26. rész

Sziasztok! 
Köszönöm a kommenteket nagyon örültem nekik. Most örülnék, hogyha összejönne az 5 :$ , de most nem húzom az időt itt az új rész :)
Puszii

 

- Ööö… szia. – habogtam és Kimi mögé szaladtam.

- Szia. – vigyorgott és végig követett a tekintetével. – Tetszik a fogadtatás. – tovább vigyorgott.

- Komolyan?- kikukucskáltam a Jégember mögül. – Pedig hidd el nem is készültem, de ha most megbocsátasz, akkor átöltöznék. – megragadtam Kimi karját és kioldalaztunk a konyhából. Gyorsan felszaladtam a szobámba és magamra kaptam egy nadrágot, majd visszamentem a srácokhoz.

- Ohh ez kevésbé tetszik – rázta meg bánatosan a fejét Seb.

- Sajnálom – vontam meg a vállam.

- Ez olyan Kimis volt – az előző mozdulatomra utalt.

- Rokonok vagyunk. – mosolyodtam el.

- Pontosan. – odajött mellém Kims és átölelt. Mindig kicsinek és törékenynek érzem magam a karjai között és ez most sem volt másképp, pedig most még nem is szorított annyira magához.

- Ünnepelünk? – tekintettem fel rá.

- Igen. – bólogatott boldogan.

- Mit ünnepeltek? – érdeklődött Seb.

- Elválunk Jennivel. – a hűtőhöz sétált és elővett egy üveg pezsgőt, én addig kikészítettem a poharakat.

- Megjött az eszed?

- Úgy tűnik. – ismét mosolygott, annyira jó érzés újra, így látni.

Pezsgővel a kezünkbe átmentünk a nappaliba, ahol hosszú-hosszú beszélgetés vette kezdetét. Az üvegek folyamatosan fogytak, azt hiszem a 4. üvegnél döntött úgy Sebastian, hogy haza megy. Mi még megittuk a maradék italt, majd mindketten nyugovóra tértünk. Én ugyan még szerettem volna egy kicsit dolgozni, de már a betűk is összefolytak előttem, így inkább nem erőltettem a dolgot.

 Másnap egy kicsit fájt a fejem, nem kellett volna annyit innom tegnap. Délelőtt szinte ki sem dugtam a fejem a szobámból, de délután már muszáj voltam, ugyanis a hasam hangos korgással adta a tudtomra, hogy nem ártana némi táplálékot magamhoz vennem. A konyhában Kimivel futottam össze, elég tanácstalanul állt a hűtő előtt.

- Szia. – odasétáltam mellé – te is megéheztél?

- Igen, de ahogy látod nincs itthon túl sok minden. – pár üveg üdítőn és salátán kívül tényleg nem volt semmi sem a hűtőben.

- El kellene menni bevásárolni, de nekem most millió dolgom van.

- Elmegyek én. – ajánlottam fel. – úgy is elakartam valamelyik nap menni az egyik ruhaboltba, így legalább oda is betudok szaladni.

- Rendben és köszönöm. – kaptam egy puszit a homlokomra.

- Szívesen.

Felszaladtam a táskámért és már indultam is. Első utam egy szupermarketbe vezetett, ahol minden finomságot beledobáltam a kosárba és rekord idő alatt vásároltam meg annyi ételt, ami egy hadseregnek elegendő lenne. Viszont azzal nem számoltam, hogy ezeket nekem ki is kell cipelni a kocsihoz, szerencsére két fiatal srác a segítségemre sietett, így nem szakadtam meg. Miután itt végeztem a közeli bevásárló központba mentem, hiszen volt pár dolog, amit be kellett szereznem. Mielőtt elkezdtem volna a körutamat betértem egy kávézóba egy jó nagy adag jegeskávéért. Vidáman sétálgattam az üzletek között, de egy idő után különös érzés fogott el, olyan volt, mintha valaki követett volna. Sűrűn hátrafordultam, de nem láttam senkit sem, kezdtem megijedni. Úgy döntöttem, hogy ideje lesz, hogyha hazamegyek, de akkor valaki elkapta a karom és maga felé fordított. Nem akartam hinni a szememnek, hirtelen még levetőt venni is elfelejtettem.

- Szia drága hugicám! – mosolygott rám negédesen.

- Em… Emily – nyögtem ki a nevét.

- Igen én vagyok az. Örülsz nekem? – a csuklómra tette a kezét.

- Engedj el! – kérleltem.

- Nem, akkor el fogsz futni.

- Engedj már el! – kicsit megemeltem a hangom, de az üzletben szóló zene elnyomta a hangomat.

- Ugye nem szeretnél jelenetet rendezni? – megráztam a fejem – jó kislány, akkor maradj szépen csenden és gyere velem – a kijárat felé terelt és közben úgy csacsogott hozzám, mintha a legjobb barátnők lennénk.

- Ott az autóm. – a másik irányba mutattam.

- Arra most nincs szükség, itt az enyém. – kinyitotta az ajtót és belökött.

- Mégis hova megyünk? – kérdeztem a könnyeimmel küszködve.

- Valahova, ahol tudunk beszélni – növelte a tempót és szinte repültünk. Olyan helyre mentünk, ahol eddig még sohasem jártam, az egész terület kihalt volt egyetlen egy ház állt csupán.

- Megjöttünk. – mosolygott rám. A ház kívül és belül is koszos volt, látszott, hogy itt már régóta nem lakik senki se.

- Mit akarsz tőlem? – minden erőmet összeszedtem és megpróbáltam a lehető leghatározottabb lenni.

- Már mondtam beszélni. – továbbra is nyugodt volt és ez idegesített a legjobban. – ülj csak le – mutatott a kanapéra, én pedig akármennyire is viszolyogtam tőle leültem – Jó látni, hogy még mindig engedelmeskedsz nekem – vigyorgott.

- Miért jöttél ide?

- Felidézni a múltat, nem tudtam tőled normálisan elköszönni – fel-alájárkált és az öreg padló minden lépésénél recsegett. – Tudom, hogy azt hitted, hogy te vagy az áldozat, de tévedtél. Nem téged dugtak elvonóba, nem neked ment tönkre az életed és nem neked kell egy lepukkant kocsmában csaposként dolgoznod! Persze mit is várhattam tőled, hiszen sose lehetett benned megbízni, miért is hittem azt, hogy tartan fogod a szád? – nevetett fel keserűen. – A te életed tökéletes, van munkád, utazgathatsz és van egy nagyon helyes barátod.

- Ezeket honnan tudod?

- Jajj drágám, hát komolyan elhitted, hogy nem érdekeltek már engem? Istenem milyen naiv vagy. Tudod Carlos, akit ti annyira utáltatok nos neki vannak kapcsolatai, így mindent tudok rólatok – lehajolt hozzám és a hosszú körmeit végig húzta az arcomon, felszisszentem a fájdalomtól.

- És most mégis mit akarsz? – kiabáltam, de közben a könnyeim is utat törtek maguknak.

- Bosszút állni – nevetett fel. – Gyere menjünk innen – felrángatott a kanapéról és újra az autóhoz mentünk. Egy hídnál álltunk meg.

- Hát nem csodálatos? – mutatott körbe.

- De, nagyon – habogtam.

- Gondoltam, hogy tetszeni fog, de gyere nézd meg közelebbről – teljesen a korlátig sétáltunk – most pedig állj fel, gyerünk – meglökött.

- Nem – üvöltöttem.

- Ne akard, hogy kényszerítselek – előhúzott egy fegyvert – csináld!

Engedelmeskedtem és vártam, hogy mikor teszi már meg végre. Ne kínozzon tovább csak lökjön le, nem akarok tovább szenvedni. Nem, nem és nem.

- Szia hugi. – meglökött.

- Neeeeeeeeeeeeeeeeee – kiabáltam, ahogy csak  a torkomon kifért, de tudtam, hogy ez már semmit sem ér.

- Lahja, Lahja – a távolból Kimi hangjára lettem figyelmes – Lahja ébredj fel – éreztem, ahogy a két erős kar megráz, szépen lassan kinyitottam a szememet. – Végre, mi történt?

- Emily. – zokogtam, egyrészt örömömben, hogy ez csak egy álom volt, másrészt viszont a félelemtől, mert még mindig remegett minden végtagom.

- Nyugodj meg, mindjárt hozok egy pohár vizet. – eltűnt, de pár pillanat múlva már vissza is jött. Ittam pár kortyot, de még mindig féltem.

- Most már jobb? – leült mellém és megsimogatta az arcom.

- Félek, megakart ölni, kérlek ne hagyj egyedül – a nyakába ugrottam és úgy kapaszkodtam belé, mint egy fuldokló az utolsó szalmaszálba.

- Itt leszek. – lassan lefektetett és mellém feküdt. A mellkasára húzta a fejemet és hátamat simogatta közben megpróbált megnyugtatni.