Percekig mozdulatlanul figyeltem
a monitort. Az agyam csak lassan fogta fel az információkat, minden egyes sort többször
el kellett olvasnom, mire felfogtam mit is írnak.
Az egyik otthoni
pletykamagazinban, illetve Spanyolország egyik elég nagy rajongó táborral
rendelkező magazinjában írtak rólam… rólunk.
Vitaly Petrov magánéletéről eddig nagyon kevés információt lehetet
megtudni, de most betekintést nyerhettünk a versenyző életébe. Mint kiderült
nem egyedül tölti a napjait, hanem a menyasszonyával, aki nem más, mint a
híres Onexim csoport vezetőjének a lánya Tamara Prohorov. A fiatal lány
Barcelonában tánctanár, ezért kevés időt, tudnak egymással tölteni árulta el
újságunknak Vitaly. Az esküvő dátumáról még nem döntött a fiatal pár.
Biztos vagyok benne, hogy nem
Vitaly nyilatkozott nekik, mindig is utálta ezeket a pletykalapokat. Dühösen
toltam el magamtól a gépet és megpróbáltam elaludni. Bíztam abban, hogy
reggelre ez csak egy rossz álom lesz, senki sem tudja, hogy létezem és semmit
sem tudnak az életemről.
Az ébresztőm egyre hangosodó
hangja szinte fejbe vágott. Kinyújtottam a karomat és egyszerűen kinyomtam, még
pár percig mozdulatlanul feküdtem, majd összeszedtem magam és sikerült legalább
ülőhelyzetbe kerülnöm. Fáradt voltam, fájt a fejem és a végtagjaim nehezen
akartak engedelmeskedni nekem. A fürdőszobába vonszoltam magam és beálltam a
zuhany alá, a víz jótékony hatása egy kis életet varázsolt belém. Már
felöltözve álltam a tükör előtt, a szemeim előtt hatalmas karikák
éktelenkedtek, azóta ilyen, amióta haza kellett mennem. Mielőtt elindultam volna otthonról még
egyszer megnéztem az e-mailt és szomorúan konstatáltam, hogy ez nem álom volt
tényleg megtörtént. A biztonság kedvéért egy napszemüveget magamhoz vettem és
úgy hagytam el az otthonom. Szerencsére a forgalom most nagyon jó volt így még
arra is volt időm, hogy a kedvenc kávézómba beugorjak és vegyek egy-egy erős
feketét Dannek és magamnak. A kiszolgáló srác tekintetét végig magamon éreztem,
mintha felismert volna és tudná, hogy ki is vagyok. Pár ember felém nézett még,
de csak egy pillanatra. Kezdek teljesen bekattanni vagy ők is olvasták az újságot?
Amilyen gyorsan csak tudtam a
munkahelyemre siettem. A gyerekek hangja megtöltötte az egész épületet, az
önfeledt nevetések az én arcomra is mosolyt csaltak. Lepakoltam a kis
irodámban, majd a főnökhöz mentem, aki már türelmetlenül várt rám.
- Végre, hogy itt vagy – esett nekem
és nem volt túl jó kedve.
- Történt valami?
- Igen – sóhajtott, majd elém
tolt egy újságot, amiben rólunk írnak – megmagyaráznád ezt?
- Nem az, aminek látszik –
azonnal hárítani próbáltam, de igazából neki nem mondhatom el az igazat, mert
úgyse hinne nekem.
- Pedig ezen a képen jól
látszódik minden. Nem érdekel, a magánéleted azt csinálsz, amit akarsz, de nem
szeretném, hogy az iskola épületét fotósok vegyék, körül ez nem tenne jót az
iskola hírnevének.
- Rendben, majd vigyázok. Most,
ha nem haragszol, akkor mennék, mert órám lesz – felálltam és távoztam, és
küzdöttem a könnyeimmel, az egész életem darabokban hever.
Amíg a gyerekekkel foglalkoztam
semmi sem zavart, a tánc volt számomra az egyetlen olyan dolog, ami mindig
kitartott mellettem és ahol önmagam lehetettem. Egész nap csak bolyongtam az
épületben nem találtam a helyemet, mindenki olvasta a cikket az emberek
összesúgtak a hátam mögött. Miután véget ért a napom az egyik közeli bárba
mentem, szükségem volt néhány italra. Itt senki sem foglalkozott velem sorra
rendeltem a koktélokat, csak felejteni akartam egy kicsit megszabadulni ettől a
nehézsúlytól, amit cipelek nap, mint nap. Talán már az ötödik koktélt
fogyasztottam el, amikor megláttam magam mellett Dant. Csodálkozva nézett rám,
de miután elmeséltem neki mindent megértő volt, bár ő úgy gondolta, akkor sem
az iváshoz kellett volna fordulnom. Hajnalban hazakísért, mert alig bírtam
állni a lábaimon. Nagy nehezen felmentem a lépcsőn, de ha ő nincs mellettem már
rég elestem volna. Az ajtó kinyitásával nem is bajlódtam inkább Danre bíztam.
Bizonytalan léptekkel indultam meg a nappali irányába, de amikor felkapcsoltam
a lámpát azt hittem, hogy összeesek.
- Mit keresel te itt?
- Aggódtam – közölte nyugodtan.
