Végső búcsú

Sziasztok!
Kicsit szomorú vagyok, mert megint alig kaptam kommit. Addig amíg megszabtam a határt írtatok, de most már nem. Ez bevallom rosszul esik. Viszont, most írtam egy rövidke történetet. Nagyon örülnék, hogyha aki olvassa az írna is hozzá. 
Előre is köszönöm!
Puszii

 

Egy nap minden megváltozik. Ez a változás az én életemben is megtörtént. Még mindig előttem van a mosolygós arcod és a boldogságtól csillogó szemed. Talán már az első pillanatban nyilvánvaló volt az, hogy vonzódunk egymáshoz, de mivel mindketten elég makacsok voltunk nem mertük bevallani az érzelmeinket. Ha, talán pár hónappal korábban egymásra találunk több időnk lett volna, de így… a közös jövő egy perc alatt tovaszállt. „ Most már távol vagy s nem tudsz válaszolni, mosolyogni, nevetni, de mi örökre a szívünkbe zártunk. Az álmodért kockáztattad az életed és mindig sikerült talpra állnod akármilyen mélyre süllyedtél. Sose féltél mindig küzdöttél, de az élet kegyetlen módon elszakított tőlünk” Újra és újra hallom ezeket a mondatokkal, s mint egy kísértet vonulnak utánam a sötétbe.

2007. szeptember

Elegem van, ebből az égészből nem akarok többé ebbe közösségbe tartozni. Durcásan indultam el a munkahelyemre, ahol újból mosolyognom kellet minden szemben jövő emberre. Egy kívülálló biztosan azt mondaná, hogy nincs semmi okom a szomorkodásra, hisz a világ egyik legjobb melója az enyém és biztosan sosem unatkozom ez igaz is, de egy idő után elég monotonná válik ez az egész. A kávéfőzés, és cappuccino készítés is tud unalmas lenni, még ha ezt a száguldó cirkusz berkeiben is történik. Kiérve a pályára elfoglaltam a helyemet a pult mögött és felvettem a kötényt, amin a csapat logója díszelgett. Az órámra pillantottam és tudtam, hogy hamarosan megérkezik a főnök így neki láttam elkészíteni a kávéját. Pontban fél 8-kor belépett az ajtón és egy kecses mozdulattal intett a bent lévő embereknek, majd megindult felém.
- Jó reggelt Maggie! – mosolygott rám - a kávémat behozná?
- Persze uram viszem pár perc múlva – visszamosolyogtam rá és előkészítettem a csészét illetve a tálcát.
Egy kicsit pakolásztam illetve Emmának a másik felszolgáló lánynak szóltam, hogy menjen ki és vegye át az árut. Kitöltöttem a forró nedűt és felpakoltam minden kelléket a tálcára, majd elindultam a főnök irodájába. Már az ajtó előtt voltam, amikor valaki nekem jött, de szerencsére sikerült megmentenem a csésze tartalmát viszont dühösen fordultam hátra.
- Igazán figyelhetnél – förmedtem rá.
- Elnézést nem vettelek észre – mentegetőzött.
- Azért annyira nem vagyok kicsi, bár ti pilóták minket egyszerű dolgozókat lenéztek - fintorogtam, de ekkor követtem el az egyik legnagyobb hibát: a szemébe néztem, ami egy pillanat alatt megbabonázott.
- Én, nem nézlek le – mosolygott rám.
Nem válaszoltam inkább bekopogtattam a főnökhöz és átnyújtottam a megrendelt italt.
Az egész hétvégén sikerült valamilyen úton, módon az új pilótánkba botlanom. Igaz már a végén azt vártam, hogy mikor láthatom.

2007. december
Alig telt el négy hónap már- már függtem ettől a sráctól. Minden reggel nálam kezdte a napját így a mosolyával bearanyozta a napomat. Ráadásul mindig meglepett egy kis aprósággal: csoki, virág, plüssmaci. Sokan arról pletykáltak, hogy köztünk biztosan több van, mint barátság. Mi ezt természetesen tagadtuk, bár én is sokszor elgondolkoztam az érzelmeimen, de amíg ő nem lépett én sem akartam.

2008

Még mindig nagyon jóba voltunk, de semmi sem történt köztünk, ami arra utalt volna, hogy többet érez irántam. Viszont bennem egyre erősödött az, hogy szeretem. Szinte minden futam után együtt buliztunk, de nem vittük túlzásba. Legtöbbször egy parkban kötöttünk ki és figyeltük a csillagokat. Ilyenkor mindig lefeküdünk a fűbe szorosan egymás mellé és néha megfogtuk egymás kezét, ami számomra mindennél többet jelentett. Ebben az évben ünnepelhettük meg az első győzelmét is, ami egy fordulópont volt az életünkbe.
- Gratulálok – ugrottam a nyakába.
- Köszönöm – letett a földre, de a keze még mindig a derekamon pihent.
Még sose láttam ilyen boldognak. A szemei most különösen szépek voltak és a mosolya is olyan kisfiús volt.
- Este szeretnék veled ünnepelni – a fülembe súgta.
- Rendben – bólogattam bódultan.
A mi kis csapatunk maradt a legtovább kint a pályán, de miután az összes alkohol tartalmú italt elfogyasztották jobbnak látták, ha a szállodában vagy egy szórakozóhelyen folytatják a bulizást.
Én nem tartottam a srácokkal inkább felmentem a szobámba és vettem egy frissítő zuhanyt és vártam. Vártam valakire és legbelül bíztam benne, hogy talán ma este történhet valami más is, mint beszélgetés. Annyira elmerengtem, hogy egy szál törülközőben nyitottam ajtót a vendégemnek.
- Sz..Szia – köszönt kicsit zavartan.
- Szia – lenéztem a hiányos öltözékemre, majd szépen elvörösödtem. – egy pillanat és felöltözök, addig gyere csak be – elálltam az ajtóból, majd beszaladtam a szobámba.
Magamra kaptam egy farmert és egy pólót, a nedves hajamat pedig leengedtem.
- Itt is vagyok – huppantam le mellé.
- Rendben. Valamit mondani akarok – fordult felém.
- Hallgatlak – nagyot nyeltem, mert túl közel volt hozzám.
- Kicsit nehéz elkezdeni – nevetett fel - de megpróbálom szóval. izé… én – a tarkóját simogatta – inkább megmutatom oké?
Nem válaszoltam csak bólintottam. Lassan közelített felém az ajka. Ahogy megérintette az enyémet a gyomromban millió pillangó kelt útra. Egyre közelebb húzott magához egészen addig, míg egy könnyed mozdulattal az ölében kötöttem ki.
- Remélem nem bántottalak meg, de ezt már régóta meg akartam tenni – simított végig az arcomon.
- Egyáltalán nem, sőt – adtam egy puszit neki.
- Jól gondolom, hogy te is hasonlóan érzel ezek szerint – mosolyodott el.
- Igen, már nagyon régóta – vallottam be.
Ettől az estétől kezdve alkottunk egy párt.

2010. január
Lassan két éve vagyunk együtt és minden a lehető legjobb. Szerencsére a szüleivel is remekül kijövök, szinte a saját lányukként szeretnek. Egy kis időre ott hagytam a munkám, mivel be akartam fejezni az iskolát. A párom még itthon volt, csak két hét múlva indul el a gyárba. A konyhában pakolgattam és a ma esti vacsorán gondolkodtam, amikor két erős kar fonódott körém.
- Gyere velem egy kicsit – suttogta.
- Hova megyünk?- bekötötte a szemem így még azt se tudtam, hogy a lakás melyik részében vagyunk.
Levette a szememről a vékony selyemsálat. Hitetlenkedve néztem végig a nappalin, mindenhol mécsesek égtek és halk zene szólt.
- Ez gyönyörű – fordultam szembe vele, hogy adhassak neki egy csókot.
- Örülök, hogy tetszik – húzott még közelebb magához – de még ez nem minden – letérdelt elém – Maggie Brisbonne hozzám jössz feleségül? – egy csodálatos gyűrűt nyújtott felém.
- Igen – feleltem a könnyeimet törölgetve.
- Szeretlek, és örökre veled leszek – ölelt magához.

2010. július 18

Különös éréssel keltem fel aznap. Egy belső hang azt súgta, hogy jobb, ha ma vigyázok. Mivel a párom szülőhazájában volt a következő futam így én is vele tartottam. Igaz ő már kora reggel elment a szállodából, míg én aludtam. Kipihenten keltem fel, de amikor megláttam az órát gyorsan kipattantam az ágyból és a fürdőszobába rohantam. Mire kivánszorogtam onnan már el is múlt két óra. Ezek szerint a fiúk már elrajtoltak. Lesiettem az autómhoz és a lehető leggyorsabban próbáltam meg kijutni a pályára. Persze, mint mindig sikerült belefutnom egy dugóba. Percenként néztem az órát, de a sor nem haladt. Már fél három is elmúlt, de még mindig semmi. Hátra döntöttem a fejem és behunytam a szemem-megpróbáltam nyugodt maradni, de hirtelen egy éles fájdalom hasított a szívembe, ami amilyen gyorsan jött olyan gyorsan el is múlt. 10 perc múlva kb. 200 métert haladtunk előre, amikor egy mentőhelikopter repült el felettünk, ahogy követtem a tekintetemmel újra és újra kirázott a hideg. 3 óra után pár perccel sikerült kijutnom a pályára és sietős léptekkel közelítettem meg a bokszot. Bent megfagyott a levegő, amikor megláttak, pár szerelő épp a könnyeit törölgette.
- Mi történt? – kicsit ijedtem kérdeztem.
- Inkább ülj le – utasított a vőlegényem mérnöke.
- Ugye nem? – kérdeztem reménykedve.
- De sajnos igen, a pálya kórházban újra is kellett éleszteni most vitte el a mentőhelikopter – közölte a volt főnököm szomorú hangon.
- Úristen – a könnyeim záporként hullottak a földre.
- Gyere beviszlek a kórházba – lépett mellém az egyik szerelő.
- Köszönöm – szipogtam.
Egész úton sírtam. Egy belső hang azt súgta, hogy itt a vég, de minden porcikámmal tiltakoztam ellene. Beérve a kórházba újabb szörnyű képek jelentek meg előttem. A 2. emeleten síri csend fogadott, ami még jobban megerősíttette bennem azt a tudatott, hogy nagy rá az esély, hogy nem látom többet élve.
- Jó napot doktor úr – köszöntem a könnyeimet nyelve.
- Jó napot – válaszolt komolyan – Sajnos rossz hírrel kell önöknek szolgálnom, a betegnek többször is leállt a szíve, már nem tudtunk rajta segítene. Sajnálom – biccentett majd elment.
Sírva rogytam a földre és ordítottam a bennem lévő fájdalomtól. Elvesztettem az a férfit, akit mindennél jobban szerettem.

Három hét telt el az óta mióta meghalt. Nem telik úgy el egy nap, hogy ne jöjjek ki hozzá és nem sírjak órákig a sírjánál. A mai nap azért jöttem ide, hogy végleg búcsút vegyek tőle. Fáj, hogy nincs velem, de tovább kell lépnem, még ha nehezemre is esik. Utoljára még végig simítottam az aranyozott betűkön és hangosan felolvastam a nevét: Sebastian Vettel
Lassan megfordultam és elsétáltam ezzel lezárva az életem egy részét….