44. rész

Sziasztok!
Köszönöm a kommenteket az előző részhez, és ahogy ígértem itt az új rész:) Megkérek minden olvasót, hogy írjon egy rövidke véleményt. Nem várok senkitől se kisregényt, csak egy kis visszajelzést! 

3 hét múlva

- Bejöhetek? – kinyitottam résnyire az ajtót, de miután nem kaptam választ bementem. Rám se nézett. Oda sétáltam hozzá és leültem mellé az ágyra. Hosszú percekig ültünk, így mire végül megszólalt.

- Sajnálom. Nem így kellett volna reagálnom a dolgokra. És nem akartalak megijeszteni – tenyerei közzé temette az arcát.

- Ugyan semmi baj, csak kicsit megleptél – vállára hajtottam a fejem.

- Tudod jól, hogy a versenyzés az életem, bár ez nem a legjobb megfogalmazás, mert most már te is itt vagy nekem, és mindenben támogatsz. Mégis most, hogy ilyen helyzetbe sodort az élet rájöttem, hogy milyen szinten vált az életemmé a száguldozás. Amit ma mondott az orvos az teljesen letaglózott.  Minimum 1 évig nem ülhetek autóba, és kb. fél év múlva, fogok csak normálisan járni, addig biceghetek – elhallgatott.

- Én itt leszek veled végig, és ezt is átvészeljük.

- Köszönöm – rám mosolygott – egy dolog fájt még nagyon, Nick szomorú tekintette. Amikor meglátta, hogy körülbelül én is úgy mozgok, mint ő, teljesen megváltozott az arckifejezése. Csalódás és sajnálat sugárzott belőle. Búcsúzás nélkül ment el. Haragszik rám ebben biztos vagyok, és meg is értem. Most jöttem csak rá, hogy milyen nehéz is neki. Minden egyes nap borzalmas fájdalmakat élt át. És ezeket olyan jól leplezi. Csupán egyszer-kétszer láttam sírni, de azt is titokban tette. Felnézett rám, mindig azt mondta, hogy én adom neki a legtöbb erőt, és most csalódnia kellett bennem. Úgy viselkedek, mint egy kisgyerek állandóan csak nyavalygok. Nem akarom elveszíteni az öcsémet – mire a végére ért már sírt.

- Biztos vagyok benne, hogy nem okoztál neki csalódást. Csak fáj neki, hogy így kell látnia.

Ismét hosszú ideig nem válaszolt, de ezért nem is nehezteltem rá. Tudom, hogy számára az öccse a világon a legfontosabb személy. Kimentem a szobából. Szüksége van egy kis egyedüllétre. Kb. fél óra múlva pillantottam meg a lépcsőn állva, de egy kicsit se jobb kinézettel.

- Köszönöm – átölelt.

- Mégis mit?

- Azt, hogy meghallgattál, és nem rohamoztál meg idióta kérdésekkel csak egyszerűen, hagytál egy kicsit gondolkodni – még közelebb húzott magához.

- Tanultam pár dolgot anyától – mosolyodtam el.

- Jó egy pszichológus a családban – kisimított egy kósza hajtincset az arcomból – szeretlek – megcsókolt.

Ahogy teltek a napok egyre jobb kedve lett. Gyanítom azért, mert Nickkel minden nap beszélt telefonon.

- Fél óra és indulnunk kell – kiáltott fel az emeletre.

- Tudom, de még azt se tudom, hogy mit vegyek fel.

- Akkor jobb lesz, ha felhívom Sebet, hogy késni fogunk.

- Nem. Nem kell felhívni. Időben kész leszek, ígérem – egy szál törülközőben álltam a lépcsőkorlátjánál.

- Így akarsz jönni? – közelített felém – mert nekem ez a viselet is megfelel – ott állt előttem – vagy inkább jobb lenne, ha még ez se lenne rajtad – egy laza mozdulattal lehúzta rólam a törülközőt.

Igaza lett Lewisnak, mert mégis késtünk. A kis német úgy döntött, hogy utólag ünnepli meg a születésnapját. Nem volt egy hatalmas buli, csak a barátok voltak jelen. A nappaliban volt egy dj pult felszerelve, ami mögött Jaime állt. Kimit az italos részlegnél lehetett felfedezni egy idegen lánnyal, akivel nem épp beszélgetett. Bejártuk a fél lakást mire megtaláltuk az ünnepeltet.

- Azt hittem, hogy leléptél a saját bulidról – adtam neki két puszit – boldog szülinapot – nyújtottam át neki a nagy ajándéktasakot.

- Köszönöm. Ezt miért kaptam? – méregette a hatalmas plüssállatot.

- Mert olyan kis Bambi vagy – vontam vállat.

- Ezt még senki se mondta, de köszönöm mindkettőtöknek – Lewissal is kezet fogott.

Végre hosszú idő óta tudtunk egy kicsit lazítani és bulizni.