Novella

Sziasztok! Eddig úgy tűnik mindenki szeretné, hogy fent legyen a novella. Nos, akkor nem is várakoztatlak titeket fel is rakom. Viszont igazán örülnék pár véleménynek. 

Bruno?!

Az élet nem egy tündérmese, nincsenek hercegek, jó tündérek, és örökké fényesen szárnyaló angyalok sem, egy dolog van jelen a mesékből az, pedig nem más, mint a kegyetlen világ és a gonosz. Gondtalan, boldog gyermekkorom volt pedig nem egy szokványos családban nőttem fel. Az édesanyám meghalt, amikor még 4 éves voltam és apa nem tudta elviselni a szeretett nő hiányát ezért pár hónappal később utána ment. A nagymamámhoz kerültem, aki saját gyerekeként nevelt. Sohasem voltunk gazdagok, sőt sokszor előfordult, hogy egy-egy étkezés kimaradt, de mégis csodás gyermekkorom volt. A nagyim mindennap szebbnél szebb meséket mesélt, amik mindig egy másik világba varázsoltak és olyankor nem éreztem azt a fájdalmat és ürességet, amit a szüleim elvesztése okozott. A kislányból szép lassan egy fiatal lány cseperedett, aki még mindig hitt a mesékben és az emberek önzetlenségében. Szegényes megjelenésem miatt sokan lenéztek, és e mellé még remekül passzolt az is, hogy kitűnő tanuló voltam. Az osztálytársaim kívülállóként néztek rám és beszélni se nagyon beszéltek velem. De ők nem tudták, hogy miért vagyok, olyan amilyen. Az én környezetemből csak úgy lehet kitörni, ha tanulok és a lehető legtöbbet hozom ki magamból. A családi hátterem nem olyan, mint a többi gyerekké, még keményebben kell dolgoznom mindenért, mert a nagyszüleim már nem tudnak munkába állni és az a kevés kis nyugdíj, amit kapnak nem elegendő arra, hogy egy fiatal iskoláztatását fedje. Érettségi előtt egy évvel törtem meg, mert a nagypapám elhunyt. Már a harmadik embert veszítettem el, aki nagyon fontos volt a számomra. Kicsi lányként nem érzékeltem ezt a fájdalmat, amit akkor. A tanulmányi eredményemen is meglátszódott ezért mindenki pusmogni kezdett a hátam mögött, hogy mi történt velem. A sok kíváncsi tekintett szinte égette a bőrömet. Számtalanszor menekültem az iskola melletti parkba, hogy ott végre magam lehessek és kisírhassam magam. Az egyik alkalommal egy hirdetésre lettem figyelmes, amely épp az idei Forma 1-es versenyhétvégét hirdette. Magával ragadott a sok kép, ami a plakáton volt, ezért otthon az volt az első dolgom, hogy rákeressek erre a sportra. Hosszú órákat olvasgattam és keresgéltem a pilóták után, talán így kezdődött az egész. Azokban az órákban nem éreztem egyszer sem a magányt és szorongást. A nagymamámmal együtt néztem meg a tv-ben a futamot és az első pillanattól az utolsóig magával ragadott. Ezek után minden egyes hétvégén néztem ezt a csodás sportot és elhatároztam, hogy megvalósítom a legféltettebb álmom, és fotós leszek. Még jobban ráhajtottam a tanulásra, hisz most már egy pontos cél lebegett a szemeim előtt. Sikeres érettségi után felvételit nyertem egy művészeti főiskolára, ahol napról-napra jobban szerettem bele a fényképezésbe. Milliónyi képet készítettem a nagyimról és az akkori barátomról Ericről. Pont olyan volt, mint a mesékben a szőke herceg, csak a hűség nem tartozott az erősségei közzé. Hosszú éjszakákat sírtam át miatta, de ma már tudom, hogy egyetlenegy könnycseppet sem érdemelt volna meg, egy ilyen srác nem.

Már csak fél év volt hátra az iskolából és egyre több megbízást kaptam ez egyik legnevesebb spanyol sportfényképészettel foglalkozó cégtől. Még csak kisebb kategóriás autókat fotózhattam, de nekem ez is épp elég volt a boldogsághoz. Egy fárasztó nap után siettem haza a nagyimhoz, de, már amikor beértem a házba éreztem, hogy valami nem jó fog történni.

- Sorina édesem – hallottam meg a nagyim sírástól elfojtott hangját.

- Mi történt?- leguggoltam elé és rémülten figyeltem az arcát, amin megjelentek az első könnycseppek.

- Meg… meg fogok halni – szinte csak suttogta.

- Ne beszélj ostobaságokat – ingattam meg a fejem és próbáltam visszatartani a könnyeimet.

- Ott van a papír – az asztalra mutatott, ahol egy halom fehér orvosi lap állt.

Remegett a kezem, amikor felemeltem a pehelysúlyú papírt és sokszori elolvasás után sem tudtam felfogni a mondatokat. Előrehaladott hasnyálmirigy rákot diagnosztizáltak a nagyimnál.

- Nem – térdre rogytam előtte és a fejemet a térdére helyeztem – nem mehetsz el- sírtam – nem hagyhatsz itt, már csak te vagy nekem.

- Angyalom, én sem akarok elmenni, de a jó Isten úgy döntött, hogy most már ideje elhagynom ezt a világot – szipogta  és közben a hajamat simogatta.

- Mégis mennyi időd van?- olyan volt ezt a mondatott kimondani, mintha kést forgatnának bennem.

- Talán 2 hónap.

- Az kevés – fakadtam ki újra.

Minden egyes napot vele akartam tölteni, mert sohasem tudhattam, hogy mikor jön az utolsó pillanat, de a nagyim nem engedte ezért mindent ugyanúgy csináltam, mint előtte A külvilág felé ugyanazt, azt a lányt mutattam, mint, aki eddig voltam, de belül őrlődtem. 2 héttel később egy kiskutya nyüszítésére lettem figyelmes, ami a mamám szobájából jött. Ahogy kinyitottam az ajtót egy aprócska fekete szőrgombóc szaladt felém.

- Hát te meg ki vagy? – emeltem a magasba.

- Ő Bruno – szólalt meg a nagyim fáradt hangon.

- Hol szedted össze?

- Délután sétáltam egyet az utcában és akkor találtam rá. Szeretném, hogy ha a tied lenne mindig is emlékeztetni fog rám – törölte le a könnyeit.

- Köszönöm – megfogtam a kezét és megöleltem – miért pont Bruno lett a neve?

- Nem tudom ez csak úgy jött, egy belső hang azt súgta, hogy ez a név nagyon sokat fog neked segíteni a jövőben és ő lesz az, aki majd boldoggá tesz.

- Már megint előjött a boszorkány éned? – nevettem fel – de legyen igazad.

A kutyus nagyon ragaszkodó volt szinte mindenhova velem jött és már el sem tudtam nélküle képzelni az életem. A kórházba tartottam, de minden egyes lépést nehéz volt megtenni. A hatalmas ajtó kinyitása szinte már fizikai fájdalmat okozott, a lelkem tiltakozott, nem akarta, hogy belépjek, talán ő már akkor is sejtette, hogy mit fogok hallani. A folyosó most különösen kihalt és csendes volt, csak a magassarkúm kopogása visszhangzott. A tekintettem rögtön a szobát kereste, de ezúttal az ajtó be volt csukva. A nővér pulthoz sétáltam vártam, hogy valaki megjelenjen.

- Jó napot! – nyögtem erőtlenül.

- Jó napot! Kit keres?- fordult felém egy kedves arcú nővér.

- Marta Hernandezhez jöttem az unokája vagyok.

- Sajnálom, de Hernandez asszony két órája elhunyt, már értesíteni akartuk. Részvétem – alig észrevehetően bólintott, majd elfordult és a folytatta az előző munkáját. Ezernyi dolog cikázott a fejemben, ami egyszerűen meggátolta a tudatomat és nem fogtam fel, hogy mit mondott az előbb a nővérke. Észre sem vettem, hogy a könnyeim potyogni kezdtek. Elsétáltam az egyik műanyag székig és lerogytam rá, az arcomat a tenyereimbe temettem és zokogtam. Az nem lehet, hogy ő is elment. Teljesen egyedül maradtam, senkire sem számíthatok, nincs egy óvó kar sem, amely megvéd a rossz dolgoktól, nincs akihez, odabújhatok, ha félek, nem mondhatom el senkinek sem azt, ha boldog vagyok. Senki sem fog most már megdicsérni. Senki, senki, senki.

Fogalmam sincs, hogy, hogyan kerültem haza. A nagyim szobájában ültem és egy fényképet tartottam a kezemben, és csak néztem a vidám arcot, amely mindig mosolyt csalt az arcomra. Bruno odafeküdt mellém, a combomra helyezte a fejét. Ártatlan szemekkel nézett fel rám és halk vonyítás hagyta el a torkát. Ő volt a családom. A temetés megszervezése maga volt a pokol, de méltó búcsút vettem a nagymamámtól. A rokonok nagy része észre sem vett, sőt azt sem tudták, hogy én ki vagyok. Bruno halkan ugatott, amikor a koporsót a mélybe engedték. Miután mindenki elment leültem a sírkő mellé, ahol immár az egész családom nyugodott és halkan zokogtam. Egy kéz érintését éreztem a vállamon, amitől kicsit megijedtem, de amikor felnéztem, megnyugodtam, hogy csak Esteban az.

- Bocsánat, hogy nem tudtam korábban jönni, de még rengeteg volt a meló – leült mellém és a sír mellett lévő vázába helyezett egy csokor virágot.

- Ugyan, köszönöm, hogy eljöttél – szipogtam.

- Ez csak természetes – bólintott - kislány nagyon szét vagy esve – a fejemet a vállára hajtottam és tovább zokogtam. Esteban volt azt a személy, aki a legjobb barát szerepét töltötte be az óta, amióta egy helyen dolgozunk. Kicsit különleges személy és teljesen más a gondolkodás módja, mint nekem, de mégis egy remek ember.

- Sajnálom – húzódtam el tőle – nem akarom kivívni az asszony haragját – nevettem fel keserűen.

- Nem hiszem, hogy haragudna – mosolyodott el ő is. Tudni kell róluk, hogy nyitott házasságban élnek a modell feleségével. – Gyere, hazaviszlek – felhúzott a földről és a kijárat felé sétáltunk.

3 hét telt el a nagyim halála óta és még mindig padlón vagyok, igaz ez a munkámon nem látszik meg, de akkor is üresnek, élettelenek érzem magam. Jelenleg a munkahelyemen ücsörgök, és a képeket válogatom, amikor kirobban az ajtó és Esteban lép be rajta.

- Megyünk Belgiumba – leült az egyik székre.

- Miért?

- Forma 1, rémlik valami?

- Igen, de én miért mennék?

- Beszéltem a főnökkel te is jöhetsz. Ideje, hogy egy kicsit kiszakadj ebből a közegből.

- Nem is tudom – hajtottam le a fejem.

- Jönnöd kell és kész! – felállt és távozott.

 Hétfőn már a repülőn ültünk és meg sem álltunk Brüsszelig. Most hagytam el először ilyen hosszú időre az országot. Furcsa érzések kavarogtak bennem, izgatott voltam, de egyben féltem is, hogy hogyan fogok teljesíteni.

- Akkor mindent értesz? – a paddock bejáratánál álltunk és már ezredjére ismételte el a dolgokat Esteban.

- Igen – nevettem.

- Vigyázz magadra, és ha végeztél, hívj – adott két puszit és másik irányba indult.

Kicsit rövidebbre húztam Bruno pórázát, de még mielőtt elindultam volna, megkerestem a telefonom, hogy a zsebembe helyezzem. Kicsúszott az ujjaim közül a póráz és a kiskutyám azonnal elrohant.

- Bruno, Bruno – kiabáltam – hol vagy? Ne csináld ezt kérlek gyere ide! – körbe-körbe forogtam, de sehol sem láttam. – Bruno, Bruno – sírástól elfojtott hangon skandáltam tovább a nevét.

- Igen itt vagyok, ki szólt? – egy férfihang szólalt meg mögöttem, amitől egy kicsit összerezzentem és megfordultam.

- Elnézést csak a kutyámat keresem – lehajtottam a fejem, hogy ne lássa az arcomat.

- Jah – nevetett fel. – Merre láttad utoljára?

- Arra szaladt – mutattam az egyik kamion felé.

- Akkor mindjárt előkerítjük – mosolygott rám.

- Köszönöm a segítséged, de ha dolgod van, akkor nem szeretnélek feltartani – utána indultam.

- Ugyan már – legyintett és most már ő is hívogatta a kutyusomat.

Vonyításra lettünk figyelmesek, ami a nagy kék kamion alól jött.

- Bruno, gyere ki – leguggoltam hozzá, de meg sem mozdult.

Az ismeretlen srác leguggolt, majd lefeküdt az aszfaltra és kihúzta a megszeppent kis szőrgombócot.

- Köszönöm – vettem a kezembe és megsimogattam a fejét.

- Nincs mit, egyébként Bruno Senna vagyok – nyújtott kezet.

- Sorina Hernandez – viszonoztam a gesztust.

- Remélem, még találkozunk- mosolygott rám barátságosan, majd tovább állt.

Valóban nem ekkor találkoztunk utoljára. A hétvége alatt nem is egyszer összefutottunk és akárhányszor meglátott mindig mosolygott rám ezzel elérte azt, hogy végre hosszú idő óta arra is gondoljak, hogy milyen élni. Ezeket, a találkozókat még rengeteg követte és egyre jobban megismertük egymást, sokkalta több közös volt bennünk, mint azt elsőre gondoltuk. Van valami a tekintettében, valami, ami mindig elvarázsol. Az érintetésétől még sok év elteltével is megborzongok, minden nap újra beleszeretek. Neki köszönhetem, hogy nem vesztem el a szomorúságban. Elcsépelt dolog tudom, de nekem, akkor is ő az életem.

- Kicsim, kérdezhetek valamit? – a kezemet simogatta, majd az ujja a jegygyűrűre tévedt.

- Persze.

- Tudod miért éppen a bal kezünk negyedik ujján, hordjuk a jegygyűrűnket?

- Nem – ráztam meg a fejem és visszahajtottam a mellkasára, ahol eddig is pihent.

- Mert ez az egyetlen ujjunk, ahonnan egy véna indul és egészen a szívig tart.