46. rész

Sziasztok! 
Meghoztam az új részt, ehhez most nem szeretnék fűzni semmit sem. Kíváncsi vagyok a véleményetekre. 
Puszi

Gyorsan elrepült az a pár nap, amit külön töltöttünk. Talán még túl gyorsan is.

- Szia – lépet be az ajtón Lewis.

- Szia – nyakába ugrottam, mire megpörgetett párszor a levegőben.

- Hiányoztál – letett a földre.

- Te is – hozzábújtam.

Egész délelőtt azt mesélte, hogy milyen jó volt egy kicsit otthon lennie. Örülök, hogy jól érezte magát, de mégis olyan fura volt ez az egész. A beszélgetésünk is inkább hasonlított egy baráti csevegésre. Még egy csókot sem kaptam, ami nagyon rosszul esett.

- Valamit mondanom kell – komolyodott el a hangja.

- Nekem is – sóhajtottam fel.

- Szeretnéd te kezdeni? – megszorította a kezemet.

- Nem, mond csak te.

- Rendben. Úgy gondolom te is észrevetted, hogy mostanában egy kicsit megváltoztunk. Kevesebbet beszélünk, kevesebbet törődünk a másikkal, és ez így nem jó. Nem tudom, hogy mi az oka, de szeretnék ezen változtatni. Szeretlek ugyanúgy, mint ezelőtt és nem szeretnélek elveszíteni, de ha nem beszéljük meg a problémáinkat, akkor előbb vagy utóbb, de vége lesz. Azért is mentem el anyuékhoz egy pár napra, hogy át tudjam gondolni ezeket, a dolgokat. Nem akarok álszentnek tűnni, de úgy érzem ez nem csak az én hibám. Tudom, sokat hisztiztem és néha kibírhatatlan voltam, viszont amikor közeledni akartam hozzád mindig visszautasítottál. Ez még az elején nem is zavart, de most már nagyon is. Csak élünk egymás mellett, mint két idegen. Ahhoz, hogy meg tudjuk beszélni mindent neked is el kell mondanod azt, hogy mit érzel. Én nem szeretném, hogy ennek a kapcsolatnak vége legyen – nyugodtan beszélt csupán egy-két szónál emelte fel a hangját, de azt is csak azért, hogy megerősítse a mondanivalóját. Én pedig csöndesen hallgattam végig, és egyszerűen nem tudtam a szemébe nézni. Hosszas hallgatás után szólaltam csak meg.

- Ehhez kapcsolódva szeretnék neked elmondani valamit – vettem egy mély levegőt – pár kérdésedre máris megkapod a választ. Nagyon magam alatt voltam, amikor kiderült, hogy milyen komoly sérüléseid vannak és, hogy hónapokig legrosszabb esetben akár évekig is kómában lehetsz.  Miután átszállítottak én is ide költöztem. Egyedül voltam, hiába volt minden nap velem anyud és az öcséd. Éjszakánként mégis magányos voltam. Fernando néha napján átjött és tartotta bennem a lelket, vagy ha nem tudott jönni, akkor telefonált. Az a lényeg, hogy rá mindig számíthattam. Az egyik este kicsit közelebb kerültünk egymáshoz, de mielőtt még bármi is történhetett volna elment. Utána nem is találkoztunk egy kis ideig. Sikerült mindent tisztáznunk, de egyikőnk se tudta, hogy ez milyen hatással lesz a másikra. Nem akarom tovább ragozni. Lefeküdtünk – felemeltem a tekintettem, hogy a szemeibe tudjak nézni, de kár volt. Haragot és fájdalmat véltem felfedezni benne – Számomra ez az egész semmit sem jelentett csupán szükségem volt egy kis gyengédségre, tőrödésre. Azért voltam ilyen fura, mert rettenetesen szégyelltem magam és undorodtam attól, amit tettem. Kérlek, bocsáss meg - bíztam benne, hogy ki fogom bírni könnyek nélkül, de elég volt csak ránéznem rögtön potyogni kezdtek a könnyeim.

- Értem. Remélem, most nem vársz tőlem semmilyen biztató dolgot. Annak örülök, hogy elmondtad, mi volt az oka. Igaz erre a legrosszabb álmaimban sem gondoltam. Nagyon megbántottál, így ne várj tőlem azonnali megbocsátást – végig a szememben nézett és a hangsúly, amivel mondta még jobban fájt, mint az, amit mondott.

- Megértelek. Egy dolgot tudnod kell. Csakis Téged szeretlek – szipogtam.

Nem válaszolt csak nézett maga elé, majd miután gondolom megunta a monoton, szűnni nem akaró sírásom felment az emeletre. Azt hittem, hogy könnyebb lesz, ha elmondom, de tévedtem. Most már nem csak nekem fáj, hanem neki is. Semmivel sem vagyok különb annál a boszorkánynál. Ugyanúgy megbántottam, pedig megígértem, hogy soha nem fogom. A nap további részében nem beszélgettünk. Csendesen lépkedtünk egymás mellett. Este is az ágy két végébe húzódtunk, és egy halk- jó éjszakát – után mindketten a sötét csendbe burkolóztunk. Egész éjjel semmit sem aludtam. Már hajnalban fent voltam, és miután tudtam, hogy úgysem fogok már aludni, leosontam a konyhába, hogy készítsek egy jó erős kávét, ami talán kicsit ébren tart. Reggeli közben sem szóltunk egymáshoz. Lewis látványosan az újság tanulmányozásába kezdett, hogy ne is tudjak neki szólni. Délelőtt szinte nem is láttam, mert végig fen tartózkodott. Olyan 11 körül csengettek így fáradtan sétáltam az ajtóhoz, ahol olyan meglepetésért, amire végképp nem számítottam.

- Szia drágám. Mondom, hogy tőlem nem fogtok olyan hamar megszabadulni – vigyorgott rám Nicole.

- Tényleg csak te hiányoztál az életünkből – fintorogtam.

- Nyugi, nem hozzád jöttem. Lewis hívott fel, hogy beszélni akar velem – meg se várta, amíg beengedem, egyszerűen arrébb lökött és megindult az emelet felé.

Ott álltam megsemmisültem az ajtó előtt. Rettenetesen rosszul esett, hogy ez a nő itt van, de az még rosszabbul, hogy Lewis hívta meg. Nem is láttam őket egésznap, csak a kacagásukat hallottam olykor. Már késő este lehetett mikor végre megjelentek, mosolyogva vidáman. Nicole szokásához híven lenézően viselkedett velem, de ez érdekelt most a legkevésbé. Nem akartam őket zavarni ezért inkább visszavonultam a konyhába. Nem tudom, hogy meddig bájcsevegtek még a nappaliban, csak egyszer egy kéz érintését éreztem a karomon.

- Beszélnünk kell – jelentette ki komolyan Lewis.