2. rész

Sziasztok!
Először is szeretném megköszönni ezt a 10 kommentet. Nagyon-nagyon örülök neki, sose írtatok még ennyien. Nem gondoltam volna, hogy ennyire tetszeni  fog nektek. Most nem lesz komment határ, de bízom benne, hogy aki írt az első részhez az ír most is. Ne feledjétek minél több kommentet írtok annál hamarabb lesz rész!  Puszi 

Január 3-át írunk, és én itt állok a repülőtéren a szüleimmel. Izgatott vagyok, de valahol szomorú is. Itt születtem, ebben az országban, itt nőttem fel igaz, párszor már jártam külföldön, de akkor is, ez most más lesz. Elköltözöm egy idegen országba, ahol a napsütés sokkalta kevesebb, mint itt, Spanyolország szívében.  Ez egy kicsit hiányozni fog, illetve a szüleim is, de miután a legjobb barátnőm ilyen aljas módon átvert, már nem köt ide semmilyen fontos dolog. Bemondták, hogy hamarosan indul a gépem.

- Vigyázz magadra, angyalom – ölelt szorosan magához anya.

- Megpróbálok. Nagyon fogtok hiányozni, ha oda értem hívlak titeket - mindkettőjüket megpusziltam, és megöleltem még utoljára.

- Add át üdvözletünket Kiminek – szólt utánam apa.

- Rendben. Sziasztok – elindultam a tömegbe.

Ezt a pár órás repülőutat végig aludtam. Szükségem volt egy kis pihenésre, sajnos az elmúlt időszakban nem igazán volt időm rá. Zürichbe érve, megcsörgettem Kimit, hogy merre van. Ahogy ismerem biztosan a felismerhetetlenségig be van öltözve.

- Szia, megérkeztem merre vagy? – próbáltam utat törni magamnak a tömegben.

- Hello, itt vagyok mögötted – érződött a hangján, hogy mosolyog.

Megfordultam, és egy napszemüveg mögé bújó, magas srácot láttam.

- Ezer éve nem láttalak – a nyakába ugrottam.

- Te is hiányoztál már. Gyere, menjünk – megfogta a csomagjaimat, és a kijárat felé indult. Ahogy elhagytuk az épületet, megcsapott a hideg levegő.

- Nem gondoltam, hogy ilyen hideg van – összefontam a karjaimat a mellkasom előtt.

- Pedig most még jó idő is van – mosolygott rám Kimi.

Az út további részében csendben ültünk, de nem azért, mert nem volt miről beszélni, hanem egyszerűen ez most így volt jó. Kb. fél órát, utaztunk mire megérkeztünk Kimi villájához. A környék legnagyobb és legszebb háza volt.

Amint kinyílt előttem az ajtó rögtön a nappaliba rohantam, hogy az óriási kandalló melege felolvassza, megfagyott végtagjaimat.

- Nem hiszem el, hogy ennyire fázol – jött utánam Kimi a fejét rázva

- Elszoktam a hidegtől – szép lassan megváltam a kabátomtól – egyébként Jenni merre van?  - elterültem a padlón.

- Fogalmam sincs – vont vállat olyan „Kimisen”– már lassan két napja nem láttam – leült mellém a földre.

- Akkor ezek szerint minden olyan, mint volt – felnéztem rá.

- Jah – hosszasan fürkésztük egymás tekintetét, így egy dolgot sikerült felfedeznem, még pedig azt, hogy a szép kék szemek a szomorúságtól és a csalódottságtól csillogtak.

- Gyere ide – felültem és felé nyújtottam a kezem, ő pedig magához ölelt. Pár percig szorosan tartott, már kezdtem aggódni, hogy ha így tart még egy kis ideig, akkor el fogok ájulni.

- Nah, elég volt az érzelgőségből – eltolt magától, majd feltornázta magát álló helyzetbe - felviszem a cuccaidat, illetve megmutatom melyik lesz a te szobád, de ha nagyon szeretnéd, akkor itt is alhatsz, a kandalló előtt.

- Inkább egy ágyban szeretnék aludni, de köszönöm a kedvességed – követtem az emeletre.

A szobámban ugyanúgy, mint a lakás többi részében, a hideg színek domináltak. Inkább mondható ez az épület egy bemutató teremnek, mint otthonnak. Remélem, még itt leszek lesz rá alkalmam, hogy egy kicsit átalakítsam. Lepakoltam a cuccaimat, majd vettem egy forró fürdőt. A fürdőszoba, ami a szobámhoz tartozott, szintén óriási volt. Habár ez a helyiség még mondhatni otthonos is volt. Miután végeztem, lementem Kimihez. Leérve a nappaliba tanácstalanul álltam, hiszen azt se tudtam, hogy merre keressem a Jégembert.

- Hol vagy? – tettem fel a kérdést tanácstalanul, miközben körbe fordultam párszor.

- A konyhában – jött a válasz a lakás keleti részéből, majd, hogy még jobban nyomatékosítsa mindezt egy edény a földre zuhant és hangos csörömpöléssel ért földet.

- Most csak káprázik a szemem, vagy tényleg főzöl? – a konyhapultnak támaszkodtam.

- Muszáj valakinek – vont vállat. Utáltam, amikor ilyen hamar le akarja zárni a dolgokat. Talán a médiánál bejött ez a stílus, de nálam nem. Sokkal jobban ismerem annál, hogy ennyivel lerázzon.

- Jenni nem szokott neked főzni? – kivettem egy almát a gyümölcsös tálból.

- Nem igazán. Általában csak magának főz, de azt se mondanám főzésnek, hiszen csak salátát eszik – fintorgott, miközben a számomra még felismerhetetlen ételt kavargatta.

- A minta feleség – mondtam gúnyosan – egyébként mit készítesz? – kíváncsiskodtam.

- A nevét  azt nem tudom, de láttam az egyik szakácskönyvben, és gondoltam elkészítem. Eddig nem túl bizalomgerjesztő, de ha ehetetlen lesz, akkor rendelünk, majd valamit – tovább kavargatta a névtelen finomságot.

- Hát remélem, nem fogok kórházba kerülni miattad – sóhajtottam fel színpadiasan és kinéztem az ablakon, ami a hátsó kertre nézett, ahol egyetlenegy szerelme, Ajax játszadozott.

- Eddig még senkit se szállítottak ételmérgezéssel kórházba, csak szólok – megbökte a vállam.

- Jó, jó elhiszem – mosolyodtam el – segíthetek esetleg valamiben?

- Megteríthetsz, mert szerintem ez az izé mindjárt kész.  Abban a szekrényben vannak a tányérok – mutatott az egyik fémes kék színben pompázó bútorra. Mire végeztem a terítéssel megfőtt az étel is.

- Jó étvágyat! – ült le velem szemben Kimi.

- Neked is!

Csendben eszegettünk, és be kell vallanom, hogy egész ehetőre sikeredet. Nem azt mondom, hogy ezt fogom most már mindig követelni, hogy főzze meg nekem, de alkalom adtán szívesen elfogyasztom.

- Köszönöm, és azt is, hogy nem haltam meg –összeszedtem a tányérokat, és a mosogatóba helyeztem őket.

- Nincs mit – jött utánam.

Egy autó megállt a ház előtt, majd pár perc elteltével kinyílt a bejárati ajtó.

- Megjöttem – hallottam Jenni - semmihez sem hasonlítható - nyávogását.

- Oh,  Lahja szívem, te is itt vagy? – mosolyogva közeledett felém, hogy megölelhessen – ezer éve nem láttalak – adott két puszit.

- Én is rég láttalak – felvettem az ilyenkor szokásos bájvigyort.

- Jajj de most rohanok, remélem, még beszélünk – intett és elhagyni készült a helyiséget, mikor utána szóltam.

- A férjed is itthon van.

- Szia Kimi – kissé lenézően köszönt, majd eltűnt.

Mindig is utáltam a csajt, de a mostani viselkedése végképp kiverte a biztosítékot nálam. Hazajön a férjéhez, és egyszerűen még egy köszönésre se méltatja. Nem tudom, hogy miért ragaszkodik ehhez a házassághoz Kimi, de ki fogom deríteni. Azt is megmerem kockáztatni, hogy valamivel zsarolja ez a nőszemély. 

Kimi konyhája