10. rész

Sziasztok! 
 Kicsit hosszabb szünet után itt a folyti. Most a komment határ 8 lesz. 
Illetve szeretnék veletek két dolgot is megosztani. Barátnőm végre létrehozott egy saját blogot, annak a sztorinak, aminek pár részét nálam is olvashattátok. Szerintem érdemes végig olvasni, mert egyszerűen szuper. Itt a cím : http://riya-f1.blogspot.com/ 
A másik dolog pedig az, hogy írtam egy Robert Kubicás novellát, ha van rá igény akkor felrakom. A chatben jelezzétek, ha olvasni szeretnétek. De most már tényleg itt a folyti! 
Puszi 

Kimiről körülbelül félóráig semmit sem tudtunk. Én addig fel-alá járkáltam a nappaliban közben szidtam magam, hogy hogyan lehetettem ilyen hülye. A kis német a kanapén ült és figyelte, ahogy épp a nappaliban folyó maratont teljesítem. Amikor kijött csak egy röpke pillanatra nézett rám, majd felviharzott a szobájába.

- Ugye nem szúrtam el végleg? – lerogytam mellé és két tenyerem közé hajtottam a fejem.

- Nem hiszem, de kérdezd meg tőle – közelebb ült hozzám.

- Ezt most nem mondod komolyan. Láttad nem, hogy milyen arccal jött ki? – fordultam felé.

- Láttam, de ebből nem azt kell rögtön leszűrnöd, hogy vége – átölelte a vállam én pedig automatikusan a vállára hajtottam fejem.

- Ha ki is békültek rám egyértelműen haragszik. Te nem ismered az igazán sértett Kimit.

- Miért akkor milyen? – hallatszott a hangján, hogy mosolyog.

- Olyan, mint egy óvodás. Emlékszem még kicsik voltunk és épp náluk töltöttem a nyári szünetet, mint szinte mindig. Kint játszottunk az udvaron, azt hiszem talán épp fociztunk, vagy valamilyen labdajátékot játszottunk az biztos. Nos, akkor egyedüli lányként elvertem őt is meg Ramit is. Persze mindketten megsértődtek – nevettem fel – bosszút forraltak, de rosszul sült el, mert időközben Rami átállt az én oldalamra és Kimi egyedül maradt. Akkor napokig nem szólt hozzánk csak az anyukáján keresztül kommunikált velünk – ez az emlék mosolyt csalt az arcomra. Mindig örömmel gondolok vissza azokra a nyarakra, amiket Finnországban töltöttem.

- Szívesen megnéztem volna, ahogy durcizik – nevetett fel kárörvendően Seb.

- De ne mond el neki, hogy ezt elmeséltem rendben? – felemeltem a fejem, hogy szemébe tudjak nézni és még csak most vettem észre, hogy milyen szép szemei is vannak.

- Egy szót se szólók – bólintott.

- Miről nem szólsz? – jelent meg Kimi.

- Semmiről.

- Persze, de most ez nem érdekel. Beszélhetnék veled kettesben Lahja? – fordult felém.

- Igen.

- Akkor menjünk fel – mutatott a lépcső felé. Sose szokott ilyen hangnemben beszélni velem. Teljesen olyan, mint az apám, amikor haragszik rám. Szótlanul sétáltunk fel és féltem, hogy valami olyasmit fog mondani, aminek nagyon nem fogok örülni.  Ahogy becsukódott az ajtó rögtön megszólaltam.

- Annyira sajnálom, nem akartam, ha tudom, hogy ő az a lány, akkor nem mondok ilyet… – folytattam volna még, de a számra tette a kezét és lassan az ágy felé tolt, és leültetett.

- Nem haragszok. És még mielőtt megkérdeznéd, nem szakítottunk és nem kellett sokat magyarázkodnom miattad. De most elmondok valamit, aminek örülnék, hogy ha a jövőben észben tartanád. Noncsi, sok mindenben különbözik a többi lánytól, sokkalta visszahúzódóbb és talán ez is vonz annyira. Nem szeretném megbántani, mert nem érdemli meg. Nagyon sok mindenen keresztülment már és nem igazán bízik az emberekben. Rengeteg időbe telt, amíg meggyőztem arról, hogy nem csak egy újabb kaland lesz számomra. Szeretném megvédeni és szeretnék neki egy boldog életet biztosítani. Tudom, hogy még most sem bízik meg bennem 100%-osan és meg is értem, hiszen ha csak egy kicsikét is utána olvasott az életemnek, akkor rájött, hogy nem a hűség mintaképe voltam. Igazából, ha azt nézzük, most se vagyok az, mert még mindig Jenni a feleségem, de már csak papíron. Úgy érzem szeretem, és nem akarom elveszíteni.

- Kérdezhetek valamit?

- Persze – mosolygott rám kedvesen.

- Ha már Noncsit szereted, akkor miért vagy még mindig Jenni férje? – már évek óta foglalkoztat ez a kérdés, mert én úgy gondolom, hogy ennek semmi értelme sincs, amit most ők csinálnak.

- Ez bonyolult, nagyon is bonyolult – sóhajtott egyet – majd elmesélem, de nem most – megsimogatta a kezem és elhagyni készült a szobát, amikor utána szóltam.

- Jó lenne végre látni a vidám Jegesmacit is – mosolyodtam el.

Már bánom, hogy szóba hoztam a Jennis témát, mert a gyűlölet és talán rémület, ami kiült az arcára megrémisztett. Valami nagyon nincs rendben és fél elmondani. Mit tett ez a boszorkány? Az lesz a legjobb, ha a saját kezembe veszem ez ügyet, mert Kims úgy se fogja elmondani, akárhogy győzködöm. Ezt annyira utálom benne. Eldőltem az ágyon, és azon gondolkoztam, hogy hogyan tudnám Jenniből kiszedni a dolgokat, közben a kezembe vettem Debyt a kedvenc plüss majmomat. Ő mindig segít nekem, de most nem súgott semmit sem. Az órára pillantottam, már rég elmúlt tíz óra így úgy döntöttem, hogy elmegyek fürödni egyet. Miután mindennel végeztem bevettem a gyógyszereket, amiket az orvos írt fel és bebújtam a jó meleg ágyikóba. Álmatlanul forgolódtam egyszerűen, nem tudtam aludni, és mint mindig most is felfedeztem valamit. A szobámhoz tartozó fürdőszobából zajok hallatszódtak először csak lépteket hallottam, majd valaki megnyitotta a csapot is. Lassan odabotorkáltam és halkan benyitottam. A látványtól először megfagytam egy pillanatra, majd azt vettem észre, hogy az előttem zuhanyzó férfi testét tanulmányozom. Nem vett észre mivel háttal állt nekem. Inkább visszamentem a szobámba, mert ha túl sokáig állok ott, akkor előbb vagy utóbb, de lebukok. A fejemet rázva másztam vissza az ágyamba. Ma már másodjára gondolok úgy Sebastianra, mint pasira. Először lent a nappaliban, a szemeiben merültem el, most pedig percekig bámultam, ahogy zuhanyozik. Nem lesz ez így jó. Bekapcsoltam a tv-t, de ez sem terelte el a figyelmem Sebről. Az egyik zene csatornán hagytam és figyeltem a klipeket. A zene címét nem tudnám felidézni, de volt benne egy szőke srác, aki nagyon hasonlított Sebre. Ahj, már megint ő.

- Lahja térj magadhoz – mondogattam magamnak.

Halk kopogás hallatszódott, majd egy szöszi buksi jelent meg az ajtó mögött.

- Bejöhetek?

- Persze – vontam vállat.

- Te sem tudsz aludni? – mosolyodott el, egy rövidnadrágot és egy pólót viselt.

- Nem igazán – leültem az ágyam közepére. Követte a példámat, de ahogy leült felkiáltottam.

- Deby!

- Tessék? – nézett rám zavartan.

- Ráültél Debyre – felállt és a kissé lapos majmomat a kezembe adta.

- Bocsánat, de nem láttam.

Megsimogattam szegénykémet, majd lefektettem magam mellé és be is takargattam.

- Ilyet utoljára talán az óvodában láttam – nevetett fel.

- Milyet? – kérdeztem vissza meglepetten, nem nagyon értettem ezt a kijelentését.

- Akkor volt a lányok szokása az, hogy a plüssöket ilyen óvón betakargatják – mutatott Debyre.

- Ja, tudod nekem ő a legjobb barátom és nagyon vigyázok rá – nem mertem ránézni.

- Azt nem hiszem el, hogy egy ilyen lánynak mint neked nincsenek barátai.

- Pedig így van – vontam vállat.

- Elmondod, hogy miért?

- Most inkább nem, majd máskor – lefeküdtem a legjobb barátom mellé.

- Szavadon foglak – ő is követte a példámat, és ahogy lefeküdt egy kicsit kilátszódott a hasa. Nagyon nagy lelkierő kellett ahhoz, hogy ne másszak rá. Jelen pillanatban az sem érdekelne, ha felesége lenne. Még mielőtt bármit is tettem volna lehunytam a szemeimet és próbáltam nem rá gondolni. Seb valamit mesélt, de egy kis idő után már csak motyogást hallottam, ami szép lassan megszűnt. Reggel arra ébredtem fel, hogy egy kéz pihen a hasamon.