11. rész

Sziasztok! 
Köszönöm az előző részhez a kommenteket. Meghoztam az új részt, ami szerintem elég unalmasra sikeredett, de néha kell ilyen is. Most is 10 lesz  a komment határ. 
Puszi! 

 

Először nagyon megijedtem, mert teljesen ismeretlen volt a kéz, de miután megfordultam egy szöszi buksival találtam szemben magam. Egyik kezével a párnát ölelte, míg a másikkal magához ölelt. Annyira aranyos volt, mint egy kis gyerek. Lassan elhúzódtam tőle vigyázva, hogy ne ébredjen fel. Halk és óvatos léptekkel közelítettem meg az ajtót. Miután sikeresen kijutottam, mosolyogva indultam volna a konyha felé, ha épp nem ütközök bele Kimibe.

- Jó reggelt! – jött oda hozzám és adott két puszit.

- Neked is!  - viszonoztam az előző gesztusát.

- Nem láttad Sebet? Nincs a szobájában, és sehol sem találom – lekísért a konyhába.

- Ööö… nem – ráztam meg a fejem, és a padlót fixíroztam.

- Biztos? – a kávém mellé kikészített pár péksütit.

- Biztos.

- Akkor nem tudom, hol van, nem szokása lelépni csak úgy – morfondírozott.

- Lehet csak elment futni – vontam meg a vállam. Legbelül abban reménykedtem, hogy nem kell még fel egy kis ideig. Ha megreggeliztem, felmegyek és felébresztem, de addig is maradjon a szobában, mert fogalmam sincs, hogy hogyan magyaráznám ki magam. Bár nem is kell magyarázkodnom, hiszen semmi sem történt. Csak beszélgettünk és elaludtunk, ennyi semmi több.

- Köszönöm a reggelit, azt hiszem, felmegyek, és rendbe szedem magam – leugrottam a székről, de mielőtt elhagytam volna a konyhát, egy puszit nyomtam Kimi arcára.

Ugyanolyan óvatosan mentem vissza a szobába, mint ahogy elhagytam azt. Seb még mindig aludt. Kedvem lett volna odabújni hozzá, de már így is túl sokat fantáziálgattam róla. Számomra ő tabu. Nem kezdek ki az unokatestvérem egyik legjobb barátjával ráadásul lehet, hogy barátnője is van. Semmit nem tudok róla. Felöltöztem, és amikor a fürdőszobában is végeztem odasétáltam az ágyhoz és leültem a szélére. Simogatni kezdtem az arcát, de csak morgott valamit és átfordult a másik oldalára.

- Seb, ideje lenne felkelni – cirógattam meg a vállát.

- Nem, én még aludni akarok – felém fordult és a kezem után kapott.

- Eleget aludtál már – nevettem fel.

Szép lassan kinyitotta a szemeit és először csodálkozva nézett körbe.

- Mi történt tegnap este?

- Semmi. Beszélgettünk utána mindketten beájultunk – vontam meg a vállam – egyébként Kimi keres, és azt mondtam neki, hogy nem tudom merre vagy. Légyszi találj ki valami mesét, hogy merre voltál – már az ajtóban állt, de még elég álmos fejjel.

- Rendben – bólogatott bár szerintem nem sok mindent fogott fel belőle.

Szerencsére Kimi bevette a meséjét, így nem kérdezősködött tovább. Sebastian este elment, mert jövő héttől már tesztelnek. Furcsa ürességet éreztem, amikor elhagyta a házat. Az ablaknál álltam és az utcát figyeltem, ahol sok-sok kisgyermek játszott. Eszembe jutott a gyerekkorom, mi is rengeteget játszottunk, amikor haza mentünk Finnországba, igaz 12 éves korom óta nem jártam a hazámban. Teljesen elmerültem az emlékekben, Kims keze térített vissza a valóságba.

- Minden oké? Már vagy 10 perce szólongatlak.. – fordított maga felé.

- Persze csak kicsit elbambultam.

- Vettem észre – mosolyodott el – és mi volt a bambulás tárgya?

- A Finnországi karácsonyok – a kanapához sétáltam és leültem.

- Azok mindig olyan szépek voltak – követte a példámat és mellém ült.

- Emlékszel, amikor minket bíztak meg a fa feldíszítésével?  - hátradőltem és felhúztam a lábaimat, majd ráhajtottam a fejem.

- Azt sohasem fogom elfelejtetni, olyan hisztisnek még sohasem láttalak.

- Ez nem igaz, nem hisztiztem csak már akkor se érvényesült az akaratom.

- Persze. Ramival szépen megcsináltuk erre ti megjelentek Emilyvel, hogy ez így nem lesz jó, és kezdhettük elölről az egészet- még most is duzzogott.

- Hát még szép, hogy újra kezdtük, hiszen tele aggattátok a fát autókkal – nevettem fel.

- Azt mondta anya, úgy díszítjük fel, ahogy mi azt jónak találjuk – vonta meg a vállát.

- És akkor ti rögtön autókat kezdtetek el a fára dobálni.

- Emlékszel még a barbie babádra, amit elvettünk? – gonosz mosolyra húzta a száját.

- Emlékszem, még most is elszomorodok, ha az eszembe jut. Ti távirányítós autót kaptatok, mi pedig babákat. Csak egy pillanatra hagytuk ott őket ti már rögtön akcióba lendültettek.  Akadálynak használtátok szegényeket mind addig, amíg fel nem tekeredett az autókerekére a baba haja.  – most én vettem át a duzzogó szerepet.

- Vicces volt – merengett el Kimi.

- Hidd el nekünk annyira nem.

- Bocsi – a legártatlanabb tekintett elő véve nézett rám.

- Semmiség- legyintettem – végül is két kislány karácsonyi ajándékát tettétek tönkre. Kérdezhetek most egy kicsit komolyabb dologról is?

- Igen – bólogatott.

- Miért nem válhatsz el Jennitől?

- Ezt nem mondhatom el, pedig legszívesebben elmondanám, de nem lehet még nem. Talán pár hónappal később elmondhatom, de addig nem. Hidd el, ha megtehettem volna már réges-rég elváltam, volna – nem nézett rám, inkább a padlót tanulmányozta.

- Értem, vagyis nem, de ha majd úgy érzed, elmondod – bátorításként megszorítottam a kezét.

- Köszönöm.

- Ez csak természetes, hiszen a tesók kiállnak egymás mellett – kacsintottam rá – de ha most nem haragszol azt hiszem, ledőlök egy kicsit.