29. rész

Amikor megláttam az anyámat rögtön az jutott az eszembe, hogy biztos ki akar rúgatni. Miért ne tenné meg, hisz otthonról is kidobott. Chris kicsit ideges volt. Ez látszott az arcán, és azon is, hogy fel- alá járkált a kis szobában.
- Nos, Chris mit szeretnél mondani?- kérdeztem kedvesen. Anyámról tudomást se vettem.
- Laura én nem is tudom, mit kellene mondanom- még mindig az előbbi mozgást végezte.
- Azt én sem tudom- mosolyogtam rá, erre csak egy halvány mosoly volt a válasza.
- Arról már meséltem neked, hogy ismerem az édesanyádat. Nem túl rég felkeresett és elmondott egy elég fontos dolgot.
- Mégis mit?- lenézően néztem az anyámra.
- Háááát, ajj olyan nehéz ezt elmondani- az arcát a tenyerei közzé temette.
- Csak nem lehet akkora baj- végre megszólalt Sebi is.
- Nem, nem baj vagyis.
- Bökd már ki mi az - kicsit felemeltem a hangom.
- Jó, akkor elmondom.
- Ideje lenne- motyogtam halkan.
- Laura, te az én lányom vagy- érezhető volt a hangján, hogy megkönnyebbült.
- Miiiiii?- a hangom kb. 2 oktávval feljebb szólalt meg.
- Igen, a lányom vagy. Ugyanis nekem régen anyukáddal volt egy futó kalandom. Nem tudtam, hogy teherbe esett. Nem szólt. Hidd el, ha tudtam volna, tartottuk volna a kapcsolatot. Mindig is egy lányra vágytam. És te egy tökéletes nő vagy. Szép, okos, jól nevelt. Pont, mint az apukája- a végén egy picit elmosolyodott.
Nem tudtam semmit se mondani. Teljesen ledöbbentem. Anyám persze meg se szólalt csak vigyorgott, mint a vadalma. Nem bírtam tovább oda léptem hozzá és csak ennyit mondtam.
- Még jobban gyűlöllek- a többiek felé fordultam és egy-, sziasztok, elhagyta a számat majd kirohantam a kis irodából.
Nem tudtam sírni még nem. Ahhoz túl nagy dühöt és fájdalmat éreztem. A kocsimhoz siettem és szinte visszarepültem vele a szállodába. Még mindig Christian szavai zengtek a fejemben. A lánya vagyok. És az anyám nem volt képes elmondani. Vajon, ha nem keveredek bele a száguldó cirkuszba, akkor sose tudom meg? Utálom ezt a nőt. Nem érdemli meg az anya jelzőt. Úgy döntöttem kiszellőztetem a fejem. Elő kerestem az MP3 lejátszómat és lesiettem. Alig indultam el az eső szakadni kezdet. Remek.
- Neked is most kell esned?- a tekintettem az ég felé emeltem.
Egyre jobban esett, de ez most engem nem érdekelt. A lejátszómban felcsendült az a szám, amire mindig tudtam sírni. http://www.youtube.com/watch?v=lKuwsfL-y1I Egy közeli parkhoz értem. Szó szerint lecsúsztam az egyik padra, és a könnyeim záporként hullottak a földre. Minden könnycsepp a szívem egy aprócska darabját szimbolizálta. Az eddigi életem nem is az enyém. Már azt se tudom, ki vagyok. Eszembe jutott apa, igen ő mindig az marad. Ezért hagyta ott azt a nőt. Nem tudom többet anyának nevezni. Benne mindig bízhattam, pedig nem is a vér szerinti lánya vagyok és mégis többet törődött velem.
A hideg esőtől már reszkettem így jobbnak láttam visszamenni. Mire felértem a szobánkba Sebi már aludt. Gyorsan lezuhanyoztam, csak a forró vizet folyattam magamra, mégis nagyon fáztam. Befeküdtem Sebi mellé, észrevette, hogy megjöttem ezért átölelt és egy puszit nyomott a buksimra. Nem szólt, mert tudta most nem akarok róla beszélni. Nagy nehezen sikerült elaludnom.