Szomorú angyal

Sziasztok!

Múltkor emlitettem, hogy írtam egy novellát. Most fel is rakom, örülnék ha egy pár sorban leírnátok a véleményeteket.

A szenvedés és a szeretett kéz a kézben járnak. Miért is mondom ezt? Az életem állandó hullámvasút, egyszer fent egyszer lent. De most túlságosan is mélyre süllyedt ahonnan a felemelkedés nagyon nehéz lesz. A barátommal immáron négy éve vagyunk együtt, de kiskorunk óta ismerjük egymást. A családjaink nagyon jó barátságot ápolnak máig. Rengeteg időt töltöttünk együtt kisgyermekként. Emlékszem mindig is csodálattal tekintettem rá, amikor azokkal az apró négykerekű járművekkel rótta a köröket. Ő volt a legeslegjobb barátom, és ahogy telt az idő úgy lett egyre mélyebb a kapcsolatunk, de mindketten más utakra léptünk, és az élet új emberekhez sodort minket. Teljesen elhanyagoltuk egymást, majd négy évvel ezelőtt egy nyaraláson összefutottunk. Attól a naptól fogva megváltozott az életünk. Fél év sem telt el, de mi már együtt laktunk. Amíg ő valamelyik pályán körözgetett én a tankönyveket bújtam és ennek a sok-sok tanulásnak meg lett az eredménye. Kitűnő lett mindkét vizsgám, így hivatalosan is PR menedzser lehettem. Sokáig titokban tartottunk a kapcsolatunkat, de kb. egy éve a nyaralásunkat, megörökítette pár fotós és onnantól kezdve már mindenki tudta, hogy egy párt alkotunk. Sosem hittem volna, hogy valaha is ilyen boldog leszek, az életem egy tündérmeséhez hasonlított. Ám február óta sok minden megváltozott. Épp otthon ücsörögtem és az új projekten törtem a fejem, amikor megszólalt a mobilom. Egy hívást vártam, de ez nem az volt.

- Igen – vettem fel vidáman.

- Jó napot! Sarah Parkerrel beszélek?

- Igen, miben segíthetek?

- Ha jól értesültünk ön Robert Kubica kedvese. A barátja balesetet szenvedett. Most szállítják a kórházba jó lenne, ha minél hamarabb ide tudna utazni.

- Úristen! És mégis hogy van? Mennyire súlyos a sérülése? – a könnyeimmel küszködve kérdeztem.

- Nagyon sok vért vesztett, több órába tellett, mire ki tudták szedni a kollégáim a roncsból. Nincs túl jó állapotban.

- Köszönöm, hogy hívott azonnal indulok – az aprócska készülék kicsúszott a kezemből és tompa puffanással ért földet. Nem az nem lehet, hogy Robnak valami baja esett. Ez csak egy hülye vicc. Megráztam a fejem, aminek köszönhetően a könnyeim még jobban elhomályosítottak a külvilágot. Remegő kezekkel vettem fel a földről a telefont és idegesen nyomkodtam a készüléket mind addig, amíg meg nem találtam a keresett személy nevét.

- Most hívtak fel – zokogtam a telefonba.

- Nyugi, Sarah nem lesz semmi baj, gyere, amint tudsz mi már elindultunk – határozott, de mégis félelemmel teli hangon utasított Rob anyukája.

- Már indulok is pár óra, és ott leszek, remélem nem lesz nagy forgalom – szipogtam.

- Eszedbe ne jusson ilyen állapotban autóba ülni, hacsak nem akarsz Rob mellett kikötni.

- Akkor majd szólok valakinek, hogy vigyem el. Szia – meg se vártam, amíg elbúcsúzik azonnal bontottam a vonalat.

Felrohantam az emeletre és eszeveszett pakolásba kezdtem. Minden kezembe akadó ruhát beledobáltam a bőröndömbe, közben a másik kezemmel a csapat sajtósát hívtam, hogy amilyen gyorsan csak tud, jöjjön. Az a fél óra maga volt az örökkévalóság. Fel – alá járkáltam a nappaliban és ahányszor megláttam egy közös képünket, ahol vidáman mosolygunk mindig sírni kezdtem. Egyszerűen nem tudom elképzelni azt, hogy többé nem láthatom az én hercegem arcán azt a csábító mosolyt, amivel nap, mint nap levesz a lábamról. Amikor meghallottam, hogy csengettnek rögtön ott teremtem és kitártam az ajtót.

- Szia Sarah – üdvözölt Tom, a csapat sajtósa.

- Hello, indulhatunk? – már kezemben volt az ajtó kulcsa és a bőröndöm is menetre készen állt az ajtónál.

- Persze – kivette a kezemből a csomagom – remélem nem baj, hogy autóval megyünk, de sajnos repülővel kétszer annyi időbe tellene, és gondolom, szeretnél minél hamarabb ott lenni – kinyitotta a kocsiajtót nekem én, pedig szótlanul beszálltam.

Egész úton meg sem szólaltam, nem tudtam mit mondani. Tomot csak látásból ismerem, talán egyszer kétszer beszéltem vele és nem ez volt az a pillanat, amikor a barátságunkat el kellene mélyíteni. A fák, házak úgy suhantak el mellettünk, mint egy összefolyó álomkép. Fogalmam sincs mennyi ideig, utaztunk, csak egyszer megállt az autó egy hatalmas épület előtt.

- Megjöttünk – közölte Tom.

- Okés – bólintottam.

Rengeteg biztonsági őr állt az ajtóban, akik arra vigyáztak, hogy egyetlenegy sajtós se tudjon bejutni. Rám is kétkedve néztek mind addig, amíg Rob anyukája és apukája meg nem jelent és a karjaikba nem zártak. Egyedül csak Rob apukája tartotta magát és nem sírt, pedig egyáltalán nem tűnt volna gyengének, ha elsírja magát. Rob immáron 4 órája volt bent a műtőben, és semmi információt nem osztottak meg velünk, csak annyit láttunk, hogy orvosok, nővérkék rohangálnak ki – be a műtőből. Minden percben kezdtem elveszteni a reményt, pedig tudtam, hogy nem szabadna. Tom telefonja percenként csörgött, és szegény nem győzte elküldeni az újságokat, tv stábokat. Sorra ittam a kávékat, igaz már szédültem és rosszul éreztem magam, de valamivel mégis ébren kellett tartanom magam. Épp egy újabb adag fekete nedűvel tértem vissza, amikor kilépett a főorvos és a párom szüleihez sietett, meggyorsítottam a lépteimet, így nem maradtam le sokról.

- Sikerült megmentenünk a karját, igaz rengeteg vért vesztett, de ezeket folyamatosan pótoltuk még most is kap egy kisebb infúziónyi vért. Több apróbb műtétre lesz még szükség a közeljövőben, hogy teljes mértékben felépüljön. Habár az elkövetkezendő pár nap lesz a sorsdöntő, hisz ha meg tudja mozdítani az ujjait, akkor már biztosak lehetünk abban, hogy olyan lesz, mint a baleset előtt. Jelenleg még az intenzív osztályon tarjuk, majd ha nem lép fel semmilyen komplikáció sem, akkor átszállítjuk egy másik kórterembe.

- Hála a jó Istennek – a szája elé kapta a kezét Rob anyukája és pár örömkönny megcsillant a szemében.

- Doktor úr, mikor lehet hozzá bemenni? – félve tettem fel a kérdést.

- Ma még semmi képen se menjenek be, altatjuk, így esély sincs arra, hogy felébredjen. Holnap már nem fogjuk egész nap altatni, akkor láthatják. Ha most megbocsátanak, akkor távoznék.

- Menjen csak nyugodtan, köszönjük – hálásan tekintettem rá.

Hatalmas kő esett le a szívemről, amikor meghallottam, hogy valószínű nem lesz semmilyen szövődménye sem a balesetnek. Igaz legszívesebben bementem volna hozzá, és ott lennék vele, amíg fel nem ébred.

- Sarah drágám, jobb lenne, ha elmennél egy hotelbe, mi is megyünk hamarosan – jött oda Rob anyukája.

- Nem foglaltam sehol sem szobát – suttogtam magam elé – arra számítottam, hogy itt alhatok mellette.

- Akkor várj meg minket, ahol mi szálltunk meg ott biztos tudnak neked is adni egy szobát adni – mosolygott rám.

A kórháztól kb. negyed órára volt egy nem túl puccos szálloda, de nem is az volt a lényeg, hogy hány csillagos, hanem az, hogy minél közelebb legyen a kórházhoz. A recepciós lány kereset egy szobát Robert szüleihez közel, végül azon az emeleten kötöttem ki, ahol ők laktak. Beálltam a zuhany alá, a fejemet a csempének döntöttem és hagytam, hogy víz csobogása elnyomja a sírásomat. Amikor valamennyire sikerült megnyugodnom kikászálódtam a zuhany alól és a szobába mentem. Ledőltem az ágyra, de aludni azt nem tudtam. Ahányszor lehunytam a szemem állandóan az a kép ugrott be, ahogy beteszik a mentőbe. Talán egy-két órát, ha aludhattam. Reggel fáradtan indultam le reggelizni, de csak tologattam az ételt a tányér egyik végéből a másikba. Egy szelet pirítóst nagy nehezen sikerült magamba diktálni, de folyton azt éreztem, hogy a felszínre akar törni. 10 órakor indultunk el a kórházba, ahogy megfigyeltem a család többi tagja sem nézett ki jobban. Ismételten rengeteg fotós, riporter állt a kórház előtt, de semmilyen információt nem oszthattunk meg.

- Jó napot! – köszönt az orvos, aki épp, akkor lépett ki Rob kórterméből.

- Jó napot doktor úr! – válaszoltunk szinte egyszerre.

- Remek hírrel szolgálhatok, minden jel arra utal, hogy sikeres volt a tegnapi műtét a páciens jobban van, ha gondolják, bemehetnek hozzá, de csak egyesével.

Lassan a család többi tagjára pillantottam, mert nem akartam megszólalni. Nem azért, mert nem szeretném látni csak, mégis ők a szülei nekik több joguk van.

- Sarah – szólítottak meg – szerintünk menj be te először.

- De…de – habogtam.

- Nincs semmi de, menj – nyomatékosításként az ajtó felé toltak.

A szívem a torkomban dobogott, nem voltam felkészülve a látványra. Lassított felvételként nyitottam ki az ajtót, amint beléptem a szobába a szám elé kaptam a kezem és a könnyeim, mint a zápor kezdtek el hullni. Mindenféle gépek pityegtek, Rob arca fal fehér volt. Sose szerettem volna így látni, odasétáltam hozzá és óvatosan megfogtam a kezét.

- Szia – suttogtam. Nem számítottam válaszra, de felém kapta a tekintetét és halványan elmosolyodott és megszorította a kezemet – nagyon megijesztettél, ugye tudod? – sírva nevettem.  Mivel nem tudott válaszolni csak a kezemet simogatta, minden egyes érintése megnyugvást sugallt.

Szerencsére napról napra jobban lett és pár nap múlva már meg is szólalhatott. Sajnos a munkahelyem csak két hét szabadságot adott, ezért naponta kellett Monaco és Olaszország közt ingáznom. Általában csak estére értem oda és nem egyszer előfordult, hogy már aznap nem is láthattam.

- Már 4 napja nem voltál – jelentette ki egy csütörtöki estén.

- Sajnálom, rengeteg munkám van, mindig akkor értem ide, amikor már nem jöhettem be – leültem az ágya szélére.

- Jó kifogás.

- Rob, kérlek, ne csináld ezt – lehunytam a szemeimet, mert meg kellett nyugodnom.

- Mit ne csináljak? A barátnőm vagy elvileg és most meg nem is érdekellek. Mond, meg ha mást szeretsz – dühösen mondta.

- Ez hülyeség. Csak is téged szeretlek. Ha ez nem így lenne szerinted, utaznék naponta ennyit? - már a sírás mardosta a torkomat – de tudod, mit majd beszéljünk akkor, ha lenyugodtál – felkaptam a kabátomat és elrohantam.

Nagyon megsértett, persze tudom, hogy mindezt csak azért tette, mert úgy érzi, hogy nem állok mellette, de nagyot téved. Az elkövetkezendő két hétben be sem mehettem hozzá, nem akart látni. Megsemmisültnek éreztem magam. A szívem apró darabokra tört. A hazatértekkor se voltam otthon, mert nem tudtam róla. Csodálkozva vettem tudomásul, hogy itthon van. Melegséggel töltötte el a lelkem.

- Miért nem szóltál, hogy hazajössz? – segítettem neki felmenni az emeletre.

- Nem akartalak zavarni úgyis annyit, dolgozol – jegyezte meg gúnyosan.

- Ne kezdjük ezt megint – kértem.

A beszélgetésünk lecsökkent a minimálisra, reggel elmentem dolgozni este pedig arra értem haza, hogy valamilyen számára nagyon fontos sorozatot néz.

- Hamarosan itt lesznek a vendégek – szólaltam meg vidáman.

- Tudom – a mankója segítségével kiballagott a konyhába.

Úgy döntöttünk, hogy rendezünk egy kisebb fajta fogadást, amin a munkatársai, pilótatársai lesznek hivatalosak. A kis lakásunk pár órán belül megtelt emberekkel és mindenki jó kedvűen beszélgetett. Robert arcán most láttam csak először őszinte mosolyt, olyan felszabadult és jó kedvű volt, mint régen.  Közel laktunk a parthoz, feleslegesnek éreztem magam ezért kisétáltam az ajtón magam után hagyva a boldog társaságot. Csak mentem és mentem, a könnyeim az arcomat áztatták. Próbáltam minél messzebb menni az emberektől. Fáj. Nagyon fáj, nem ezt érdemlem. Szeretem mindig is, szerettem erre ő, átlép rajtam, mint egy rossz emléken a múltból. Még sohasem éreztem magam ennyire feleslegesnek, hiába küzdök egyedül kevés vagyok ehhez. Leültem a kövekre és figyeltem a víz hullámzását. Milyen nyugodt itt minden, a hullámok ritmusos mozgása összhangot sugall. Minden kisebb hullám egy nagyba torkollik és a nagyok védelmezően, fogják körül őket. A fejemet a térdeimre hajtottam és hagytam, hogy minden érzés távozzon belőlem. http://www.youtube.com/watch?v=aFZ7bBaYpcw&feature=related

- Sarah – erre a hangra összerezzentem – jól vagy?

- Persze – hazudtam és próbáltam eltüntetni a sírás nyomait.

- Ne hazudj – mögém lépett és elsöpörte a hajam, hogy láthassa az arcom. Ahogy az arcomhoz ért kirázott a hideg – miért menekültél el? – rám emelte a tekintetét.

- Feleslegesnek éreztem magam – vallottam be.

- De miért? – mivel nem tudott leülni hozzám ezért mögém állt és úgy nézett le rám.

- Szerinted?

- Nem tudom.

- Neked nem tűnt fel, hogy az elmúlt hónapokban mennyit változtunk? Állandóan bántjuk egymást és én ezt már nem bírom tovább. Még az elején elviseltem, mert tudtam, hogy csak a fájdalom beszél belőled, de kezdtek eldurvulni a dolgok. Szerinted csak a munkának éltem, pedig ez nem igaz. Minden egyes nap ott voltam melletted. Reggel korán keltem és csak éjszaka vagy hajnalban kerültem csak ágyba. Hónapok óta nem eszem rendszeresen, nézz rám Minimum 5 kg fogytam. Ráadásul még olyanokkal is vádolsz, hogy megcsaltak. Sose lennék erre képes. Szeretlek, őrülten szeretlek – jó érzés volt végre megosztani vele a gondolataimat. Hosszú percekig nem válaszolt.

- Én ezt nem is tudtam. Nem figyeltem rád eléggé, csak a magam gondjaival voltam elfoglalva. Sajnálom - lecsúsztatta a kezét a vállamról – kérlek, fordulj felém – kérte lágyan.

Óvatosan megfordultam és meggyötört férfival találtam szemben magam, akinek a szemében pár könnycsepp megcsillanni látszódott.

- Nem tudok lehajolni hozzád, megtennéd, hogy felállsz – felém nyújtotta a kezét én pedig felálltam. Csak néztünk egymásra és próbáltuk megfejteni a másik gondolatát.

- Azt mondtad régen, hogy örökre itt leszek – a szívére csúsztattam a kezem – meg van még ez a hely a számomra?

- Mindig is megvolt – megfogta a kezem és megpuszilta – nem tudnálak kitörölni a szívemből, mert akkor megszűnnék létezni – végig simított az arcomon.

Közelebb hajolt hozzám, óvatosan megcsókolt először csak kóstolgatta az ajkaimat, de miután nem ütközött ellenállásba elmélyítette a csókunkat. Visszatért a testembe az élet, a csókja volt számomra az utolsó mentsvár. Egymáshoz simulva csókolóztunk.

- Nem engedem, hogy többé szomorú angyal legyél – a homlokát az enyémnek döntötte.