Végzetes Szerelem

Sziasztok!Úgy döntöttem megosztom veletek az első rövidke novellám. Remélem tetszeni fog. Kíváncsi vagyok a véleményetekre is :)

A nap ragyogóan süt, és mi újra itt vagyunk. A közeli kis parkban ülök, s a labdámat forgatom a kezemben. Közben nézem a többi gyereket, ahogy játszik. Minden olyan tökéletes. Hirtelen egy velem egykorú srác terem mellettem. Szokásához híven mosolyog és két puszit is nyomott az arcomra. Ő volt a legjobb barátom, Basti. Igen, lány létemre mégis egy srác, aki kiérdemelte a legjobb barát címét. Óvoda óta ismerem, igaz először nagyon is ellenszenves volt, főleg amikor elvette tőlem az autóimat. Rajongtam a kis járművekért, de ez érthető is apa autószerelő és mindenféle autóverseny szerelmese, így én is hamar megszerettem ezeket a fiús dolgokat. Aztán rájöttem, még is jó fej ez a kis szőke srác. Mára ő lett a legfontosabb személy az életemben, persze a családomon kívül. Rengeteg időt töltöttünk együtt, és ugyan ez történik ma is. Nem ért meglepetés ma is ugyanúgy kikaptam fociban, mint eddig mindig. Ügyes srác, de mégis a sebesség vonzás körébe keveredett. Eddig nem döntött rosszul. Lassan sötétedik, mi még mindig itt ülünk a folyó partján. Egyikőnk se szólal meg. Éreztem, hogy vala-mit mondani akar, de inkább megvárja, amíg rákérdezek.
- Mi a baj Basti? - felé fordultam, hogy a szemébe tudjak nézni, viszont ő kerülte a szemkontaktust
- El kell mennem, jövőre indulok a Formula BMW sorozatában, és apával egész évben úton leszünk, egy lakókocsival fogjuk járni a világot - mondta némi szomorúsággal a hangjában.
- De hát ez nagyszerű, végre feljebb léptél egy kategóriával - biztatóul átöleltem.
- Tudom, de hiányozni fogsz - szorosan magához húzott.
- Te is, nagyon is Basti, de az álmaid fontosabbak, és minden nap tudunk beszélni telefonon - próbáltam kicsit felvidítani, de nem sok sikerrel.
Már sötét volt mikor elindultunk haza, mind ketten némán ballagtunk egyikőnk se szólt. Seb egészen hazáig kísért. A kapunk előtt álltunk még egy ideig csak néztük egymást. Eddig nem is vettem észre milyen szép kék szemei vannak. Azonban most ez a szempár rabul ejtett. Közelebb lépet, és éreztem, most fog ez a barátság egy teljesen más vizekre evezni. Egyre közeledett az arca az enyémhez. És megtörtént, megcsókolt. Zavartan pislogtunk egymásra kellően el is pirultam. Ez Bastinak imponált, ezért mosolyogva érintette meg az arcomat. Mélyen a szemembe nézett, és egy apró sóhaj kíséretében, tenyerébe fogta az arcom és lassan az ajkaimhoz hajolt. Mielőtt megcsókolt volna csak annyit suttogott: - Szeretlek. Miután elváltak az ajkaink átöleltem, s szinte alig halhatóan válaszoltam az előbbi kijelentésére.
- Én is Sebi - most én csókoltam meg.
Egész este ugráltam a boldogságtól, bár amikor bele gondoltam, hogy nagyon kevés időt tölt-hetünk együtt, kicsit elfogott a szomorúság. A következő hetek, hónapok nagyon jól teltek. Egyre jobban megszerettem, tudtam úgyse lesz hosszú távú kapcsolat, hisz úgy is elmegy. Eljött a búcsú napja és fájó szívvel vettem tudomásul, ennek a kapcsolatnak vége igaz egyikőnk se mondta ki, de érezhető volt. Az utolsó csókját még most is fel tudom idézni. Ennek már 8 éve. Azóta se beszéltünk, de én végig követtem a karrierjét. A nosztalgiázásból egy jól ismert „zene” felcsendülése hozott vissza. Elkezdődött a 2010-es Bahreini nagydíj. A pole pozíciót Sebastian szerezte meg, nagyon büszke voltam rá. Még így, 8 év elteltével is hiányzik, és még mindig szeretem. De, most van barátnője Hanna, akiről alig lehet hallani valamit, viszont Basti boldog; ez látszik rajta. Elterültem az ágyamon és izgatottan vártam a rajtot. Ekkor anya rontott be a szobámba.
- Lili, kislányom, leveled érkezett - levegő után kapkodva közölte.
- Nekem, ugyan kitől? Nem vártam levelet.
- Pedig ez neked jött a Kicker újságtól - nyújtotta át.
- Te jó ég el is felejtettem, elküldtem nekik az életrajzom - mosolyogtam anyámra.
- Akkor nyisd ki gyorsan – unszolt.
Az állam valahol a pincében köthetett ki, amikor elolvastam a levél tartalmát. Amiben közölték, hogy szívesen meghallgatnának és esetleg az állást is megszerezhetem.
- Anya ezt nem hiszem el! - a nyakába ugrottam.
- Büszke vagyok rád lányom, Basti is az lenne, hidd el!- egy mélypontra tapintott, de ezt nem mutattam ki.
Oda ültettem magam mellé anyát, igaz ő nem szereti a Formula 1-et. Sebastiant nagyon sajnáltam, hogy csak a 4. helyen ért célba, de lesz ez még jobb is. Másnap reggel iszonyatos ideges voltam az állásinterjú miatt. A szerkesztőségbe belépve elmúlt minden félelmem. Az emberek nevetgélve végezték a munkájukat, nem látszott senki stressznek. Az interjúnak hamar vége lett, hamar közös evezőre jutottunk Thomasszal. Rengeteg időt töltöttem ezen a héten a szerkesztőségben, sok dolgom volt. Pénteken behívattak a főnök irodájába, már igazából fel-készültem arra is, hogy megköszöni az eddigi munkám, és viszlát. Ehelyett rögtön beledobott a mélyvízbe hétvégén repülhetek. Melbourn- be interjúkat készíteni a pilótákkal. Nem tudtam mit mondani, nagyon meglepett. Kaptam magam mellé egy tapasztalt srácot, Matthiast, akivel már sikerült összebarátkoznom, így könnyen fog menni a közös munka. Hétfőn indultunk. Egész repülő úton azon gondolkodtam, hogy vajon meg ismer e még Sebi. És talán sikerül megbeszélnünk kettőnk kapcsolatát. Forróság fogadott minket, alig vártam, hogy a szállodába érjünk. Nem voltam hozzá szokva a hőséghez. Az első interjú alanyom Nick Heidfeld volt. Nagyon rendes és kedves férfi. Látta rajtam, hogy kezdő vagyok, és segített mindenben. Az interjú végére már belejöttem, meg is dicsért. Ezek után boldogan mentem ki a pályára. Az első szabadedzés előtt elég nagy kavarodás volt. Az emberek fel-alá rohangáltak. Hiszen senki sem számított esőre és most mégis úgy néz ki lesz csapadék. Matthias rángatott beljebb, hisz csodálkozva álltam a Red Bull boksza előtt. Épp akkor szállt be Basti az autójába. Az egyik VIP tribünön elfoglaltuk a helyünket, és figyeltük a fiúkat, hogyan teljesítenek. Igazából nem érdekelt senki, csak Sebastian. Egész idő alatt őt figyeltem, és bíztam benne, hogy sikerül vele is interjút készítenem. Észre se vettem mennyire elrepült az idő, már senki volt a pályán, vagy a tribünökön. Csak Matthias és én.
- Mióta ülünk itt? - még mindig a pályát figyeltem.
- Már egy órája – válaszolta, miközben az óráját fürkészte. Valami köt ezekhez, az autókhoz?
- Nem, csak eszembe jutott egy emlék - egy könnycseppet töröltem le.
- Értem.
- Na, de most induljunk, vár a munka,- felugrottam és húztam magam után a munkatársam
A második szabadedzés előtt csak a csapatfőnökökkel tudtam interjúkat készíteni. Nyilatkozott Christian Horner, Stefano Domenicali és Ross Brawn. A legközvetlenebb Christian volt. Egy élmény volt vele riportot készíteni. Lassan újra pályára gördültek a versenygépek, és megkezdődött a második szabadedzés. Visszaültünk a helyünkre, de én most inkább zenét hallgattam, nem akartam figyelni, mert az csak újra arra késztetne, hogy gondolkozzak a múlton. Pedig ezt le kell zárnom. Szép volt, jó volt, ennyi volt. Az eső is elkezdett szépen lassan esni. Most ez sem zavart teljesen elmerültem a gondolataimba. Az edzés után jöttek az interjúk. Izgatottan közelítettem meg a srácokat, hisz eddig csak a tv-ben láttam őket, élőben még sohasem. Szinte mindenki kedves volt, bár mint mindig itt is voltak kivételek. Matthias szólt, hogy 20 perc múlva egy nagyobb interjút kell készítenem a Red Bull Racing fiatal, német pilótájával. A gyomrom görcsbe rándult, főleg amikor megkaptam a kérdéseket: a gyerekkoráról kellet kérdezgetnem, aminek én is a részese voltam. A szálloda halljában találkoztunk. Szokásához híven, boldogan és mosolyogva lépett be.
- Sebastian Vettel - nyújtott kezet.
- Lili Bauer - rekedtes hangon mutatkoztam be.
Leültünk és neki kezdtünk az interjúnak. Nem ismert fel, vagy csak nem akart, nem tudom. Minden kérdésemre elég furán válaszolt. Eddig minden nyilatkozatát, amit láttam, vagy olvastam teljesen más hangulatú volt. A kedves, vicces és jó pofa srác helyett, egy elég kimért, mogorva és alig mosolygós fiúval találtam szembe magam. Az interjú végén már nem bírtam tovább.
- Miért vagy ilyen, Basti? - kicsit felemeltem a hangom.
- Nem hívj így, csak a barátaim nevezhetnek így, téged meg nem is ismerlek! – horkantott felháborodva.
- Nem ismersz? - a könnyeimmel küszködve vágtam a fejéhez.
- Nem - ezzel kiviharzott a teremből.
Lerogytam a székre és a tenyereim közzé temettem az arcom sírva fakadtam. Semmire nem emlékszik vagy, ha igen, akkor miért csinálja ezt? Kicsit összeszedtem magam, és felmentem a szobámba. Küldtem egy SMS-t Matthiasnak, hogy ne keressen, lefekszem, fáradt vagyok. Meg se vártam a választ egyszerűen kikapcsoltam a kis készüléket. Leültem a laptop mellé, begépeltem és megszerkesztettem az interjút, majd elküldtem Thomasnak. Elterültem az ágyon, és újra zokogtam. Egy világ tört össze bennem, mintha valaki egy kést szúrt volna a szívembe és azt folyamatosan forgatná benne. A bőröndöm mélyéről egy képet húztam elő. Két kisgyerek boldogan kergeti egymást. Ezek mi voltunk. Nem értem a viselkedését, nem tettem tönkre az életét. Ő lépett le úgy, hogy utána nem is üzent. Elegem lett ebből az egészből. Nem bírtam tovább a szállodába maradni. Felkaptam a kabátom és lesiettem a garázshoz. Vezetnem kell. Igazából nem is tudtam hova megyek, csak minél messzebb innen annál jobb. Tudtam, hogy meg fognak büntetni, hisz itt elég szigorúak a szabályok, de én most erre magasról tettem. Csak száguldozni akartam. Az autópályára felérve még jobban nyomtam a gázt, a többi jármű mellet szinte elsuhantam. Előttem egy fekete BMW lassított, viszont én már hiába léptem rá a fékre, nem ért sokat. Éreztem a becsapódást és a mentők hangjára még tisztán emlékszek, többre viszont nem. Mikor kinyitottam a szememet egy fehér szobában feküdtem, rengeteg gépre rákötve. Levegőt nem tudtam venni, csak a lélegeztető segítségével. Iszonyatos fájdalom járta át az egész testemet. Minden apró mozdulat olyan fájdalmat váltott ki, hogy sírni kezdtem. A kezemet nagyon nehezen meg tudtam emelni. Picit megmozdítottam a fejem, és akkor vettem észre, hogy az egyik széken Basti ül, de ő sincs túl jó állapotban; a kezén és a fején egy-egy kötés díszeleg. Próbáltam megszólalni, de rájöttem, hogy egy hangot se tudok kiadni. Valahogy jeleznem kellet, ezért a kis szekrényen lévő telefont nagy nehezen lesepertem a földre. Sebastian felriadt, és azonnal ott termet.
- Lili, annyira sajnálom. Miattam történt ez a baleset, én lassítottam, ha nem vagyok ott, akkor nem lett volna semmi baj. Sőt, ha délután nem csinálok balhét, akkor nem is ültél volna autóba. Egy idióta vagyok. Nem hittem a szememnek, azt hittem csak egy álom vagy. Egész idő alatt te jártál a fejemben. És akkor ott féltem beismerni az érzéseimet. Még most is őrülten szeretlek. Kérlek, bocsáss meg Lili … - szorosan fogta a kezemet.
Nem tudtam válaszolni, csak bólogattam, ezzel jelezve, hogy nem haragszok rá. Egy erős fájdalmat éreztem a mellkasomnál, hirtelen oda kaptam a kezem. Közben minden egyre halványult. Sebastian alakja is elmosódott. Ordítottam volna a fájdalomtól, de egy hang se jött ki a torkomon. A szemeim lassan lecsukódtak, utoljára Seb könnyes arcát láttam. Egy fehér úton lépkedtem tovább. Könnyűnek éreztem magam, szinte szárnyaltam a könnyedségtől és minden eddigi fájdalom eltűnt. A folyosó végén Ayrton Senna állt. És mosolyogva felém fordult.
- Gyere kislány, vár egy jobb világ – válaszolni se tudtam, megfogta a kezem és maga után húzott.
Még utoljára visszanéztem a testemre. Az orvosok épp a rossz hírt közölték. Eltávoztam az élők sorából Sebastian a kezemet szorongatva sírt. Fájt, hogy el kell hagynom, de talán jobb így. Mindössze 22 évet éltem. Ez voltam én, Lili Bauer.