39. rész

Lassan két hónapja jöttem el Sebitől. Azóta se beszéltünk a kettőnk dolgáról csakis a csapat ügyei kerültek terítékre. A versenyekre nem mentem ki, itthonról követtem az eseményeket. Sebbel is csak telefonon illetve e-mailen tartottam a kapcsolatot. Ő sem erőlteti a békülést és ez tetszik, hogy betartja amit kértem tőle azon a bizonyos estén. Újra itthon vagyok és az előttem lévő papírlapra illetve a hozzá mellékelt kis képre téved a tekintettem, ami megint gondolkodni kéztett. Az életem megváltozik valószínű, amit nem akarok, vagyis ez még túl korán van. Hogy mi is történt ebben a két hónapban? Igazából nagyon-nagyon sok minden. Mikor haza értem Sebitől első dolgom volt tisztázni a dolgokat Lucasszal. Nem csalódtam, hisz újra megértő volt. Azt mondta, hogy neki az a fontos, ha boldognak lát, és ha mindezt Sebi, akkor ő nem áll közénk. Imádom, hogy ilyen. Szívből kívánom, hogy találjon egy olyan lányt, aki mindezt értékelni tudja, hisz a világ egyik legjobb férfija Luc minden értelemben. Lassan teltek a napok, de Luc mindennap meglátogatott és noszogatott, hogy talán ideje lenne kibékülnöm Sebbel, ő is ugyanúgy szenved, mint én s talán még jobban. Ez meglátszik a teljesítményén is. Chris szinte naponta hív, ő sem sürgeti, a visszatérésem ennek külön örülök. Egyik este kicsit buliztunk Luccal és egész sok ital fogyott. Újra lefeküdtem vele. És újból nem bántam meg. De ezt egyszerűen nem értem, miért nem érzek bűntudatot? Napokig töprengtem ezen, semmi értelmes választ nem találtam. Ez történt az első hónapban, utána jött a második, ami még ennél is több meglepetést rejtegetett. Egyedül voltam, mint szinte mindig. De sajnos napról napra rosszabbul, de most nem lelkileg, hanem testileg. Egyik nap boldog voltam, utána pár órával már szinte zokogtam. A hányingerről és a folyamatos evésről nem is beszélve. Kb. 2 hétig bírtam ezt az egészet, mivel már lázam is volt jobbnak láttam megnézetni magam egy orvossal. Mindig is utáltam őket, így csak akkor mentem, ha már nagy baj volt. A közeli kórházba hajtottam, ahol egy nagyon kedves doktornővel találkoztam. Angelika Montez személyében. Elég fiatal a lány, ezért felajánlotta, hogy tegeződjünk. Elmondtam neki a panaszaim, mire ő csak mosolygott. Szerinte terhes vagyok, de ez lehetetlen. Hiába magyarázkodtam mégis elküldött az egyik legelismertebb nőgyógyászhoz. Remegő térdekkel sétáltam fel az emeletre, ahol már vártak. Körülöttem kismamák voltak, egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy mi van, ha mégis. Igazából nem volt sok időm ezen gondolkodni, hisz a távolból hallottam a nevem. Lassan oda ballagtam, bár eléggé szédelegtem. Belépve egy kedves 30-as éveiben járó sráccal találtam szembe magam.
- Jó napot! Juan Benet vagyok- nyújtott kezet.
- Laura Martinez- viszonoztam
- Nos, Martinez kisasszony mik is a panaszai?- kérdezte kedvesen.
Elmondtam neki mindent, amit az elmúlt 1-2 hétben tapasztaltam.
- Akkor én azt javasolnám, végezzünk el pár vizsgálatot utána meg tudom erősíteni a kolléganőm állításait, vagy esetleg meg is tudom cáfolni.
Kb fél óra alatt végeztünk minden vizsgálattal majd ki kellett mennem, amíg minden eredmény meg nem érkezik a laborból. Idegesen ültem kint, a gyomrom rendesen liftezett, meg is látogattam néhányszor a WC-t. Újra remegő lábakkal léptem át a vizsgáló küszöbét. Juan keze tele volt papírokkal.
- Mi az eredmény?- elcsukló hangon kérdeztem.
- Laura örömmel tudathatom, hogy terhes vagy- mosolygott rám.
- Tessék?- döbbenten kérdeztem.
- Babátok lesz, 1 hónapos terhes vagy- nyújtotta át a papírokat, amin az eredmények voltak. Nem örülsz?- tette fel a világ legrosszabb kérdését.
- De örülök, vagyis nem….. nem tudom- sokkos állapotba kerültem.
- Nem terveztétek a babát?- érdeklődött kedvesen.
- Nem- ingattam a fejem.
- Biztos, jól fogja fogadni a párod- bátorítólag megfogta a kezem.
- Remélem- suttogtam.
Haza indultam. Egész úton sírtam így a vezetésre is nehezen tudtam koncentrálni, de 1 óra alatt mégis visszaértem. Ahogy becsuktam az ajtót, neki dőltem és lecsúsztam a földre a könnyeim záporként hullottak a földre. Ekkor tudatosult bennem, hogy babát várok. Az apa pedig nem lehet más, mint Lucas, vele voltam 1 hónapja. El kell mondanom neki, nem lehetek olyan, mint az anyám, elvettetni se fogom, arra nem lennék képes. Hogy fogja ezt fogadni a két srác? Lehet Sebinek már nem is fogok kelleni. Mindent én rontottam el, a kezemet a pocimra csúsztattam- Kicsim, miért pont most kell jönnöd?- elcsukló hangon kérdeztem a bennem fejlődő gyermektől. Nos, ez történt két hónap alatt velem. Még nem mondtam el senkinek sem, ezt a jó hírt. Az előttem nyugvó kis képet a kezembe vettem és végig simítottam rajta. Egészen elidőztem ezzel. A telefonom csörgése hozott vissza a földre.
- Nah végre, hogy felveszed- hallottam a számomra oly ismerős hangot.
- Neked is, szia- durciztam.
- Tudod, már mióta próbállak elérni?- kérdezte számon kérően Móni.
- Régóta?- kérdeztem nevetve.
- Nagyon vicces vagy csajszi.
- Tudom- válaszoltam jó kedvűen.
- Csak neked is akartam szólni, hogy BABÁT várok- visítozott a telefonba Moncsi.
- Gratulálok- feleltem elcsukló hangon.
- Köszi. Lau te most sírsz?- megdöbbenve érdeklődött.
- Igen egy kicsit, de, csak azért mert örülök- közben a kezem a pocimra csúsztattam.
- És mióta tudod, hogy jön a kis Eddie?- picit vidámabban kérdeztem.
- Már 2 hónapja, de neked még csak most tudtam elmondani, mivel eddig nem tudtalak elérni.
- Értem és még egyszer gratula. Az esküvőt mikor tartjátok?
- Mindenképpen a baba születése előtt.
Még egy pár percig beszélgettünk telefonon, és jobb kedvem lett. Én miért nem tudom ilyen vidáman fogadni ezt? Miért vagyok ilyen? Utálom magam….