Laura Martinez vagyok, a napokban fogom betölteni a 19-et,
minden okom meglehet a boldogságra, de én még sem vagyok az. Nem rég jöttem rá,
hogy az egész életem hazugság volt. Anyai részről magyar vagyok, de viszont apa
félig spanyol félig brazil. Apa elhagyott minket, amikor 10 éves voltam. A mai
napig tisztán emlékszek arra, amit anyának mondott, amikor elhagyott minket.
Eleinte nem foglalkoztam vele, de ahogy nőttem egyre gyanúsabb lett anya
viselkedése és ez nagyon kíváncsivá tett. tudni akartam, hogy mi az igazság.
„Legalább tartottad volna titokban, most nem lenne ez, gyűlöllek, Laurát se
akarom többet látni”. Ezt be is tartotta nem hívott, nem kereset,
születésnapomra, névnapomra, karácsonyra kaptam ajándékot meg levelet mellé, de
mindegyik hangvétele rideg volt, mintha csak egy idegennek küldte volna. Eleinte utáltam, de talán most már megértem.
Valahogy, mindig én voltam a család fekete báránya. Nem csak külsőleg voltam
különc, vonzottak, vagyis még mindig vonzanak az autósportok, legfőképp a
Forma-1. Sohasem engedtek ki a versenyekre, anya mindig szúrós tekintettél
nézett rám, ha megemlítettem. A reakcióit nem értettem, rendben ő nem szereti,
de engem nem kell róla leszoktatni. Én nem az a fajta buta liba vagyok, aki csak
azért nézi, mert xy olyan jó pasi. Engem inkább a technika, az autók felépítése,
működése érdekel. Az egyetem mellett dolgoztam, gyűjtögettem, hogy végre
megvalósíthassam az álmom és élőben lássam azokat az embereket, akik
meghatározták az életemet. Vidáman pakolásztam be a bőröndömbe, amikor feltűnt,
hogy nincs meg a karkötőm, és ez nem csak egy karkötő volt a sok közül. Egy
olyan embertől kaptam, aki a legnehezebb időkben is ott állt mellettem és
átsegített a gondokon, a legjobb barátnőmtől Lexitől. A szobámban minden
átnéztem, de semmit sem találtam így nem maradt más, minthogy megnézem anya
szobájában is. A polcon kutakodtam, amikor egy kép akadt a kezemben, egy régi
kép. Anya volt rajta és egy férfi, aki nem az apám volt. Már elég megviselt kép
volt, kicsit össze is volt már gyűrődve. Megfordítottam, hátha írtak rá
valamit, ami közelebb visz az igazsághoz. A betűk már eléggé el voltak mosódva,
így csak találgattam, hogy mik lehetnek a ráírt szavak.
- Örök… Örökre Szeretlek Chris- hangosan olvastam fel ezt a
picike részletet belőle.
- Te mit csinálsz itt?- anya hangjára összerezzentem és az
aprócska fotót a földre ejtettem.
- Ez mit keres nálad?- gyorsan felkapta azt és úgy
szorongatta, mintha az élete múlva rajta.
- Én csak megtaláltam és megnéztem, ki az a Chris?- félénken
kérdeztem, közben a szőnyeg mintázatát kémleltem.
- Senki, nem fontos, de most kérlek, menj egyedül szeretnék
lenni- most már nyugodtabb hangnemben válaszolt-
Engedelmeskedtem, és ott hagytam. Biztos fontos volt számára
az a férfi. Nekem meg nagyon ismerős, mintha láttam volna már valahol, de egy
biztos nem apa az. Egész éjjel forgolódtam nem tudtam aludni, a mai napon
gondolkodtam, anya viselkedése nagyon meglepett. Igaz mostanában nincs
közöttünk túl jó kapcsolat, de ilyenek még nem láttam. Reggel, vagyis
hajnalban, mikor indultam, még anya aludt ezért inkább írtam neki egy levelet.
Még mindig rengeteg dolog kavarog a fejemben, de ezeket most félre kell raknom,
az elkövetkezendő napoknak kell örülnöm, erre vártam már évek óta és most itt
vagyok. Elég puccos szállodát választottam, ha már itt vagyok, akkor adjam meg
a módját. Lehet csak egyszer lesz erre lehetőségem az életben. Elfoglaltam a
szobámat, mikor beléptem egy ideig csak álltam, a lában földbe gyökerezett,
ilyen szép szobát még sohasem láttam pedig mi sem vagyunk szegények, de akkor
is ez nagyon tetszik. A hatalmas franciaágyat vettem célba és, mint egy
kisgyerek ugrálni kezdtem rajta. Teljesen megfeledkeztem magamról és csak
ugráltam, egy pillanatra megtorpantam, amikor nyílt az ajtó.
- Elnézést kisasszony, de ez az én szobám.
- Én úgy tudom, hogy az enyém, vagyis nekem azt mondták-
közben a ledobált cuccok között keresgéltem, a kis papírdarabot, amin a szoba
szám volt és a kártyát, ami a kulcsot szimbolizálta - majd átnyújtottam a
férfinak
- Akkor itt valami nagyon nem stimmel- nézegette a papírt-
egyébként milyen neveletlen vagyok el is felejtettem bemutatkozni, Felipe
Massa.
- Laura Martinez vagyok- nyújtottam a kezem és közben
mosolyogtam.
- Nos, akkor Laura, ezt valahogy meg kellene oldanunk, vagy
ön hogy, gondolja?- teljes tisztelettel és olyan komolyan mondta, hogy majdnem
elröhögtem magam, nem nagyon vagyok hozzászokva ehhez a hivatalos hangnemhez.
- Igen, én is úgy gondolom, de nem tegeződhetnénk?- félve
kérdeztem.
- De persze - most már ő is mosolygott.
- Menjünk le a recepcióhoz s tudakoljuk meg rendben?-
vetettem fel a nagyszerű ötletet és már nyitottam is az ajtót.
Amíg leértünk nem nagyon beszéltünk, nem feltűnően, de azért
valahogy, mindig rajta akadt meg a tekintettem. Sose gondoltam rá, mint pasira
csak, mint jó pilótára, de ahogy megjelent valami megmozdult bennem a
kisugárzása valahogy megnyugtatott. Mielőtt odamentünk volna a recepcióhoz
megbeszéltük, hogy jobb lesz, ha Felipe intézkedik, neki valószínűleg hamarabb
elintézik majd a dolgokat.
- Sajnálom, ezt a
félreértést, de másik szabad szobánk már nincs- válaszolt a harmincas éveiben
járó hölgy.
- Nem baj, majd átmegyek egy másik szállodába- némi szomorúság
vegyült a hangomba.
- Nem, nem kell, megoldjuk valahogy- biztatóan mosolygott
rám a brazil, majd a lift felé kezdet el terelni.
- Akkor sem maradhatunk így- törtem meg a csendet.
- Van egy ötletem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése