36. rész

Sziasztok!
Meghoztam a folytit, ha összegyűlik 4-5 kommi, akkor vasárnap hozom a folytatást. 



A telefonom éles csipogására keltem fel. Először csak csukott szemmel tapogatóztam, de miután nem találtam, és a telefonom továbbra is zenélt így felültem, körül néztem a szobában. Az ágy mellett találtam rá a kis készülékre. Nem pillantottam a kijelzőre, hogy ki hív csak felvettem.
- Igen?- szóltam bele álmos hangon.
- Szia csajszi, remélem nem zavarlak – hallottam meg a rég nem látott barátnőm hangját.
- Te sosem zavarsz.
- Hogy vagytok? – kicsit halkan beszélt, gondolom, még alszik a pici.
- Lewis továbbra is rosszul, én pedig meg vagyok – a rajtam lévő McLarenes pólót néztem.
- Annyira sajnálom szegény srácot és persze téged is – szomorodott el Rafaela. – Még mindig változatlan a helyzet Lewis apukája és közted – nem kérdezte, inkább kijelentette.
- Még rosszabb – sóhajtottam.
- Mi történt?
- Megtiltotta, hogy meglátogassam, és Lewist átszállítatja egy másik kórházba – közöltem vele a legfontosabb információkat.
- Ez az ember tényleg nem normális. Egyébként meg még nem hallott arról, hogy a kómában lévő betegeknek az a legjobb, ha mellettük van egy olyan ember, aki fontos számukra? A másik dolog meg az, hogy nem tilthat el tőle, mert a barátnője vagy, és ami a legfontosabb apud a főnöke. Ha már itt tartunk, apudnak miért nem mondod el, hogy ilyen szemét veled Anthony? – feltette azt a kérdést, amitől a legjobban féltem.
- Nem merem elmondani neki, mert nem akarom, hogy miattam legyen balhé a csapatnál – időközben az ablakhoz sétáltam és figyeltem az ébredező várost.
- De, ez nem mehet így sokáig ezzel csak tönkre teszed magadat és neked most inkább erősnek kellene lenned. Viszont, ha Anthony észreveszi, hogy sebezhető vagy annál jobban rád fog szállni, és addig játssza a kis játékát, amíg el nem üldöz Lewis mellől – közölte a véleményét, amiben sok igazság volt.
- Lehet, hogy elmondom neki majd… valamikor, ha már nagyon elviselhetetlen lesz a helyzet – úgy gondoltam, hogy ez a legmegfelelőbb válasz.
- Már most elviselhetetlen a helyzet. Ha, az én apósom lenne ilyen már rég elküldtem volna melegebb éghajlatra. Néha helyezd előtérbe a saját érdekeidet is. Kérlek Lili – az elején még enyhe dühvel mondta, majd, ahogy a végére ért ellágyult a hangja.
- Megfontolom. Ígérem – egy kóbor könnycseppet letöröltem az arcomról.
- Felkelt a kis Felipe így most le kell raknom. Gondold át, amit mondtam és vigyázz magadra – búcsúzott.
.- Rendben. Szia – bontottam a vonalat.
Sok igazság van abban, amit Rafaela mondott, de mégse merek lépni. Apa és Anthony kapcsolata túl jó ahhoz, hogy elhiggye mindezt. Megfordultam és a beszűrődő napsugaraktól egész romantikussá vált a szoba, de sajnos így egyedül még se olyan szép. Mivel már úgyse tudtam volna aludni, felöltöztem és megpróbáltam némi sminkkel emberi alakot ölteni magamra. Lesétáltam a szálloda éttermébe, ahol csak pár ember lézengett. Étvágyam nem igazán volt, az járt a fejemben, hogy talán ma látom utoljára Lewist. A kávém kavargattam, amikor a szemben lévő székre leült apa.
- Jó reggelt – köszönt halkan.
- Neked is – nem néztem fel rá.
- Minden rendben lesz – megfogta a kezem.
- Apa én nagyon félek… mi lesz, ha nem ébred fel többet – suttogtam.
- Ilyenre nem is szabad gondolnod.
Reggeli közben próbálta elterelni a gondolataimat… nem sok sikerrel. Még rosszabb lett a kedvem, amikor megtudtam, hogy délután megyünk haza.
A kórházba beérve csak fokozódott a rossz kedvem. Most először jött be velem apa Lewis kórtermébe. Amíg én leültem az ágyához apa addig a szemben lévő falnak támaszkodott. Ugyanúgy, mint az előző napokban most is könnyekben törtem ki és ezerszer elismételtem azt a rövidke mondatott, hogy: fel kell épülnöd. Felnéztem apura, és meglepődve figyeltem az arcát, hiszen az ő szemében is megcsillant pár könnycsepp. Szomorúan léptünk ki a szobából, és nem sokat javított a kedvemen az a tény, hogy Lewist átszállítják egy másik kórházba, aminek a nevét nem tudtuk meg. Anthony csak annyit mondott apának, hogy majd értesíti.
Délután 3 kor indult a gépünk haza. Egész úton szomorú zenéket hallgattam és olvastam. Igaz mindig elkalandoztam és 50 oldal után feladtam az egészet, mert nem tudtam koncentrálni. Angliába érve eső fogadott minket, amin már nem lepődtem meg. Apa vett nekem jó sok csokit, de most még ez se segített. Otthon anya várt minket és már az ajtóban letámadott.
- Lili drágám jól vagy? – ölelt magához.
- Igen jól vagyok, de most nem akarok veled beszélni – felmentem a szobámba.
Csak egy kiadós sírásra és alvásra vágytam. Az elsőt sikerült is teljesítenem, de az alvással már meggyűlt a bajom. Nagyon sokáig gondolkodtam azon, hogy meg merjem-e tenni azt a dolgot, ami kiskoromba mindig megnyugtatott. Hosszú tanakodás után úgy döntöttem megteszem. Lesétáltam a nappaliba, ahol megpillantottam a cél személyt. Oda sétáltam apa elé, aki épp a híreket nézte. Kivettem a kezéből a távirányított és ledobtam a kanapára, majd szépen lassan helyet foglaltam apa ölében, a fejemet a mellkasának döntöttem és máris kicsit nyugodtabb voltam. Kislányként mindig ide menekültem, ha valami bántott vagy féltem. Éreztem, hogy hamarosan sikerül elaludnom, de még nagyon távolról hallottam anya hangját.
- Nem tudom, mi baja lehet a lányunknak, de el kell vele beszélgetned – szólt rá apára.

Végső búcsú

Sziasztok!
Kicsit szomorú vagyok, mert megint alig kaptam kommit. Addig amíg megszabtam a határt írtatok, de most már nem. Ez bevallom rosszul esik. Viszont, most írtam egy rövidke történetet. Nagyon örülnék, hogyha aki olvassa az írna is hozzá. 
Előre is köszönöm!
Puszii

 

Egy nap minden megváltozik. Ez a változás az én életemben is megtörtént. Még mindig előttem van a mosolygós arcod és a boldogságtól csillogó szemed. Talán már az első pillanatban nyilvánvaló volt az, hogy vonzódunk egymáshoz, de mivel mindketten elég makacsok voltunk nem mertük bevallani az érzelmeinket. Ha, talán pár hónappal korábban egymásra találunk több időnk lett volna, de így… a közös jövő egy perc alatt tovaszállt. „ Most már távol vagy s nem tudsz válaszolni, mosolyogni, nevetni, de mi örökre a szívünkbe zártunk. Az álmodért kockáztattad az életed és mindig sikerült talpra állnod akármilyen mélyre süllyedtél. Sose féltél mindig küzdöttél, de az élet kegyetlen módon elszakított tőlünk” Újra és újra hallom ezeket a mondatokkal, s mint egy kísértet vonulnak utánam a sötétbe.

2007. szeptember

Elegem van, ebből az égészből nem akarok többé ebbe közösségbe tartozni. Durcásan indultam el a munkahelyemre, ahol újból mosolyognom kellet minden szemben jövő emberre. Egy kívülálló biztosan azt mondaná, hogy nincs semmi okom a szomorkodásra, hisz a világ egyik legjobb melója az enyém és biztosan sosem unatkozom ez igaz is, de egy idő után elég monotonná válik ez az egész. A kávéfőzés, és cappuccino készítés is tud unalmas lenni, még ha ezt a száguldó cirkusz berkeiben is történik. Kiérve a pályára elfoglaltam a helyemet a pult mögött és felvettem a kötényt, amin a csapat logója díszelgett. Az órámra pillantottam és tudtam, hogy hamarosan megérkezik a főnök így neki láttam elkészíteni a kávéját. Pontban fél 8-kor belépett az ajtón és egy kecses mozdulattal intett a bent lévő embereknek, majd megindult felém.
- Jó reggelt Maggie! – mosolygott rám - a kávémat behozná?
- Persze uram viszem pár perc múlva – visszamosolyogtam rá és előkészítettem a csészét illetve a tálcát.
Egy kicsit pakolásztam illetve Emmának a másik felszolgáló lánynak szóltam, hogy menjen ki és vegye át az árut. Kitöltöttem a forró nedűt és felpakoltam minden kelléket a tálcára, majd elindultam a főnök irodájába. Már az ajtó előtt voltam, amikor valaki nekem jött, de szerencsére sikerült megmentenem a csésze tartalmát viszont dühösen fordultam hátra.
- Igazán figyelhetnél – förmedtem rá.
- Elnézést nem vettelek észre – mentegetőzött.
- Azért annyira nem vagyok kicsi, bár ti pilóták minket egyszerű dolgozókat lenéztek - fintorogtam, de ekkor követtem el az egyik legnagyobb hibát: a szemébe néztem, ami egy pillanat alatt megbabonázott.
- Én, nem nézlek le – mosolygott rám.
Nem válaszoltam inkább bekopogtattam a főnökhöz és átnyújtottam a megrendelt italt.
Az egész hétvégén sikerült valamilyen úton, módon az új pilótánkba botlanom. Igaz már a végén azt vártam, hogy mikor láthatom.

2007. december
Alig telt el négy hónap már- már függtem ettől a sráctól. Minden reggel nálam kezdte a napját így a mosolyával bearanyozta a napomat. Ráadásul mindig meglepett egy kis aprósággal: csoki, virág, plüssmaci. Sokan arról pletykáltak, hogy köztünk biztosan több van, mint barátság. Mi ezt természetesen tagadtuk, bár én is sokszor elgondolkoztam az érzelmeimen, de amíg ő nem lépett én sem akartam.

2008

Még mindig nagyon jóba voltunk, de semmi sem történt köztünk, ami arra utalt volna, hogy többet érez irántam. Viszont bennem egyre erősödött az, hogy szeretem. Szinte minden futam után együtt buliztunk, de nem vittük túlzásba. Legtöbbször egy parkban kötöttünk ki és figyeltük a csillagokat. Ilyenkor mindig lefeküdünk a fűbe szorosan egymás mellé és néha megfogtuk egymás kezét, ami számomra mindennél többet jelentett. Ebben az évben ünnepelhettük meg az első győzelmét is, ami egy fordulópont volt az életünkbe.
- Gratulálok – ugrottam a nyakába.
- Köszönöm – letett a földre, de a keze még mindig a derekamon pihent.
Még sose láttam ilyen boldognak. A szemei most különösen szépek voltak és a mosolya is olyan kisfiús volt.
- Este szeretnék veled ünnepelni – a fülembe súgta.
- Rendben – bólogattam bódultan.
A mi kis csapatunk maradt a legtovább kint a pályán, de miután az összes alkohol tartalmú italt elfogyasztották jobbnak látták, ha a szállodában vagy egy szórakozóhelyen folytatják a bulizást.
Én nem tartottam a srácokkal inkább felmentem a szobámba és vettem egy frissítő zuhanyt és vártam. Vártam valakire és legbelül bíztam benne, hogy talán ma este történhet valami más is, mint beszélgetés. Annyira elmerengtem, hogy egy szál törülközőben nyitottam ajtót a vendégemnek.
- Sz..Szia – köszönt kicsit zavartan.
- Szia – lenéztem a hiányos öltözékemre, majd szépen elvörösödtem. – egy pillanat és felöltözök, addig gyere csak be – elálltam az ajtóból, majd beszaladtam a szobámba.
Magamra kaptam egy farmert és egy pólót, a nedves hajamat pedig leengedtem.
- Itt is vagyok – huppantam le mellé.
- Rendben. Valamit mondani akarok – fordult felém.
- Hallgatlak – nagyot nyeltem, mert túl közel volt hozzám.
- Kicsit nehéz elkezdeni – nevetett fel - de megpróbálom szóval. izé… én – a tarkóját simogatta – inkább megmutatom oké?
Nem válaszoltam csak bólintottam. Lassan közelített felém az ajka. Ahogy megérintette az enyémet a gyomromban millió pillangó kelt útra. Egyre közelebb húzott magához egészen addig, míg egy könnyed mozdulattal az ölében kötöttem ki.
- Remélem nem bántottalak meg, de ezt már régóta meg akartam tenni – simított végig az arcomon.
- Egyáltalán nem, sőt – adtam egy puszit neki.
- Jól gondolom, hogy te is hasonlóan érzel ezek szerint – mosolyodott el.
- Igen, már nagyon régóta – vallottam be.
Ettől az estétől kezdve alkottunk egy párt.

2010. január
Lassan két éve vagyunk együtt és minden a lehető legjobb. Szerencsére a szüleivel is remekül kijövök, szinte a saját lányukként szeretnek. Egy kis időre ott hagytam a munkám, mivel be akartam fejezni az iskolát. A párom még itthon volt, csak két hét múlva indul el a gyárba. A konyhában pakolgattam és a ma esti vacsorán gondolkodtam, amikor két erős kar fonódott körém.
- Gyere velem egy kicsit – suttogta.
- Hova megyünk?- bekötötte a szemem így még azt se tudtam, hogy a lakás melyik részében vagyunk.
Levette a szememről a vékony selyemsálat. Hitetlenkedve néztem végig a nappalin, mindenhol mécsesek égtek és halk zene szólt.
- Ez gyönyörű – fordultam szembe vele, hogy adhassak neki egy csókot.
- Örülök, hogy tetszik – húzott még közelebb magához – de még ez nem minden – letérdelt elém – Maggie Brisbonne hozzám jössz feleségül? – egy csodálatos gyűrűt nyújtott felém.
- Igen – feleltem a könnyeimet törölgetve.
- Szeretlek, és örökre veled leszek – ölelt magához.

2010. július 18

Különös éréssel keltem fel aznap. Egy belső hang azt súgta, hogy jobb, ha ma vigyázok. Mivel a párom szülőhazájában volt a következő futam így én is vele tartottam. Igaz ő már kora reggel elment a szállodából, míg én aludtam. Kipihenten keltem fel, de amikor megláttam az órát gyorsan kipattantam az ágyból és a fürdőszobába rohantam. Mire kivánszorogtam onnan már el is múlt két óra. Ezek szerint a fiúk már elrajtoltak. Lesiettem az autómhoz és a lehető leggyorsabban próbáltam meg kijutni a pályára. Persze, mint mindig sikerült belefutnom egy dugóba. Percenként néztem az órát, de a sor nem haladt. Már fél három is elmúlt, de még mindig semmi. Hátra döntöttem a fejem és behunytam a szemem-megpróbáltam nyugodt maradni, de hirtelen egy éles fájdalom hasított a szívembe, ami amilyen gyorsan jött olyan gyorsan el is múlt. 10 perc múlva kb. 200 métert haladtunk előre, amikor egy mentőhelikopter repült el felettünk, ahogy követtem a tekintetemmel újra és újra kirázott a hideg. 3 óra után pár perccel sikerült kijutnom a pályára és sietős léptekkel közelítettem meg a bokszot. Bent megfagyott a levegő, amikor megláttak, pár szerelő épp a könnyeit törölgette.
- Mi történt? – kicsit ijedtem kérdeztem.
- Inkább ülj le – utasított a vőlegényem mérnöke.
- Ugye nem? – kérdeztem reménykedve.
- De sajnos igen, a pálya kórházban újra is kellett éleszteni most vitte el a mentőhelikopter – közölte a volt főnököm szomorú hangon.
- Úristen – a könnyeim záporként hullottak a földre.
- Gyere beviszlek a kórházba – lépett mellém az egyik szerelő.
- Köszönöm – szipogtam.
Egész úton sírtam. Egy belső hang azt súgta, hogy itt a vég, de minden porcikámmal tiltakoztam ellene. Beérve a kórházba újabb szörnyű képek jelentek meg előttem. A 2. emeleten síri csend fogadott, ami még jobban megerősíttette bennem azt a tudatott, hogy nagy rá az esély, hogy nem látom többet élve.
- Jó napot doktor úr – köszöntem a könnyeimet nyelve.
- Jó napot – válaszolt komolyan – Sajnos rossz hírrel kell önöknek szolgálnom, a betegnek többször is leállt a szíve, már nem tudtunk rajta segítene. Sajnálom – biccentett majd elment.
Sírva rogytam a földre és ordítottam a bennem lévő fájdalomtól. Elvesztettem az a férfit, akit mindennél jobban szerettem.

Három hét telt el az óta mióta meghalt. Nem telik úgy el egy nap, hogy ne jöjjek ki hozzá és nem sírjak órákig a sírjánál. A mai nap azért jöttem ide, hogy végleg búcsút vegyek tőle. Fáj, hogy nincs velem, de tovább kell lépnem, még ha nehezemre is esik. Utoljára még végig simítottam az aranyozott betűkön és hangosan felolvastam a nevét: Sebastian Vettel
Lassan megfordultam és elsétáltam ezzel lezárva az életem egy részét….

35. rész

Sziasztok!
Először is elnézést kérek, hogy ennyit kellett várni az új részre, de sajnos sem időm, sem a gépem állapota nem engedte meg, hogy írjak. Ez előtt két nappal még az volt, hogy nem tudom folytatni, mert minden elveszett a gépről, de barátnőm megmentette a regényt :)
A következő részt megpróbálom jövő hétvégén hozni.
Puszi 



Szerencsére Fernando jóval mögöttem lemaradva sétált, így nem láthatta a rémületet az arcomon. Minek jött ide ez a nő? Persze tudom, hogy a volt barátjáról van szó, de akkor is semmi keresni valója itt. Mire egy kicsit megnyugodtam addigra oda is értem hozzájuk.
- Jó reggelt!- fordultam feléjük. Egy köszönés félét elmormogtak, majd Anthony folytatta Nicole vigasztalását.
- Látom megint nem tudtál egyedül jönni- Fernandora nézett, aki épp az egyik széken ült, és csendben várakozott.
- Most ha lehet, hanyagolja a piszkálódását, és a fia állapota legyen a fontosabb- közöltem pókerarccal. Nem akarom, hogy megint gyengének és sebezhetőnek lásson.
Nem szólt egy szót sem csak elfordult és újra a boszorkánnyal társalgott. Leültem Fer mellé, aki biztatásként megszorította kezem. A szemben lévő fehér ajtót bámultam és a mellette lévő két testőrt. Nem sokára halk nyikorgással kinyitódott az ajtó és egy idős orvos lépett ki.
- Hogy van?- magam is meglepődtem a gyorsaságomon, hisz Anthony előtt sikerült oda érnem a doktorhoz.
- Továbbra is kómában van. Az állapota kielégítő szerencsére az éjszaka folyamán nem lépett fel újabb komplikáció- közölte.
- Mennyi ideig lehet még kómában?- érdeklődött Anthony.
- Azt nem tudom megmondani. Lehet, hogy csak pár nap, hét, hónap és esetleg év is.
- De…- nem tudtam folytatni a mondatot, mert Nicole közbe vágott.
- Bemehetnék hozzá? Tudja, már nagyon hiányzik- zokogott az orvos előtt, akit láthatólag nem hatott meg a hiszti, de azért beengedte.
Szomorúan visszasétáltam Nandohoz, aki épp egy újságot olvasott.
- Nos, mi a helyzet?- fordult felém.
- Továbbra is kómában van és nem tudni, hogy meddig - egy könnycseppet töröltem le az arcomról.
- Nyugi kislány nem lesz semmi baj. Erős srác Lewis, nem sokára már újra ébren lesz - simogatta meg a vállam.
- Remélem, úgy lesz - szipogtam. Ekkor lépett ki Nicole a szobából. Most először láttam igazán szomorúnak. Nem rég még láthatóan túl játszotta a szerepét, de most nem. Könny áztatta arccal tekintett rám, majd Anthonyhoz fordult, aki továbbra is tartotta magát és egy könnycsepp se csillant meg a szemében. Elfordítottam a fejem és a hófehér padlót bámultam. Most nem tudtam sírni, egyszerűen nem ment. Mérhetetlenül szomorú voltam. Lehunytam a szemem és felidéztem az együtt töltött időt. A fejem Fer vállara döntöttem, és próbáltam mélyeket lélegezni, mert úgy éreztem újabb pánikrohamom lesz.
- Lili – a távolból egy ismerős hang szólalt meg.
- Apa – fordultam a hang irányába és kinyújtottam kezem. Rögtön ott termet előttem majd felhúzott és szorosan magához ölelt.
- Nem lesz semmi baj- simogatta a hátam és adott egy puszit a fejemre.
- Én… félek… apa – eddig tudtam visszatartani a sírást.
- Cssss – próbált nyugtatgatni, de nem sok sikerrel járt.
- Martin, remélem sikerült elintézned a sajtót- jelent meg mellettünk Anthony, én nem törődtem vele továbbra is szorosan apához bújtam jól esett a közelsége és valahogy most nem vágytam másra csak apa közelségére.
- Elintéztem, hogy a kórház senkinek se adhasson ki semmilyen információt sem illetve még két biztonsági őr érkezet- közölte ridegen.
- Köszönöm - motyogta a kedves após jelöltem. Azt vettem észre, hogy egyszerűen nehezére esik kimondani a köszönöm szót.
- Voltál már bent nála?- érdeklődött apa.
- Még nem - ingattam a fejem – Nem volt még rá alkalmam.
- Akkor menj be most, hát, ha kicsit megnyugszol – mosolygott rám.
- Rendben – elindultam a szoba felé, a két biztonsági végig mért, majd kinyitották az ajtót.
A szoba csendes volt és kihalt. A fehér szín még jobban kihangsúlyozta ezt. Oda sétáltam az ágyához és leültem a székre. Megsimogattam a kezét, majd az arcát.
- Már nagyon hiányzol, jó lenne, ha felébrednél. Nem csak nekem, hanem a családodnak is, sőt még annak a boszorkánynak is – suttogtam – Szeretlek – adtam neki egy puszit. Pár könnycsepp végig futott az arcomon, egyenes Lewis kezére hullottak. Egyszerűen nem tudom elképzelni azt, hogy nem ébred fel. Hiányzik a mosolya a közelsége, a biztonságot nyújtó ölelése.
- Fel fogsz épülni! Erősnek kell lenned – felemeltem a kezét és megpusziltam. Pár percig némán ültem mellette, és figyeltem a békésen alvó barátomat. Mivel egy újabb vizsgálat következet ezért el kellett hagynom a kórtermet, de még az ajtóból visszanéztem. Hatalmas sóhaj kíséretében léptem ki a szobából.
- Remélem elbúcsúztál tőle, mert most láttad utoljára – közeledett nem túl kedvesen Anthony.
- Tessék? – nem igazán értettem mire akar kilyukadni.
- Jól hallottad. Át fogják szállítani egy másik kórházba, és örülnék neki, ha te ott nem jelennél meg – ledöbbentem.
- De… miért?
- Semmi közöd hozzá – ott hagyott. Én pedig dermedten álltam az ajtó előtt.
- Mi a baj? – érintette meg a vállam Fer.
- Semmi vagyis… – lehajtottam a fejem.
- Lewisszal van valami?- rémülten kérdezte, de én továbbra se válaszoltam csak nemet intettem neki – így nem tudok segíteni – folytatta kedvesen.
- Nem… láthatom… többet… érted? – könnyes szemmel tekintettem fel rá.
- Már miért ne láthatnád? Minden nap bejössz hozzá is itt leszel – mosolygott rám.
- Anthony átszállítatja egy másik kórházba, és azt mondta nem fogja megmondani, hogy hova - a padlót fixíroztam.
- Ez hülyeség, nem titkolhatja el előtted – hitetlenkedett.
- Én már mindent kinézek belelő – vontam vállat.
Délután 5-ig ott ültünk a kórházban. Egész nap nem ettem semmit így kicsit szédelegve hagytam el az épületet.
- Most pedig megyünk és eszünk - jelentette ki Fernando.
- Nem vagyok éhes, inkább aludni szeretnék – az elsuhanó épületeket figyeltem.
- Reggel óta nem ettél semmit se, ne mond, hogy nem vagy éhes.
- Jó akkor menjünk, de utána szeretnék, piheni- egyeztem bele.
Egy hangulatos étterembe mentünk, ahol voltak olyan kedvesek, hogy egy eldugott kis asztalkához vezettek minket, így nem keltettünk feltűnést. Igaza volt a spanyol barátomnak, mert jól esett végre egy kis táplálékot magamhoz venni.
Visszaérve a szállodába vettem egy nyugtató fürdőt, majd Lewis pólóját magamra öltve bedőltem az ágyba, és nagy nehezen, de elaludtam.

34. rész

Sziasztok!
Meghoztam az új részt. A jövőben is körülbelül ennyit kell várni az új részre, mert egyszerűen nincs időm írni. Remélem azért tetszeni fog ez a rész és örülnék pár komminak.
Puszi 

 

Hosszú percekig ültem egyhelyben, és rázkódtam a sírástól. Két erős kar fonódott körém, majd lassan felemelt, és magához ölelt. Nehezen tudtam megállni a saját lábamon, így erősen kapaszkodtam Sebbe. Az egyik székre leültetett és a kezembe nyomott egy üveges vizet. Hálásan tekintettem rá. Remegő kézzel emeltem meg az üveget. Pár korty víz után egy kicsit rendezni tudtam a vonásaimat, de a könnyeim továbbra is potyogtak.
- Mi történt? - érdeklődtem szipogva.
- Amikor bementél hozzá a gépek jeleztek, hogy valamilyen komplikáció lépett fel. Pánikrohamot kaptál. Úgy kellett kirakni a kórteremből, mert egyszerűen nem akartál megmozdulni - suttogta Sebastian.
- Most már jobban van? - reménykedve kérdeztem. Nem válaszolt csupán lehunyt szemmel az ég felé tekintett.
- Ugye nem… mond, hogy nem? - újabb pánik ejtett hatalmába.
- Nem - rázta meg a buksiját -, de…
- Kérlek, mond el, hogy mi történt!
- Majd én megmondom - szólalt meg a távolból egy flegma hang. A hang irányába fordítottam a fejem és „örömmel” nyugtáztam, hogy csupán Anthony az. – A fiam kómába esett - közölte rezzenéstelen arccal.
- Úristen - nyögtem fel.
- Miután, te előadtad a hattyúk halálát, Lewist újra kellett éleszteni - továbbra is rideg volt, és a hangjában valami más is tükröződőt.
- Ezt nem hiszem el - suttogtam magam elé.
- Jobb lenne, ha visszamennél a szállodába - mért végig, majd elindult és a folyosó végéig meg se állt.
- Most az egyszer igaza van, tényleg jobb lenne visszamenni. Le kellene pihened - simogatta meg a vállam Seb.
- Itt maradok. Szüksége van rám - jelentettem ki magabiztosan és megpróbáltam felállni, de nem igazán sikerült, mert a drága német barátom nem engedett.
- Hidd el, azzal nem lesz jobb neki, ha kiborulva ülsz mellette, és zokogsz - fordított maga felé.
- Maradni akarok - szipogtam.
Az egész folyosó kihalt volt. A hosszú üres teret csupán pár szék, illetve egy hatalmas zöld növény díszítette. A csendet az én zokogásom törte meg. Még mindig nem tudtam felfogni, hogy a barátom ott fekszik bent. Hihetetlennek tűnt az egész. Miért pont vele/ velünk történnek ilyenek? Félek, hogy elveszítem… Könnyes szemmel tekintettem a mellettem csendesen ücsörgő fiúra. Talán őt is megviselte a balesett, olyan bánatos volt a tekintete, mégis óvón húzott magához. Ahogy megéreztem a parfümje illatát rögtön egy kép ugrott be még a múlt hétről. „ Lewis átugrott hozzánk, igaz csak egy kis időre, mert rengeteg dolga volt a gyárban és apa nem díjazta, hogy többet volt a pilótája nálunk, mint a munkahelyén. Olyan jó volt hozzábújni, és beszívni az illatát. Azonban feltűnt, hogy nem a megszokott parfümjét használta.
- Új parfümöt sikerült beújítanod - mosolyogtam rá.
- Nem, csak minden pilóta kapott egy promóciós terméket az egyik főtámogatónktól, és úgy gondoltam kipróbálom. Miért, nem jó?
- De, csak furcsa – ismét hozzábújtam.”
Úgy látszik Sebastian most használhatta fel ezt az új illatot. Kicsit eltoltam magamtól, majd felálltam, és Lewis szobájáig sétáltam. Benyitottam a sötét szobába, ahol csupán a gépek csipogása jelezte azt, hogy valaki tartózkodik bent. Oda botorkáltam az ágya mellé, és óvatosan leültem az ágy szélére. Megfogtam a kezét, az ujjainkat pedig összekulcsoltam.
- Nem hagyhatsz itt bajnokom – suttogtam - Még nem. Túl fiatal vagy a halálhoz, és még rengeteg világbajnoki cím vár rád. Erősnek kell lenned! – az arcához hajoltam, majd egy puszit adtam neki. Végigsimítottam a sebes arcán, majd felálltam mellőle.- Jó éjt - köszöntem el az ajtóban állva.
- Hogy van? Hogy vagy? - lépett hozzám Seb.
- Rosszul. Semmire se reagált - újra kitört belőlem a zokogás. – Nem akarom elveszíteni - a nyakába borultam.
- Nem fogod -, simogatta a hátam- Szerintem kérjünk a dokitól valamilyen nyugtatót, amitől talán egy kicsit jobb lesz és aludni is tudsz- megfogta a kezem, és elvezetett az ajtótól.
Felkerestük az ügyeletes orvost, aki Seb kezébe nyomott 3 tablettát. Kilépve a kórházból megrázkódtam, mert nagyon lehűlt a levegő és az eső is zuhogott. Nem akartam megmozdulni, élveztem az eső minden cseppjét.
- Menjünk, mert meg fogsz fázni - szólalt meg a hátam mögül Sebastian.
Lehajtott fejjel követtem a parkoló végéig. Felkapcsolta a fűtést az autóban, hogy ne fázzak meg. A fejem a térdemre hajtottam, és úgy figyeltem, ahogy vezet. Egyikőnk se kezdeményezett beszélgetést, de most nem is volt rá szükség. Úgyse tudtunk volna semmit mondani a másiknak. A szállodába visszaérve minden tekintet rám szegeződött, a recepciós lány rohant volna hozzánk, hogy mondjunk valamit Lewisról, de nem tudtam válaszolni, inkább kérlelően tekintettem fel Sebre, aki gyorsan elhadarta, hogy semmit sem mondhatunk, és beráncigált a liftbe. A szobánk ajtaja előtt remegő kezekkel előkerestem a kártyát és megpróbáltam minél hamarabb bejutni. Ledobtam a kabátomat, majd a cipőmet és a kanapéra rogytam. A tenyereim közzé temettem az arcom, pár perccel később újra a zokogásomtól lett hangos a szoba.
- Jobb lenne, ha letussolnál - ölelt át Seb.
- Rendben – felálltam, de először Lewis bőröndjéhez sétáltam, és kivettem az egyik csapat felsőjét.
Beálltam a forró víz alá, ami szinte égette a bőröm, de nem igazán érdekelt. Hiába próbáltam gondolkodni nem ment. Egy szó csengett végig a fejemben:miattam.
Most az egyszer úgy éreztem igaza van Anthonynak, miattam történt a baleset. A víz fokozatosan hült vissza, így jobbnak láttam abbahagyni a zuhanyzást. Felvettem a barátom pólóját, és egy rövidnadrágot, majd kisétáltam a nappaliba.
- Köszönöm, hogy velem voltál, de nem akarom, hogy miattam ne tudd magad kipihenni, most már elleszek - mosolyogtam Sebre.
- Veled maradok ma éjszakára, - jelentette ki.
- Ezt nem kérhettem tőled, így is rengeteget tettél értem már.
- Maradok, és kész. Különben is nálam van a gyógyszered, - emelte fel a kis dobozkát.
- De a csapatod nem fog ezért kiakadni? - öntöttem magamnak egy pohár vizet.
- Nem, meg amúgy se tartozik rájuk, hogy kivel töltöm az éjszakát - kivett egy tablettát, és a kezembe adta.
- Remélem ettől a bogyótól tudok majd aludni – motyogtam, miközben elhelyezkedtem az ágyban.
- Biztos, hogy tudsz - bújt be mellém - baj? - nézett rám aggódva.
- Nem - ráztam meg a fejem - nagyon nagy kérés lenne, ha addig, amíg elalszok, átölelnél?
- Egyáltalán nem - húzott közel magához.
Sokáig nem tudtam elaludni, helyette inkább Seb kezét cirógattam, aki békésen szuszogott mellettem. Valamikor hajnaltájban sikerült végre elaludnom.
Egyedül ébredtem. Először csak azt hittem, hogy ez az egész csak egy rossz álom volt, de amikor megpillantottam magam mellett egy levelet tudtam, hogy ez a valóság. Felemeltem a kis papírdarabot, és olvasni kezdtem.

Lili!

El kellett mennem, mert 9 órakor indul a gépem. Mire te felkelsz, már nem fogok az országban tartózkodni, de ne félj, nem hagylak magadra. Szóltam valakinek, aki vigyázni fog rád, és nem engedi, hogy magadba zuhanj. Ha, tudsz, valamit Lewisról hívj!
Puszi
Sebastian

Kikászálódtam az ágyból, alig jutottam el a nappaliig kopogtak. Odabotorkáltam az ajtóhoz és fáradtan kitártam azt.
- Szia Lili - köszönt csendesen Fernando.
- Szia, gyere be - elálltam az útból, teret adva a spanyolnak.
- Sebastian szólt, hogy én fogok rád vigyázni?
- Azt nem említette, hogy te leszel az, csak annyit írt, hogy valaki - rántottam meg a vállam.
- Sajnálom, ami Lewisszal történt. Igaz, nem vagyunk túl jóban, de ilyet még az ellenségiemnek se kívánnék - ölelt meg.
- Köszönöm. Beviszel a kórházba?
- Persze, de előtte reggelizünk meg, oké? - az ajtónak dőlt.
- Nem vagyok éhes.
- Tegnap este óta nem ettél semmit sem. Felöltözöl, lemegyünk reggelizni, utána beviszlek - jelentette ki.
- Jó - törődtem bele.
Bevonultam a fürdőszobába. Egy fekete nadrágot, és egy sötétkék felsőt vettem fel, a hajamat pedig összefogtam.
- Mehetünk - felkaptam a táskámat.
- Oké - nyitotta ki nekem az ajtót.
Lent jó pár tekintett rám szegeződött, de mielőtt megszólaltak volna intettem a fejemmel, hogy senkinek se fogok semmit sem mondani. Egy fél pirítóst sikerült megennem. Gondolatban már a kórházban jártam. Reggeli után végre elindultunk. Megint szótlan voltam egész úton. Ahogy átléptük az épület küszöbét, a gyomrom görcsbe rándult, és újra hatalmába kerített a pánik. Az emelet tele volt biztonsági őrökkel. Ezek szerint kitudódott, hogy melyik kórházban van. Magabiztosan lépkedtem tovább, de amikor megláttam, hogy Nicole is itt van, egy pillanatra megtorpantam.