28. rész

Sziasztok! 
Köszönöm szépen az előző részhez a kommenteket, remélem ehhez is írtok párat :) Szeretném megköszönni minden kedves látogatómnak és olvasómnak, hogy ebben az évben nyomon követte az írásaimat. Remélem a jövő évben is számíthatok rátok. Boldog új évet kívánok mindenkinek!

Olaszországba érve sem változott meg a helyzet Patrick egyszerűen csak elsétált mellettem meg sem várt. Csalódottam néztem utána és próbáltam az épp felszínre törő könnycseppet eltüntetni az arcomról amikor valaki hátulról átölelt. A kezére pillantottam és azonnal tudtam, hogy ki lehet az.

- Jari – Matti – fordultam meg, adtam neki két puszit miközben próbáltam a vidám énemet mutatni neki – jó végre látni!

- Szia kicsi lány – viszonozta a puszikat, majd köszönt Kiminek is.

Pár pillanat múlva csatlakozott hozzánk Mikko is így a kis finn különítmény azonnal beszélgetni kezdett és nagy bánatomra finnül.  Hiába vagyok én is finn elég keveset tudok az anya nyelvemen és mindez azért van,  mert kis korom óta Spanyolországban nevelkedtem és a szüleim is elég keveset használták az anyanyelvüket.

- Megyünk? – Kims vállára tettem a kezem.

- Persze – mosolygott rám.

Elköszöntünk a srácoktól és elindultunk a szállodába. Most is közös szobánk volt Patrickkel, de nem igazán örültem neki, inkább lettem volna egyedül. Meg sem lepődtem azon, hogy mire odaértünk ő már nem volt a szobánkban, a bőröndje itt volt, csak ő tűnt el. Fogalmam sincs, hogy most miért kell ennyire kiakadnia, nem csaltam meg. Sebastian csak a barátom. Kedves, aranyos és jó fej szeretek vele lenni, de csak mint barát. Akibe szerelmes vagyok az ő. Mivel ma még nem kell kimennünk a pályára ezért úgy döntöttem, hogy lemegyek a hotel bárjába és legurítok pár italt, az hátha segít. Előhalásztam a táskámból az egyik nyári ruhámat, a hajamat leengedtem és lementem. Ahogy beléptem a helyiségbe azonnal a bárpult fele tekintettem és megdöbbentem. Ott volt ő is pár kollégájával és elég volt csak ránézni látszódott, hogy már egyáltalán nem szomjas. Nem is tudom megfogalmazni, hogy mit éreztem csalódottság, szomorúság, düh talán ezeket. Erőt vettem magamon és elsétáltam mellettük mire hangosan fütyülni kezdet és valamit morgott is. A pult másik oldalára sétáltam és rendeltem 3 vodkát. Egymás után hajtottam le őket, majd rendeltem még pár pohárral és az egyik szabad asztalhoz sétáltam. Távolról figyeltem őket. Minden lányt megnéztek, aki csak elment mellettük és igazából ez még nem is annyira bántott, hisz pasik révén minden szép nőn megragad a tekintettük, de amikor körül vették magukat náluk sokkalta fiatalabb lányokkal és eléggé feltűnően tették nekik a szépet, az már rosszul esett. Patrick épp az egyik lányt taperolta a tekintette egy pillanatra találkozott az enyémmel, de szinte rögtön elkapta, amint észrevette, hogy én is figyelem őt. Megráztam a fejem és megpróbáltam visszatartani a könnyeimet. Megittam az  összes italt, amit kértem aztán a szobámba indultam egyszerűen képtelen voltam tovább nézni őket. Már a folyosón potyogtak a könnyeim nem tudtam és nem is akartam visszatartani őket. Becsuktam magam mögött az ajtót és neki dőltem, a szobában sötét volt, csak a Hold világította meg. A telefonom rezegni kezdett asztalon, feltornáztam magam és letöröltem a könnyeimet, felvettem a kezembe a kis készüléket és egy mosoly jelent meg az arcomon.

- Halló? – szóltam bele kissé fáradtan.

- Szia, remélem nem zavarlak – Seb vidám hangja engem is felvidított egy kicsit.

- Nem zavarsz – nagy levegőt vettem.

- Megint sírtál? – kérdezte kedvesen.

- Igen – suttogtam.

- Mi a baj?

- Sok minden – eldőltem az ágyon – annyi mindent szeretnék neked elmondani, de nem lehet – ismét sírni kezdtem.

- Miért nem mondhatod el?

- Mert nem tudok róla beszélni – zokogtam.

- Annyira azért csak nem lehet rossz – nevetett fel, igaz nem volt az a felhőtlen nevetés – vagy mégis? – bizonytalanodott el.

- Jajj Seb szükségem van rád – tört ki belőlem – nagyon is.

- Most nem tudok oda menni.

- Tudom – suttogtam.

- Most mennem kell, mert itt van Tommi. Vigyázz magadra. Szia – bontotta a vonalat.

Percekig néztem a telefonom háttérképét, Patrick és én voltam rajta. Még múlthéten készítettük ezt a képet, akkor még minden olyan tökéletes volt. Csendben üldögéltem az ágyon, amikor kinyílt az ajtó és a párom lépett be rajta. Megpróbált halkan közlekedni, hogy ne keltsen fel.

- Fent vagyok – felkapcsoltam az éjjeli szekrényen lévő lámpát. Csak nézett rám, majd intett és a fürdőszobába sietett.

Még arra sem méltatott, hogy hozzám szóljon. Felpattantam az ágyról és utána mentem.

- Elmondanád végre, hogy mi bajod van? - megragadtam a karját és nem engedtem, hogy beszálljon a zuhany alá.

- Semmi – vonta meg a vállát.

- Figyelj ehhez most kurvára nincs kedvem. Miért kell megsértődnöd mindenen? Azt hiszem már ezerszer elmondtam, hogy nincs köztünk semmi sem Sebastiannal és ha nem hiszed el, akkor ez már csak a te bajod, és ha már itt tartunk kettőnk közül te voltál az, aki megcsalt. Láttam jól, hogy mit csináltál azzal a lánnyal – elengedtem a karját és kisétáltam a fürdőszobából.

Levettem a ruhámat és megkerestem a pizsamámat, lefeküdtem és megpróbáltam kiverni a fejemből.

Kijött és öltözni kezdett.

- Hova mész? – felültem és szomorúan néztem rá.

- El – a nadrágját vette föl.

- Értem – elfordítottam a fejem, hogy ne lássa a könnyeimet.

Köszönés nélkül kisétált a szobából én pedig ismételten zokogásba törtem ki. Tudom, hogy holnap – az órára pillantottam – vagyis ma szörnyen fogok kinézni, de egyszerűen nem érdekel úgysem én vagyok az az ember a csapatban, akinek teljesítenie kell. Nagy nehezen elszenderedtem, de amikor megfordultam valami hideg és szúrós ért a kezemhez. Azonnal felriadtam és ijedtem néztem körbe. Egy alak rajzolódott ki előttem, felállt és odasétált az ágyhoz. A szívem eszeveszett tempóban kezdett dobogni.

- Kicsim csak én vagyok  - hallottam meg a szívemnek oly kedves hangot.

- Patrick?

- Itt vagyok – felkapcsolta a lámpát és csak ekkor láttam meg, hogy egy halom vörös rózsa van körülöttem.

- Ez gyönyörű –emeltem fel az egyiket – köszönöm – megfogtam a kezét.

- Nagyon szívesen. Bocsánatot szeretnék kérni, tudom egy bunkó voltam, és nem történt semmi sem azzal a lánnyal, ahogy eljöttél én is leléptem – közelebb húzott magához. – sajnálom.

- Megbántottál, de szeretlek – megsimogattam az arcát ő pedig megcsókolt.

Karácsony!

Minden kedves olvasómnak, békés, boldog karácsonyt kívánok!

27. rész

Sziasztok! 
Meghoztam az új részt, azt nem ígérem, hogy karácsony előtt hozok még egyet, de a két ünnep között megpróbálok írni egy keveset. :) Köszönöm a kommenteket, és örülnék, hogyha most is írnátok pár sort. 
Puszi,
Nikíí

 

Egyedül ébredtem. Lassan lecsúsztam az ágy szélére és körül néztem a szobában. Az asztalon egy papírlap hevert. Óvatosan felemeltem, de annyira remegett a kezem, hogy nem tudtam elolvasni ezért inkább visszahelyeztem a helyére.

Jó reggelt!

El kellett mennem, találkozom van az ügyvédemmel, de ha hazajöttem mindent elmesélsz!

Kimi

Hosszú percekig mozdulatlanul ültem és próbáltam normálisan venni a levegőt. Kicsit összeszedtem magam és a fürdőszobába mentem. Bele néztem a tükörbe, az arcom fal fehér volt, a szemeim alatt karikák rajzolódtak ki. Megráztam a fejem és bemásztam a zuhany alá. A forró vizet folyattam magamra, de mégis fáztam és  a hideg rázott. Tudtam, hogy ez mind az éjjel történtek miatt van így. Megpróbáltam valami szépre gondolni, de nem ment aztán feladtam és hangos zokogásba kezdtem. A könnyeim egy idő után elapadtak és én is kiszálltam a víz alól. Felöltöztem és a hajamat is összefogtam. Lementem a konyhába, hogy készítsek magamnak egy bögre forró teát. Miközben azt szürcsölgettem a kertet bámultam. Ajax épp egy madarat akart elkapni, de hoppon maradt, az aprócska testű állat gyorsabb volt nála és egy másodperc alatt a levegőben járt.

- Igazán szólhattál volna, hogy hol vagy – unokatestvérem hangja térített vissza a valóságba.

- Bocsi, kicsit elbambultam – a bögrén fel-le húzogattam az ujjam.

- Vettem észre, már vagy 5 perce kiabálok neked – odasétált mellém és megpuszilta a homlokom. – Jól vagy?- leült velem szembe és az arcomat fürkészte.

- Szerinted? – nevettem fel kínomban.

- Nem, de fogalmam sincs, hogy mi történt – ingatta meg a fejét – elmondod?

- Álmomban visszatért Emily és megpróbált megölni – megpróbáltam visszatartani a könnyeimet – és nem ez a legrosszabb, hanem az, hogy mindez olyan élethű volt, hogy szinte éreztem a fájdalmat, amit az ütései okoztak. – lehajtottam a fejem.

- De hogy jutott most eszedbe?

- Tegnap elmeséltem a múltam Patricknek és úgy tűnik még mindig nem tudtam lezárni.

- Nem akarlak megbántani, de nem kellene elmenned egy orvoshoz, aki segítene?

- De – jelentettem ki magabiztosan – én is gondolkodtam rajta, hogy ideje újra felkeresnem egyet, mert nem akarok olyan mélyre süllyedni, mint akkor.

- Helyes! – megsimogatta az arcom én pedig megfogtam a kezét.

- Ez aztán a rokoni szeretett – toppant be Jenni.

- Csak most az egyszer hagyj békén, kérlek – tekintettem rá.

- Jó – vonta meg a vállát

- Mit keresel még itt? – kérdezte Kimi közönyösen

- Csak a cuccaimért jöttem nyugodj meg nem akarok az utadban lenni – válaszolt hasonló stílusban, mint a férje.

Köszönés nélkül ott hagyott minket, fél óra alatt a cuccai nagy részét kipakolta és egy idegen férfi társaságában távozott.

- Mire jutottatok az ügyvédeddel?- a nappaliban ültünk és mindketten dolgozgattunk.

- Ha minden jól megy 1-2 hónapon belül hivatalosan is elvállnak az  utjaink. Jenni is minél hamarabb szabad akar lenni, így minden a lehető leggyorsabban zajlik majd le.

- Ennek örülök – mosolyodtam el – Noncsinak elmondtad már?

- Igen – sóhajtott fel.

- Nem örült neki – nem kérdeztem inkább kijelentettem, hiszen egyetlen egy nő sem örülne annak, amikor élete nagy szerelme közli vele, hogy még csak most fog elválni.

- Nem, de szerencsére sikerült megbeszélnünk vagyis úgy érzem – egy halvány mosoly jelent meg az arcán – pénteken utánunk repül Olaszországba.

- De jó, ennek örülök.

Az elkövetkezendő napokban is nehezen aludtam el, de már nem kínozott annyi rém álom. Felhívtam egy pszichológust, akivel megbeszéltem egy találkozót. Szerda kora reggel a repülőtér felé vettük az irányt. Fáradtam lépkedtem Kimi mellett, amikor valaki elkapott hátulról és a magasba emelt, azonnal felsikítottam és zokogni kezdtem. Pár pillanat múlva földet értem, de a kezek még mindig a derekamon voltak és szép lassan kirajzolódott előttem egy alak.

- Bocsi, nem akartalak ennyire megijeszteni – Seb aggódó tekintetével találtam szemben magam.

- Sajnálom – böktem ki.

- Mit? – közelebb lépett és magához ölelt.

- Mindent – zokogtam.

- Nem értelek, jól vagy?

- Rossz időszakon megy keresztül – szólalt meg mögöttem Kims.

- Mi történt? – suttogta.

- Majd ő elmondja, hogy ha elakarja – zárta le a témát Kimi – egyébként te hova utazol?

- Törökországba, a hétvégén futam. Már ezt sem tudod, hogy mikor vannak a versenyek?- szólalt meg a szőke német tetetett felháborodással a hangjában, közben pedig a hátamat simogatta.

- Jól van na,  tudom, hogy tökéletes vagyok, de azért néha én is tévedhetek – erre felnevettem .és egy kicsit eltávolodtam Sebtől.

- Olyan hülye vagy – mosolyogtam a finnre és megtöröltem a szemeimet.

- Köszönöm a bókot – hajolt meg előttem, erre még nagyobb kacagást tört fel belőlem.

- Ne haragudj – fordultam Sebastian felé.

- Semmi baj, nekem kellene bocsánatot kérnem.

- Nem kell, nem tudhattad, hogy hogyan reagálok – mosolyodtam el.

- Lahja gyere, mert elkésünk.

- Már megyek is – adtam két puszit Sebnek – nyerd meg a futamot – súgtam a fülébe.

- Rendben – én is kaptam két puszit, majd köszönt Kimsnek is és elindultunk.

Amikor odaértünk a csapat egy része már ott volt. Patrick egy újságot olvasott, így nem láthatta, amikor leültem mellé.

- Szia – a combjára tettem a kezem.

- Szia – köszönt közömbös hangnemben.

- Mi a baj? – kivettem a kezéből az újságot.

- Semmi, csak láttam milyen jót enyelegtél az előbb a barátoddal – megfogta a csomagját és ott hagyott.

A repülőn se mellém ült, hanem az egyik szerelő társa mellé. Azt hittem ezt a múltkor már megbeszéltük, de úgy tűnik hiába. Lehunytam a szemeimet és megpróbáltam kiverni a fejemből az előbbi jelenetet és nyugodt maradni. Hirtelen újra magamon éreztem Seb karjait és a parfümje illatát, ami olyan bódító volt…

26. rész

Sziasztok! 
Köszönöm a kommenteket nagyon örültem nekik. Most örülnék, hogyha összejönne az 5 :$ , de most nem húzom az időt itt az új rész :)
Puszii

 

- Ööö… szia. – habogtam és Kimi mögé szaladtam.

- Szia. – vigyorgott és végig követett a tekintetével. – Tetszik a fogadtatás. – tovább vigyorgott.

- Komolyan?- kikukucskáltam a Jégember mögül. – Pedig hidd el nem is készültem, de ha most megbocsátasz, akkor átöltöznék. – megragadtam Kimi karját és kioldalaztunk a konyhából. Gyorsan felszaladtam a szobámba és magamra kaptam egy nadrágot, majd visszamentem a srácokhoz.

- Ohh ez kevésbé tetszik – rázta meg bánatosan a fejét Seb.

- Sajnálom – vontam meg a vállam.

- Ez olyan Kimis volt – az előző mozdulatomra utalt.

- Rokonok vagyunk. – mosolyodtam el.

- Pontosan. – odajött mellém Kims és átölelt. Mindig kicsinek és törékenynek érzem magam a karjai között és ez most sem volt másképp, pedig most még nem is szorított annyira magához.

- Ünnepelünk? – tekintettem fel rá.

- Igen. – bólogatott boldogan.

- Mit ünnepeltek? – érdeklődött Seb.

- Elválunk Jennivel. – a hűtőhöz sétált és elővett egy üveg pezsgőt, én addig kikészítettem a poharakat.

- Megjött az eszed?

- Úgy tűnik. – ismét mosolygott, annyira jó érzés újra, így látni.

Pezsgővel a kezünkbe átmentünk a nappaliba, ahol hosszú-hosszú beszélgetés vette kezdetét. Az üvegek folyamatosan fogytak, azt hiszem a 4. üvegnél döntött úgy Sebastian, hogy haza megy. Mi még megittuk a maradék italt, majd mindketten nyugovóra tértünk. Én ugyan még szerettem volna egy kicsit dolgozni, de már a betűk is összefolytak előttem, így inkább nem erőltettem a dolgot.

 Másnap egy kicsit fájt a fejem, nem kellett volna annyit innom tegnap. Délelőtt szinte ki sem dugtam a fejem a szobámból, de délután már muszáj voltam, ugyanis a hasam hangos korgással adta a tudtomra, hogy nem ártana némi táplálékot magamhoz vennem. A konyhában Kimivel futottam össze, elég tanácstalanul állt a hűtő előtt.

- Szia. – odasétáltam mellé – te is megéheztél?

- Igen, de ahogy látod nincs itthon túl sok minden. – pár üveg üdítőn és salátán kívül tényleg nem volt semmi sem a hűtőben.

- El kellene menni bevásárolni, de nekem most millió dolgom van.

- Elmegyek én. – ajánlottam fel. – úgy is elakartam valamelyik nap menni az egyik ruhaboltba, így legalább oda is betudok szaladni.

- Rendben és köszönöm. – kaptam egy puszit a homlokomra.

- Szívesen.

Felszaladtam a táskámért és már indultam is. Első utam egy szupermarketbe vezetett, ahol minden finomságot beledobáltam a kosárba és rekord idő alatt vásároltam meg annyi ételt, ami egy hadseregnek elegendő lenne. Viszont azzal nem számoltam, hogy ezeket nekem ki is kell cipelni a kocsihoz, szerencsére két fiatal srác a segítségemre sietett, így nem szakadtam meg. Miután itt végeztem a közeli bevásárló központba mentem, hiszen volt pár dolog, amit be kellett szereznem. Mielőtt elkezdtem volna a körutamat betértem egy kávézóba egy jó nagy adag jegeskávéért. Vidáman sétálgattam az üzletek között, de egy idő után különös érzés fogott el, olyan volt, mintha valaki követett volna. Sűrűn hátrafordultam, de nem láttam senkit sem, kezdtem megijedni. Úgy döntöttem, hogy ideje lesz, hogyha hazamegyek, de akkor valaki elkapta a karom és maga felé fordított. Nem akartam hinni a szememnek, hirtelen még levetőt venni is elfelejtettem.

- Szia drága hugicám! – mosolygott rám negédesen.

- Em… Emily – nyögtem ki a nevét.

- Igen én vagyok az. Örülsz nekem? – a csuklómra tette a kezét.

- Engedj el! – kérleltem.

- Nem, akkor el fogsz futni.

- Engedj már el! – kicsit megemeltem a hangom, de az üzletben szóló zene elnyomta a hangomat.

- Ugye nem szeretnél jelenetet rendezni? – megráztam a fejem – jó kislány, akkor maradj szépen csenden és gyere velem – a kijárat felé terelt és közben úgy csacsogott hozzám, mintha a legjobb barátnők lennénk.

- Ott az autóm. – a másik irányba mutattam.

- Arra most nincs szükség, itt az enyém. – kinyitotta az ajtót és belökött.

- Mégis hova megyünk? – kérdeztem a könnyeimmel küszködve.

- Valahova, ahol tudunk beszélni – növelte a tempót és szinte repültünk. Olyan helyre mentünk, ahol eddig még sohasem jártam, az egész terület kihalt volt egyetlen egy ház állt csupán.

- Megjöttünk. – mosolygott rám. A ház kívül és belül is koszos volt, látszott, hogy itt már régóta nem lakik senki se.

- Mit akarsz tőlem? – minden erőmet összeszedtem és megpróbáltam a lehető leghatározottabb lenni.

- Már mondtam beszélni. – továbbra is nyugodt volt és ez idegesített a legjobban. – ülj csak le – mutatott a kanapéra, én pedig akármennyire is viszolyogtam tőle leültem – Jó látni, hogy még mindig engedelmeskedsz nekem – vigyorgott.

- Miért jöttél ide?

- Felidézni a múltat, nem tudtam tőled normálisan elköszönni – fel-alájárkált és az öreg padló minden lépésénél recsegett. – Tudom, hogy azt hitted, hogy te vagy az áldozat, de tévedtél. Nem téged dugtak elvonóba, nem neked ment tönkre az életed és nem neked kell egy lepukkant kocsmában csaposként dolgoznod! Persze mit is várhattam tőled, hiszen sose lehetett benned megbízni, miért is hittem azt, hogy tartan fogod a szád? – nevetett fel keserűen. – A te életed tökéletes, van munkád, utazgathatsz és van egy nagyon helyes barátod.

- Ezeket honnan tudod?

- Jajj drágám, hát komolyan elhitted, hogy nem érdekeltek már engem? Istenem milyen naiv vagy. Tudod Carlos, akit ti annyira utáltatok nos neki vannak kapcsolatai, így mindent tudok rólatok – lehajolt hozzám és a hosszú körmeit végig húzta az arcomon, felszisszentem a fájdalomtól.

- És most mégis mit akarsz? – kiabáltam, de közben a könnyeim is utat törtek maguknak.

- Bosszút állni – nevetett fel. – Gyere menjünk innen – felrángatott a kanapéról és újra az autóhoz mentünk. Egy hídnál álltunk meg.

- Hát nem csodálatos? – mutatott körbe.

- De, nagyon – habogtam.

- Gondoltam, hogy tetszeni fog, de gyere nézd meg közelebbről – teljesen a korlátig sétáltunk – most pedig állj fel, gyerünk – meglökött.

- Nem – üvöltöttem.

- Ne akard, hogy kényszerítselek – előhúzott egy fegyvert – csináld!

Engedelmeskedtem és vártam, hogy mikor teszi már meg végre. Ne kínozzon tovább csak lökjön le, nem akarok tovább szenvedni. Nem, nem és nem.

- Szia hugi. – meglökött.

- Neeeeeeeeeeeeeeeeee – kiabáltam, ahogy csak  a torkomon kifért, de tudtam, hogy ez már semmit sem ér.

- Lahja, Lahja – a távolból Kimi hangjára lettem figyelmes – Lahja ébredj fel – éreztem, ahogy a két erős kar megráz, szépen lassan kinyitottam a szememet. – Végre, mi történt?

- Emily. – zokogtam, egyrészt örömömben, hogy ez csak egy álom volt, másrészt viszont a félelemtől, mert még mindig remegett minden végtagom.

- Nyugodj meg, mindjárt hozok egy pohár vizet. – eltűnt, de pár pillanat múlva már vissza is jött. Ittam pár kortyot, de még mindig féltem.

- Most már jobb? – leült mellém és megsimogatta az arcom.

- Félek, megakart ölni, kérlek ne hagyj egyedül – a nyakába ugrottam és úgy kapaszkodtam belé, mint egy fuldokló az utolsó szalmaszálba.

- Itt leszek. – lassan lefektetett és mellém feküdt. A mellkasára húzta a fejemet és hátamat simogatta közben megpróbált megnyugtatni.

25. rész

Sziasztok! 

Mostanában nagyon kevés véleményt kapok tőletek, ami el kell, hogy mondjam nagyon elszomorít. Nem tudom, hogy van-e értelme felrakni a következő részt, hiszen nem igazán fejtitek ki a véleményeteket, arról, hogy tetszik-e vagy sem. Nem kérem tőletek, hogy kisregényeket írjatok, megelégszek pár sorral is. 
Puszi, Nikíí

Kimi autójával indultunk el az üzletbe. Patrick és én a hátsó ülésen foglaltunk helyet. Egész út alatt a kezemet szorongatta, ami egy idő után kicsit zavart.

- Minden oké? -  súgtam oda neki.

- Persze, miért?

- Mióta elindultunk nem engedted el a kezem, nem hiszem, hogy elmenekülnék előled. – mosolyogtam rá.

- Bocsi. – elengedte a kezem és elfordult tőlem. Meglepetten néztem rá, hiszen fogalmam sem volt, hogy mi lehet a baja.

A srácok gyorsan le szerették volna tudni a vásárlást,  az első útjukba eső tárgyat megvették volna.

- Ez tökéletes. – mutatott egy ágyra Seb.

- Ez? Úristen semmi ízlése sincs – motyogta mellettem Patrick.

- Nekem nem tetszik. – ráztam meg a fejem.

- Akkor keresek másikat. – felcsillantak a szemei.

- Csak nyugodtan és lehetőleg egy másik üzletbe tedd mind ezt – a párom továbbra is zsörtölődött.

Már kezdtem nagyon unni a kis műsorát, megfogtam a kezét és behúztam az egyik sorba.

- Elárulnád végre, hogy mi a bajod? – összefontam a karjaimat a mellkasom előtt.

- Semmi. – vonta meg a vállát.

- Persze el is hiszem. Mióta megjelent Seb úgy viselkedsz, mint egy kis kamasz .

- Idegesít a pasi – nyögte ki -  ne nézz így rám, nem tetszik, hogy a közeledben van.

- Féltékeny vagy – mosolyodtam el – pedig nincs rá okod, semmi nincs köztünk – megöleltem – én téged szeretlek.

- Tudom. – végre közelebb húzott magához.

- Gyere és segíts végre kiválasztani az ágyat.

- Rendben.

Hosszas válogatás után megtaláltuk a megfelelő fekvőalkalmatosságot, még pár apróságot összeválogattam: lámpák, szőnyegek, festékek. Kimi megígérte, hogy szól pár festőhaverjának, akik majd segítenek álmaim házának megvalósításában. A fiúk bepakoltak a cuccokat a lakásba, majd a két világbajnok elköszönt.

- Remélem egy-két hónapon belül beköltözhetek. – a nappaliban lévő ablakhoz sétáltam, ahonnan a kertet csodálhattam meg.

- Biztos vagyok benne. – mögém sétált és átölelt.

- Nála jobb unokatestvér nincs is a világon – mosolyodtam el.

- Szeret téged az biztos, de ki nem? – a vállamra hajtotta a fejét.

- Hidd el van olyan, aki nem szeret pl.: a nővérem.

- Nem is tudtam, hogy van nővéred! – szembe fordított magával. – Miért nem mondtad el?

- Azért, mert ez egy nagyon fájó pont az életemben. – éreztem, hogy az első könnycsepp utat tör magának. – de azt hiszem itt az ideje, hogy meséljek róla – megfogtam a kezét és konyhába vezettem ugyanis csak ott volt arra lehetőség, hogy leüljünk. Mindent elmeséltem neki, még ha ezekkel újra felszakítottam a régi sebeket.

- Te jó ég. – rázta meg hitetlenkedve a fejét. – most már értem, hogy miért nem akartál róla beszélni. Azóta nem is találkoztatok?

- Nem, de kaptam tőle e-maileket az első párat elolvastam, de most már automatikusan törlöm őket. – újra eluralkodott rajtam a sírás.

- Gyere ide – felém nyújtotta a karjait én pedig szorosan hozzábújtam. A könnyeim a pólóját áztatták, de ő továbbra is a karjaiban tartott. Kis idő elteltével elhúzódtam tőle.

- Köszönöm és bocsánat. – a pólójára mutattam.

- Ez csak természetes és ne aggódj, majd megszárad. – megsimogatta az arcom – Haza vigyelek, vagy eljössz hozzám?

- Hozzád menjünk. – mosolyt erőltettem az arcomra.

- Oké. – megcsókolt, majd kézen fogva kisétáltunk a lakásból.

Az én kocsimmal jöttünk , de inkább átadtam neki a kulcsot, én nem tudtam volna az útra koncentrálni. A fejemet az ablaküvegnek döntöttem és lehunytam a szemeimet. Megpróbáltam megnyugodni,  de nem igazán sikerült. Lehet újra fel kellene keresnem a pszichológusomat, mert kezdek megint arra a szintre jutni, mint akkor és azt nem akarom. Nagy levegőt vettem és kinyitottam a szemeimet és a kezemet Patrick seb válton nyugvó kezére csúsztattam. Rám mosolygott és kicsit megszorította a kezemet.

- Kicsim, megérkeztünk – megsimogatta az arcom.

- Bocsi, kicsit elkalandoztam.

- Azt vettem észre. – kinyitotta nekem az ajtót, majd némán ballagtunk tovább a házig. Egyszerűen nem tudtam megszólalni, mert még mindig a sírás mardosta a torkomat. Leültem a nappaliban és csak bámultam magam elé.

- Na, jó nem engedem, hogy szomorkodj. Csinálunk valami finom ebédet és utána megnézünk egy filmet. – leült mellém és összekulcsolta az ujjainkat én pedig a vállára hajtottam a fejem.

- Oké, sajnálom, hogy ilyen hülye vagyok.

- Nem vagy hülye, és hidd el minden ember hasonlóan reagálna, ha hogyha ilyesmi történne vele!

- Köszönöm. Ezt eddig még nem mondtam, de te vagy az első olyan férfi az életemben, akiben ilyen kis idő elteltével is teljes mértékben megbízok.. – lehajtottam fejem, mert éreztem, hogy elpirulok.

- Köszönöm és örülök, hogy így érzed, az én érzéseim is hasonlóak. Bármi is történjék bennem mindig megbízhatsz. – az állam alá nyúlt és felemelte a fejem, az ajkai lassan közeledtek, majd óvatosan megcsókolt.

Közösen elkészítettük az ebédet, és miután elfogyasztottuk azt,  a szobája mentünk és kiválasztottunk egy filmet.

- Melegem van. – jelentette ki a film felénél.

- Ezzel arra céloztál, hogy feküdjek arrébb? – felemeltem a fejem a mellkasáról.

- Nem, inkább arra, hogy leveszem a pólómat – felült és megszabadult a feleslegessé vált ruhadarabtól. Nagyot nyeltem,amikor megláttam a kockás hasát. 

- Most már visszajöhetsz. – mosolygott.

Elfoglaltam a helyemet, de már nem igazán tudtam a filmre koncentrálni valami más sokkalta jobban lekötötte a figyelmemet. A stáblistánál vettem észre, hogy elaludt, nem akartam felébreszteni ezért óvatosan kiszabadultam az öleléséből és kikapcsoltam a lejátszót, majd visszamásztam mellé és mivel keveset aludtam az éjjel én is csatlakoztam hozzá. A telefonom rezgésére ébredtem fel, a zsebemhez nyúltam, hogy kihalásszam belőle a kis készüléket. Seb neve villogott a kijelzőn, nem akartam, hogy felkeljen a párom ezért elutasítottam a hívást és visszafeküdtem. Megpróbáltam visszaaludni, de nem igazán sikerült viszont nem akartam megválni a biztonságot nyújtó karoktól, így csendben pihentem tovább. A hasát  kezdtem el cirógatni közben a múlton gondolkoztam és azon, hogy újra meg kell lépnem azt, mint akkor. El kell mennem egy pszichológushoz mielőtt teljes depresszióba esek. Nem tudom mennyi idő telhetett így el, de arra lettem figyelmes, hogy a karomat simogatja.

- Felébresztettelek?

- Nem, csak élveztem ezt a csodálatos ébredés utána állapotot. El tudnám viselni ezt minden reggel – kicsit lejjebb csúszott így egy vonalba kerültünk és megcsókolt.

- Azt gondoltam, de azt hiszem én is örülnék neki. Ideje lenne hazamennem – felültem és megmozgattam a végtagjaimat.

- Meguntad a velem létet? – ő is ülőhelyzetbe tornázta fel magát.

- Nem, azt sohasem unnám meg – megsimogattam az arcát – Csak tudod még vár rám otthon egy kis munka illetve a tervezéssel is haladni akarok.

- Értem, de remélem most nem úgy lesz, mint múltkor, hogy majd csak a repülőtéren találkozunk.

- Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy tudjunk még találkozni.

Elbúcsúztunk, majd elindultam haza. 5 óra előtt egy kicsivel érkeztem meg Kimihez. Ahogy beléptem rögtön belebotlottam Jennibe.

- Mindenről te tehetsz! Minek kellett ide jönnöd és teletömni a férjem fejét a hülyeségeiddel? – szegezte felém a karmait.

- Először is nyugodj meg és mond el érthetően, mert fogalmam sincs, hogy miről beszélsz.

- El fogunk válni és ezt miattad van.

- Szuper, akkor este pezsgőt bontunk – mosolyodtam el.

- Te ribanc – dühtől elfojtott hangon sziszegte.  

- Bocsi, de szerintem ezt nem nekem akartad mondani, hanem magadnak ugyanis te csaltad agyba-főbe a férjedet. – vigyorodtam el, majd ott hagytam.

Kimi a nappaliban ült és épp telefonált, oda sétáltam hozzá és adtam egy puszit neki, majd felmentem a szobámba. Lezuhanyoztam és hajat mostam, de még mielőtt hozzákezdtem volna a munkához lementem, hogy megtudjam Kimitől a részleteket. Csak egy póló és egy bugyi volt rajtam. Vidáman szaladtam le és a konyháig meg sem álltam, hiszen onnan jöttek a hangok, de mikor beléptem megfagytam, ugyanis nem volt egyedül. Seb állt velem szemben.

24. rész

Egész délután hálálkodtam Kiminek, szegénynek már kezdtem az idegeire menni.

- Kims,….

- Ne, nem kell újra megköszönni – a kezeit maga elé emelte.

- Most nem is azt akartam mondani – összefontam a karjaimat magam előtt.

- Akkor mit?

- Csak annyit, hogy imádom az én nagy jegesmacimat – elővettem az angyali énem és rámosolyogtam, majd megöleltem.

- Én is imádlak, te kis majom – vigyorgott.

- Hééé nem vagyok majom – meglegyintettem a vállát.

- Bocs, nem jutott jobb az eszembe – nevetett.

Alig bírtam elaludni folyamatosan azon agyaltam, hogy hogyan fog majd kinézni, hogyha kész lesz, de egy épkézláb ötletem nem akadt, ami valljuk be lakberendező létemre szégyen. Hosszú forgolódás után sikerült átlépnem álomföld küszöbét. De nem sokáig tartózkodtam ebben a csodás világban ugyanis éjfél után egy picivel felébredtem, mert eszembe jutott pár fontos dolog. Azonnal az ölembe húztam a laptopomat és pár perc múlva már a kedvenc tervezőprogramom segítségével varázsoltam valósággá az álmomat. A konyhát teljes a nappalit pedig félig sikerült elkészítenem. Az órára pillantottam, és szomorúan vettem tudomásul, hogy már hajnali 3 is elmúlt. Visszafeküdtem még egy kicsit, de nem nagyon tudtam aludni. Fél hét körül meguntam a forgolódást és elindultam a fürdőszoba felé. Miután mindennel végeztem lesétáltam a konyhába, hogy elfogyasszam a reggeli kávémat. Az egész házban néma csend honolt. Amíg a kávé főtt átsétáltam Kims dolgozószobájába és kinyomtattam az éjjel készült terveimet. Írtam egy kis üzenetet  Kiminek, majd elindultam Patrickhez. Kb, 20 perc alatt oda is értem, alig találkoztam pár emberrel az úton. Mivel otthon hagytam a kulcsomat ezért kénytelen voltam csengetni. Pár perc múlva egy nagyon álmos Patrick nyitott nekem ajtót.

- Jó reggelt – köszöntem vidáman.

- Lahja? Mit keresel te itt ilyen korán, amúgy neked is jó reggelt – próbálta kinyitni mindkét szemét, de nem nagyon ment – Gyere be.

- Nem akartalak felébreszteni, csak már hiányoztál – hozzábújtam ő pedig automatikusan átölelt és vállamra hajtotta fejét.

- Te is hiányoztál, de jöhettél volna egy kicsit később is – morogta a vállamba.

- Bocsi, csak egyszerűen már nem bírtam magammal, tegnap megvettük a házamat… - meséltem és meséltem, Patrick pedig szótlanul hallgatta a mondani valómat és néha-néha hümmögött egyet.

- Mit szólnál hozzá, hogy ha én csinálnék reggelit, amíg te rendbe szeded magad?- megsimogattam az arcát.

- Nem rossz ötlet – adott egy puszit az arcomra.

Elvonult a fürdőszobába, én pedig a konyhát vettem célba. Főztem teát és kávét illetve már az omlett is félig kész volt, amikor valaki átölelt hátulról.

- Hmm finom az illata -  belecsókolt a nyakamba.

- Remélem nem csak az illatára mondod majd ezt – levettem a tűzhelyről és kiszedtem egy tányérra, miután ezekkel végeztem szembefordultam vele, de lehet nem kellett volna. Csak egy fekete farmer volt rajta, a haja pedig még kicsit vizes volt és pár csepp víz jutott a felsőtestére is, elkaptam a tekintetem, mert teljesen elvörösödtem.

- Szerintem együnk- nyeltem nagyot.

- Mi a baj? – nem engedte, hogy mellé üljek, az ölébe húzott.

- Semmi – bizonygattam, és végig simítottam a felsőtestén.

- Szeretlek – megcsókolt. Kicsit hosszabbra sikerült a csók és közben ő is elkalandozott a kezével a testemen. Megemelt és leültetett az asztalra.

- Nem kellene bemennünk? – sóhajtottam fel kéjesen, amikor a combomat simogatta.

- Itt is tökéletes lesz- lehúzta rólam a pólómat. A kezemet az övére csúsztattam és kioldottam azt,  és megszabadítottam a nadrágjától. Végig simítottam a férfiasságán, amit  egy halk sóhajjal jutalmazott.

- Gyönyörű vagy – suttogta miközben a nyakamat csókolgatta.

- Sok a duma – a lábaimat a csípőjére tettem és közelebb húztam magamhoz.

Az érzelmek helyett a szenvedély irányított  minket, és kihasználva azt, hogy még hajnalok hajnala van hangosan adtuk a világtudtára, hogy milyen jól érezzük magunkat.

- Azt hiszem kihűlt a reggeli – mosolyodtam el, Patrick pedig hangosan felnevetett.

- Nem baj, én már úgy is megkaptam az adagomat – suttogta a fülembe és végighúzta az ujját a karomon.

- Dilis, azt hiszem ideje rendbe szedni magunkat – felálltam az öléből és összeszedtem az eldobált ruhák egy részét.

- Gyere zuhanyozz velem – megfogta a kezem és maga után húzott.

- Biztos, hogy jó ötlet ez?

- Nyugi, nem nyúlok hozzád – vigyorgott.

- Persze.

Fél órával később vidáman hagytuk el a fürdőt és most már tényleges megreggeliztünk. A mikro csodákra képes, igaz nem volt olyan finom, mint frissen, de így is megtette.

- Akkor eljössz velem?

- Persze, kíváncsi vagyok, hogy milyen a házad.

- Még egyenlőre üres, de már van ötletem a berendezéshez.

- Szuper – mosolyodott el és megcsókolt.

Láttam a tekintetén, hogy nagyon meglepődött, amikor megálltunk a ház előtt.

- Nos, itt lennénk – kiszálltam a kocsiból.

- Ez szép.

- Köszönöm, de menjünk be.

Ugyanúgy, mint tegnap ma is végig jártam minden helyiséget és közben rajzolgattam.

- Az az ágy kicsi – bökött a papírra – nem hiszem, hogy elférnénk rajta ketten.

- Honnan gondolod, hogy két embernek veszek ágyat?

- Azért szerény személyemet csak befogadod egy-két éjszakára.

- Talán lehet róla szó, de ahhoz meg kell győznöd, hogy megérdemled – végig simítottam a hasán.

- Bármikor bebizonyítom – suttogta az ajkaimba, mielőtt viszont elmélyíthettük volna a csókunkat nyitódott az ajtó.

- Megjöttünk- két szőke fiúval találtam szemben magam.

- Seb – azonnal a nyakába ugrottam – ezer éve nem láttalak.

- Te is hiányoztál – megölelt.

- Mit keresel te itt?

- Kimi hívott, hogy jöjjek segíteni.

- Nem kell megköszönni – intett a finn.

- Jajj tényleg ő itt a barátom Patrick – mutattam a mellettem álló srácra.

- Örvendek – nyújtott kezet Seb.

- Én is – motyogta a párom, majd a derekamra csúsztatta a kezét.

- Összeírtam pár fontos dolgot szóval, ha már így összegyűltünk elmehetnénk vásárolni úgy is szükség van erős férfiakra – próbáltam oldani a hangulatot ugyanis a két fiú nagyon morcosan méregette egymást. Bár ne ajánlottam volna fel, hogy menjünk közösen….

23. rész

A hét további része nagyon gyorsan eltelt és egészen jó hétvégét zárhattunk, hiszen Jari-Mattinak sikerült megkaparintania a dobogó második fokát, Mikko pedig a negyedik helyen végzett. A csapatnál mindenki elégedett volt, mert úgy érkeztünk ide, hogy már, akkor is elégedettek leszünk, hogy ha meg lesz a negyedik-ötödik hely. Álmodni se mertünk róla, hogy egyik pilótánk dobogóra állhat. Kimi a hatodik helyen végzett, ami nagyon jó eredménynek számít főleg, hogy ha azt nézzük, hogy nem tudott 100%-osan a versenyre koncentrálni. Vasárnap késő este indultunk haza és már a hétfő reggelt otthon kezdtük. Csak dél körül sikerült kimásznom a pihe-puha ágyikómból. Lezuhanyoztam és hajat mostam, majd újult erővel indultam le a konyhába valami ehető dolgot összedobni. Meglepetésemre Jennivel futottam össze az említett helyiségben.

- Még mindig itt vagy – megfordult és lenézően végig nézett rajtam.

- Igen, de hogy örülj már nem sokáig – fintorogtam és a hűtőhöz sétáltam.

- Nagyon otthonosan mozogsz – jegyezte meg miután előkészítettem pár edényt az ebéd elkészítéséhez.

- A konyhában? – ellöktem magam a pulttól és a tűzhelyhez sétáltam – Tudod nekem nem törik le a körmöm, hogy ha főznöm kell – mosolyogtam rá negédesen.

- Én is tudok főzni – sziszegte.

- Salátát? Ahhoz nem kell túl sok főzőtudomány sőt elárulok valamit ahhoz még főzni se kell tudni – kacsintottam rá. Válaszként ledobta a kezében lévő pletykalapot és elrohant. Felnevettem, amikor elhagyta a konyhát. Régebben sosem mertem piszkálni, hiszen tiszteletben tartottam, hogy ő Kimi felesége, és hogy szereti, de ma már ebből csak annyi igaz, hogy a felesége.

- Mi ez a jó kedv? – lépett be egy szőke finn a konyhába.

- A feleségedet kiakasztottam – vigyorogtam rá.

- Okos kislány – megsimogatta a hajam – de ne hívd a feleségemnek – fenyegetett meg játékosan.

- Igenis uram! – szalutáltam – de akárhogy is nézzük, amíg nem válsz el a feleséged – vontam vállat.

- El fogunk válni – jelentette ki magabiztosan.

- Remélem is, hozzád egy olyan lány való, mint Noncsi. Tényleg, minden rendben van köztettek?

- Persze, csak már rég találkoztunk – vont vállat és felült a pultra – Mi jót főzöl?

- Gazpacho-t és paella-t , de az utóbbiból kihagytam a rákot ugyanis az nincs itthon és én se szerettem annyira.

- Hiányoznak a hazai ízek – jelentette ki mosolyogva.

- Igen, egy kicsit. Tudod ott minden más volt, nem voltam ennyire önálló oké külön éltem anyuéktól, de akkor is, hogy ha valami bajom volt, akkor mehettem hozzájuk most pedig csak telefonon tudok velük beszélni. Egyedül vagyok – megkavartam a levest – persze itt vagy nekem te és Patrick is, de akkor is hiányoznak egy kicsit – az első felszínre törő könnycseppet letörölte, majd magához ölelt.

- Megértelek – simogatta a hátam – nekem sem volt könnyű, amikor először költöztem idegen országba.

- Köszönöm – eltávolodtam tőle és letöröltem a könnyeimet, majd folytattam a főzést.

Csendben elfogyasztottuk az ebédünket és miután Kims felajánlotta, hogy elmosogat a nappaliba vonultam a gépem társaságában. Válaszoltam pár fontosabb e-mailre köztük az anyuéra, ami most ugyan nem volt olyan hosszú, mint szokott lenni, de megnyugtatott, hogy otthon minden rendben van. Az Emilytől érkező leveleket egyszerűen csak töröltem, nem érdekel és nem is fogok miatta többet idegeskedni. Ezek után felkerestem pár ingatlanokkal foglalkozó oldalt és szomorúan vettem tudomásul, hogy egyetlen egy nekem való ház sem eladó a környéken. Jó van egy-két, de az mind óriási és nem mellesleg rámenne egy éves fizetésem is.

- Ez nem lehet igaz – sóhajtottam fel lemondóan.

- Mi a baj? – jelent meg előttem az unokatestvérem.

- Nem találok egy normális lakást, egyébként, hogy kerülsz ide már mint az előbb még mosogattál.

- Már vagy 10 perce itt ülök veled szemben – nevetett fel – csak túlságosan is elfoglalt voltál. Mondtam neked, hogy tudok egy házat nem értem miért akarsz még egyet keresni – ingatta meg a fejét.

- És mikor nézhetném meg? – néztem rá boci szemekkel.

- Azért ennél kicsit közölhetted volna kedvesebben is, hogy el akarsz húzni – jelent meg az arcán az a tipikus Kimis vigyor.

- Nem úgy értettem – szabadkoztam – csak tudod kicsit égő, amikor Patrick jön hozzám,jobb lenne, hogyha a saját otthonomban fogadhatnám – teljesen elpirultam.

- Értem. Mindjárt felhívom a srácot és megkérdezem, hogy mikor tudnánk megnézni a házikót.

- Köszönöm – felugrottam és megöleltem.

- A nagy családi összeborulás – újra a körünkben köszönhettük Jennit.

- Már csak te hiányoztál – suttogtam magam elé.

- Mit mondtál? – felém emelte a tekintetét.

- Neked semmit sem – felvonultam a szobámba. Az első dolgom az volt, hogy felhívtam a barátomat, igaz még csak egy napja nem láttuk egymást, de máris hiányzott a közelsége. Kb. fél órát beszéltünk és igazából még beszéltünk volna többet is, de le kellett tennie, mert megérkezett a nővére és a keresztlánya. Ledőltem egy kicsit és próbáltam valami értelmes műsort keresni a TV-ben, de sajnos ez az akcióm kudarcba fulladt.

- Bejöhetek – Kims állt az ajtóban.

- Persze.

- Felhívtam a srácot akár most is mehetünk.

- Tényleg? – azonnal felugrottam az ágyról.

- Igen – bólogatott – ha elkészültél gyere le és indulunk.

- Rendben  - farmert és egy egyszerű felsőt vettem fel, a hajamat pedig leengedtem.

- Kész vagyok – sétáltam le a lépcsőn.

Meglepődtem, hiszen 10 perc alatt megérkeztünk. Egy családi ház előtt parkoltunk le, nem volt túl nagy és nem is volt túl kicsi, ráadásul egész nagy udvar tartozott hozzá.

- Eddig tetszik – mosolyogtam Kimire.

- Ennek örülök.

A srác már várt ránk és körbevezetett minket az épületben, minden helyiséget részletesen végig néztünk és egyszerűen beleszerettem.

- Imádom – suttogtam Kimsnek, aki csak mosolygott.

- Nos, miután megkaptam a foglaló teljes díját még a múlthéten ezért akár már holnap is költözhet.

- De én még nem fizettem -  néztem rá hitetlenkedve.

- Mr. Raikkönen már gondoskodott róla.

- Értem.

- Akkor én most mennék is, ha nem baj, viszlát – az autójához sétált és elhajtott.

- Miért voltál olyan biztos benne, hogy tetszeni fog?

- Mert, már ezer éve ismerlek.

- Köszönöm – megöleltem.

22. rész

Sziasztok!

Tudom, hogy ezer éve nem volt friss és ezt sajnálom is. Viszont most itt van az új rész, ami szerintem nem lett túl jó, de döntsétek el Ti! Igazán örülnék, hogy ha összejönne kb 5-6 komment :)
Puszi

Egy porcikám se kívánta a repülést, a munkát meg pláne nem, de ez nem az a hely, ahol csak úgy beteget lehet jelenteni. Ráadásul az éjjel sem aludtam valami sokat, hiszen az én drága unokatestvérem úgy szorított magához, mint ha egy plüss figura lennék. Az összes végtagom elzsibbadt és alig bírtam reggel ki kelni az ágyból.  A repülőutat megpróbáltam a lehető leghasznosabban kitölteni, vagyis aludni. Mielőtt viszont elaludtam volna Kimi rezzenés mentes arcát figyeltem, a tekintette a repülőgép padlójával kötődött össze, olykor halk sóhajok hagyták el a torkát és alig észrevehetően megrázta a fejét. Megsimogattam a karját, amit egy halvány mosollyal nyugtázott, én pedig az ablak felé fordítottam a fejemet,és pihentem egy keveset. Pihentebben hagytam el a gépet, a meleg párás levegő azonnal megcsapott, ahogy elhagytuk a terminált. Rögtön Patrick után kutakodtam a tekintetemmel ugyanis megígérte, hogy ő jön ki elénk. Az egyik távoli parkolóban pillantottam meg, az autónak volt dőlve, a napfény megcsillant a napszemüvegén. Egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy odaszaladok hozzá és talán el sem engedem sohasem, de nem akartam Kimit magára hagyni ezért inkább visszafogtam magam és gyalog tettük meg azt a 3 perces utat.

- Szia – mosolyogtam rá, és azonnal megöleltem, majd adtam neki egy apró csókot. Kims intett és helyet foglalt az anyós ülésen.

- Hiányoztál – suttogta a fülembe és megsimogatta az arcom.

- Te is.

Azonnal a verseny helyszínére mentünk, nem volt időnk lepakolni a szállodába. Gyors búcsúzkodás után elindultam megkeresni a csapatomat. A két autó már a helyén  állt és a szerelők is pakolásztak, szerelgettek.

- Sziasztok – sétáltam el köztük. Az első utam Malcoln irodájába vezetett. Még most is elcsodálkozok, hogy hogyan lehet egy kamion belsejéből ilyen szép irodát kiépíteni.

- Jó napot főnök – léptem be mosolyogva.

- Üdv – fordult szembe velem – Minden oké?

- Igen,és köszönöm még egyszer, hogy ezt az egy napot megkaptam szabadnak.

- Ugyan, tegnap még úgy sem történt semmi sem – legyintett – ülj le, egyeztetnünk kell pár programot.

Előszedtem a táskámból a mai nap menetrendjét, amin ugyan kicsit nehéz volt tájékozódni, mert minden eseményhez még írtam egy-két megjegyzést.

- 4 órakor lesz a Sky sporttal egy hosszabb interjú maximum 15 perces utána végeztünk - olvastam fel az utolsó napirendi pontot.

- Rendben, de lenne még itt valami  

- Valamit kihagytam? – néztem rá, majd a papíromat böngésztem.

-  Nem-nem – rázta meg nevetve a fejét. – A srácok  kitalálták, hogy bejárják délután a környéket és forgatnak egy rövidke filmet az összefoglaló videóba. Szeretném, ha elkísérnéd őket.

- De ugye nem tart sokáig? –. Semmi kedvem sincs gyalogolni, főleg nem ilyen hőségben.

- 1 óránál nem több.

- Ohh az nagyszerű, akkor most megyek és megkeresem őket – felálltam és kisétáltam.

Az első utam a vendéglátóegységbe vezetett, magamhoz vettem egy kis vizet és úgy indultam a keresésükre.

- Végre – szólaltam meg, amikor megláttam a két szőke srácot.

- Már meg is érkeztél? – közeledett felém Mikko mosolyogva.

- Nem, csak a szellemem van itt – fújtam ki a levegőt.

- Félek a szellemektől – nevetett fel Jari-Matti.

- Hülye – nevettem én is.

- Megyünk túrázni – ölelte át a vállamat Mikko.

- Tudok róla és nagyon örülök neki – sóhajtottam fel.

- Most miért? Tök jó móka lesz – a másik finn srác is kampányolt a délutáni program mellett.

- Biztos az lesz, de én most fáradt vagyok – az egyik dobozra leültem.

- Mi történt? – mindkettőjüknek komolyabbá vált az arca.

- Sajnos ezt nem mondhatom el – ittam egy korty vizet.

- Komoly? – guggolt le mellém Jari-Matti.

- Nem velem kapcsolatos, de túl tesszük magunkat rajta, de most nem az én életem a fontos, hanem az, hogy ha nem sietünk elkésünk az interjúról. – leugrottam a dobozról és kicsit megtoltam őket. A riporter és a stáb már ott ácsorgott a csapat bejáratánál. Amikor megláttak minket azonnal mosolyogva indultak el felénk.

- Jó napot! – nyújtott kezet egy fiatal barna hajú lány.

- Jó napot! – mindhárman viszonoztuk a köszönést.

- Kezdhetünk? – a két fiúra vándorolt a tekintete.

- Persze – hangzott a válasz.

Kicsit távolabb álltam tőlük, és figyeltem, ahogy a srácok az autók körül tesznek-vesznek, de fejben teljesen máshol jártam. A gondolataim Kimi körül forogtak, szegénynek mostanában semmi sem alakul úgy, ahogy szeretné. Decemberben veszítette el az apukáját, azt az embert, akinek mindent köszönhet, ha ő nincs, akkor most talán egy egyszerű finn srác lenne nem pedig a világ egyik legjobb autóversenyzője. Ez a seb még mindig nem gyógyult be, de hogy is gyógyulhatna be? Ez nem egy karcolás, vagy egy törés, ami hetek, hónapok alatt begyógyul, ehhez évek kellenek. A tekintettem az égre emeltem és bíztam benne, hogy Matti lát minket és segít átvészelni a fiának ezt a nehéz időszakot.

- Lahja, Lahja – hallottam a távolból a nevemet, majd egy kéz simított végig a vállamon, amitől kirázott a hideg.

- Igen? – megráztam a fejem és miután megtaláltam a hangomat megszólaltam.

- Jól vagy?

- Persze, csak egy kicsit elbambultam – mosolyt erőltettem az arcomra.

- Nagyon furcsa vagy ma – ölelt meg Mikko.

- Néha ilyennek is kell lenni – suttogtam.

Írtam egy sms-t Patricknek, hogy ne várjon nyugodtan menjen vissza a szállodába, majd megyek. A srácok nagy vidáman sétálgattak előttem és jókat nevettek, én viszont iszonyatosan fáradtnak éreztem magam.
0:30 - 1:30 Ezt a kis jelenetet forgatták a srácok :)
http://www.youtube.com/user/FordWRC#p/u/24/uxS-G0LYbwA

- Végre itt vagy – ölelt magához Patrick, én pedig a vállába fúrtam a fejem.

- Aludni akarok – nyöszörögtem.

- Akkor aludjunk – húzott az ágy felé.

- De le kellene zuhanyoznom – mutogattam a fürdőszoba felé.

- Majd reggel – megcsókolta a homlokomat és maga mellé húzott. Átölelt hátulról, kezét a hasamra csúsztatta és megpuszilta a nyakamat. Ez volt az utolsó emlékem az estéről.

Novella

Sziasztok! Eddig úgy tűnik mindenki szeretné, hogy fent legyen a novella. Nos, akkor nem is várakoztatlak titeket fel is rakom. Viszont igazán örülnék pár véleménynek. 

Bruno?!

Az élet nem egy tündérmese, nincsenek hercegek, jó tündérek, és örökké fényesen szárnyaló angyalok sem, egy dolog van jelen a mesékből az, pedig nem más, mint a kegyetlen világ és a gonosz. Gondtalan, boldog gyermekkorom volt pedig nem egy szokványos családban nőttem fel. Az édesanyám meghalt, amikor még 4 éves voltam és apa nem tudta elviselni a szeretett nő hiányát ezért pár hónappal később utána ment. A nagymamámhoz kerültem, aki saját gyerekeként nevelt. Sohasem voltunk gazdagok, sőt sokszor előfordult, hogy egy-egy étkezés kimaradt, de mégis csodás gyermekkorom volt. A nagyim mindennap szebbnél szebb meséket mesélt, amik mindig egy másik világba varázsoltak és olyankor nem éreztem azt a fájdalmat és ürességet, amit a szüleim elvesztése okozott. A kislányból szép lassan egy fiatal lány cseperedett, aki még mindig hitt a mesékben és az emberek önzetlenségében. Szegényes megjelenésem miatt sokan lenéztek, és e mellé még remekül passzolt az is, hogy kitűnő tanuló voltam. Az osztálytársaim kívülállóként néztek rám és beszélni se nagyon beszéltek velem. De ők nem tudták, hogy miért vagyok, olyan amilyen. Az én környezetemből csak úgy lehet kitörni, ha tanulok és a lehető legtöbbet hozom ki magamból. A családi hátterem nem olyan, mint a többi gyerekké, még keményebben kell dolgoznom mindenért, mert a nagyszüleim már nem tudnak munkába állni és az a kevés kis nyugdíj, amit kapnak nem elegendő arra, hogy egy fiatal iskoláztatását fedje. Érettségi előtt egy évvel törtem meg, mert a nagypapám elhunyt. Már a harmadik embert veszítettem el, aki nagyon fontos volt a számomra. Kicsi lányként nem érzékeltem ezt a fájdalmat, amit akkor. A tanulmányi eredményemen is meglátszódott ezért mindenki pusmogni kezdett a hátam mögött, hogy mi történt velem. A sok kíváncsi tekintett szinte égette a bőrömet. Számtalanszor menekültem az iskola melletti parkba, hogy ott végre magam lehessek és kisírhassam magam. Az egyik alkalommal egy hirdetésre lettem figyelmes, amely épp az idei Forma 1-es versenyhétvégét hirdette. Magával ragadott a sok kép, ami a plakáton volt, ezért otthon az volt az első dolgom, hogy rákeressek erre a sportra. Hosszú órákat olvasgattam és keresgéltem a pilóták után, talán így kezdődött az egész. Azokban az órákban nem éreztem egyszer sem a magányt és szorongást. A nagymamámmal együtt néztem meg a tv-ben a futamot és az első pillanattól az utolsóig magával ragadott. Ezek után minden egyes hétvégén néztem ezt a csodás sportot és elhatároztam, hogy megvalósítom a legféltettebb álmom, és fotós leszek. Még jobban ráhajtottam a tanulásra, hisz most már egy pontos cél lebegett a szemeim előtt. Sikeres érettségi után felvételit nyertem egy művészeti főiskolára, ahol napról-napra jobban szerettem bele a fényképezésbe. Milliónyi képet készítettem a nagyimról és az akkori barátomról Ericről. Pont olyan volt, mint a mesékben a szőke herceg, csak a hűség nem tartozott az erősségei közzé. Hosszú éjszakákat sírtam át miatta, de ma már tudom, hogy egyetlenegy könnycseppet sem érdemelt volna meg, egy ilyen srác nem.

Már csak fél év volt hátra az iskolából és egyre több megbízást kaptam ez egyik legnevesebb spanyol sportfényképészettel foglalkozó cégtől. Még csak kisebb kategóriás autókat fotózhattam, de nekem ez is épp elég volt a boldogsághoz. Egy fárasztó nap után siettem haza a nagyimhoz, de, már amikor beértem a házba éreztem, hogy valami nem jó fog történni.

- Sorina édesem – hallottam meg a nagyim sírástól elfojtott hangját.

- Mi történt?- leguggoltam elé és rémülten figyeltem az arcát, amin megjelentek az első könnycseppek.

- Meg… meg fogok halni – szinte csak suttogta.

- Ne beszélj ostobaságokat – ingattam meg a fejem és próbáltam visszatartani a könnyeimet.

- Ott van a papír – az asztalra mutatott, ahol egy halom fehér orvosi lap állt.

Remegett a kezem, amikor felemeltem a pehelysúlyú papírt és sokszori elolvasás után sem tudtam felfogni a mondatokat. Előrehaladott hasnyálmirigy rákot diagnosztizáltak a nagyimnál.

- Nem – térdre rogytam előtte és a fejemet a térdére helyeztem – nem mehetsz el- sírtam – nem hagyhatsz itt, már csak te vagy nekem.

- Angyalom, én sem akarok elmenni, de a jó Isten úgy döntött, hogy most már ideje elhagynom ezt a világot – szipogta  és közben a hajamat simogatta.

- Mégis mennyi időd van?- olyan volt ezt a mondatott kimondani, mintha kést forgatnának bennem.

- Talán 2 hónap.

- Az kevés – fakadtam ki újra.

Minden egyes napot vele akartam tölteni, mert sohasem tudhattam, hogy mikor jön az utolsó pillanat, de a nagyim nem engedte ezért mindent ugyanúgy csináltam, mint előtte A külvilág felé ugyanazt, azt a lányt mutattam, mint, aki eddig voltam, de belül őrlődtem. 2 héttel később egy kiskutya nyüszítésére lettem figyelmes, ami a mamám szobájából jött. Ahogy kinyitottam az ajtót egy aprócska fekete szőrgombóc szaladt felém.

- Hát te meg ki vagy? – emeltem a magasba.

- Ő Bruno – szólalt meg a nagyim fáradt hangon.

- Hol szedted össze?

- Délután sétáltam egyet az utcában és akkor találtam rá. Szeretném, hogy ha a tied lenne mindig is emlékeztetni fog rám – törölte le a könnyeit.

- Köszönöm – megfogtam a kezét és megöleltem – miért pont Bruno lett a neve?

- Nem tudom ez csak úgy jött, egy belső hang azt súgta, hogy ez a név nagyon sokat fog neked segíteni a jövőben és ő lesz az, aki majd boldoggá tesz.

- Már megint előjött a boszorkány éned? – nevettem fel – de legyen igazad.

A kutyus nagyon ragaszkodó volt szinte mindenhova velem jött és már el sem tudtam nélküle képzelni az életem. A kórházba tartottam, de minden egyes lépést nehéz volt megtenni. A hatalmas ajtó kinyitása szinte már fizikai fájdalmat okozott, a lelkem tiltakozott, nem akarta, hogy belépjek, talán ő már akkor is sejtette, hogy mit fogok hallani. A folyosó most különösen kihalt és csendes volt, csak a magassarkúm kopogása visszhangzott. A tekintettem rögtön a szobát kereste, de ezúttal az ajtó be volt csukva. A nővér pulthoz sétáltam vártam, hogy valaki megjelenjen.

- Jó napot! – nyögtem erőtlenül.

- Jó napot! Kit keres?- fordult felém egy kedves arcú nővér.

- Marta Hernandezhez jöttem az unokája vagyok.

- Sajnálom, de Hernandez asszony két órája elhunyt, már értesíteni akartuk. Részvétem – alig észrevehetően bólintott, majd elfordult és a folytatta az előző munkáját. Ezernyi dolog cikázott a fejemben, ami egyszerűen meggátolta a tudatomat és nem fogtam fel, hogy mit mondott az előbb a nővérke. Észre sem vettem, hogy a könnyeim potyogni kezdtek. Elsétáltam az egyik műanyag székig és lerogytam rá, az arcomat a tenyereimbe temettem és zokogtam. Az nem lehet, hogy ő is elment. Teljesen egyedül maradtam, senkire sem számíthatok, nincs egy óvó kar sem, amely megvéd a rossz dolgoktól, nincs akihez, odabújhatok, ha félek, nem mondhatom el senkinek sem azt, ha boldog vagyok. Senki sem fog most már megdicsérni. Senki, senki, senki.

Fogalmam sincs, hogy, hogyan kerültem haza. A nagyim szobájában ültem és egy fényképet tartottam a kezemben, és csak néztem a vidám arcot, amely mindig mosolyt csalt az arcomra. Bruno odafeküdt mellém, a combomra helyezte a fejét. Ártatlan szemekkel nézett fel rám és halk vonyítás hagyta el a torkát. Ő volt a családom. A temetés megszervezése maga volt a pokol, de méltó búcsút vettem a nagymamámtól. A rokonok nagy része észre sem vett, sőt azt sem tudták, hogy én ki vagyok. Bruno halkan ugatott, amikor a koporsót a mélybe engedték. Miután mindenki elment leültem a sírkő mellé, ahol immár az egész családom nyugodott és halkan zokogtam. Egy kéz érintését éreztem a vállamon, amitől kicsit megijedtem, de amikor felnéztem, megnyugodtam, hogy csak Esteban az.

- Bocsánat, hogy nem tudtam korábban jönni, de még rengeteg volt a meló – leült mellém és a sír mellett lévő vázába helyezett egy csokor virágot.

- Ugyan, köszönöm, hogy eljöttél – szipogtam.

- Ez csak természetes – bólintott - kislány nagyon szét vagy esve – a fejemet a vállára hajtottam és tovább zokogtam. Esteban volt azt a személy, aki a legjobb barát szerepét töltötte be az óta, amióta egy helyen dolgozunk. Kicsit különleges személy és teljesen más a gondolkodás módja, mint nekem, de mégis egy remek ember.

- Sajnálom – húzódtam el tőle – nem akarom kivívni az asszony haragját – nevettem fel keserűen.

- Nem hiszem, hogy haragudna – mosolyodott el ő is. Tudni kell róluk, hogy nyitott házasságban élnek a modell feleségével. – Gyere, hazaviszlek – felhúzott a földről és a kijárat felé sétáltunk.

3 hét telt el a nagyim halála óta és még mindig padlón vagyok, igaz ez a munkámon nem látszik meg, de akkor is üresnek, élettelenek érzem magam. Jelenleg a munkahelyemen ücsörgök, és a képeket válogatom, amikor kirobban az ajtó és Esteban lép be rajta.

- Megyünk Belgiumba – leült az egyik székre.

- Miért?

- Forma 1, rémlik valami?

- Igen, de én miért mennék?

- Beszéltem a főnökkel te is jöhetsz. Ideje, hogy egy kicsit kiszakadj ebből a közegből.

- Nem is tudom – hajtottam le a fejem.

- Jönnöd kell és kész! – felállt és távozott.

 Hétfőn már a repülőn ültünk és meg sem álltunk Brüsszelig. Most hagytam el először ilyen hosszú időre az országot. Furcsa érzések kavarogtak bennem, izgatott voltam, de egyben féltem is, hogy hogyan fogok teljesíteni.

- Akkor mindent értesz? – a paddock bejáratánál álltunk és már ezredjére ismételte el a dolgokat Esteban.

- Igen – nevettem.

- Vigyázz magadra, és ha végeztél, hívj – adott két puszit és másik irányba indult.

Kicsit rövidebbre húztam Bruno pórázát, de még mielőtt elindultam volna, megkerestem a telefonom, hogy a zsebembe helyezzem. Kicsúszott az ujjaim közül a póráz és a kiskutyám azonnal elrohant.

- Bruno, Bruno – kiabáltam – hol vagy? Ne csináld ezt kérlek gyere ide! – körbe-körbe forogtam, de sehol sem láttam. – Bruno, Bruno – sírástól elfojtott hangon skandáltam tovább a nevét.

- Igen itt vagyok, ki szólt? – egy férfihang szólalt meg mögöttem, amitől egy kicsit összerezzentem és megfordultam.

- Elnézést csak a kutyámat keresem – lehajtottam a fejem, hogy ne lássa az arcomat.

- Jah – nevetett fel. – Merre láttad utoljára?

- Arra szaladt – mutattam az egyik kamion felé.

- Akkor mindjárt előkerítjük – mosolygott rám.

- Köszönöm a segítséged, de ha dolgod van, akkor nem szeretnélek feltartani – utána indultam.

- Ugyan már – legyintett és most már ő is hívogatta a kutyusomat.

Vonyításra lettünk figyelmesek, ami a nagy kék kamion alól jött.

- Bruno, gyere ki – leguggoltam hozzá, de meg sem mozdult.

Az ismeretlen srác leguggolt, majd lefeküdt az aszfaltra és kihúzta a megszeppent kis szőrgombócot.

- Köszönöm – vettem a kezembe és megsimogattam a fejét.

- Nincs mit, egyébként Bruno Senna vagyok – nyújtott kezet.

- Sorina Hernandez – viszonoztam a gesztust.

- Remélem, még találkozunk- mosolygott rám barátságosan, majd tovább állt.

Valóban nem ekkor találkoztunk utoljára. A hétvége alatt nem is egyszer összefutottunk és akárhányszor meglátott mindig mosolygott rám ezzel elérte azt, hogy végre hosszú idő óta arra is gondoljak, hogy milyen élni. Ezeket, a találkozókat még rengeteg követte és egyre jobban megismertük egymást, sokkalta több közös volt bennünk, mint azt elsőre gondoltuk. Van valami a tekintettében, valami, ami mindig elvarázsol. Az érintetésétől még sok év elteltével is megborzongok, minden nap újra beleszeretek. Neki köszönhetem, hogy nem vesztem el a szomorúságban. Elcsépelt dolog tudom, de nekem, akkor is ő az életem.

- Kicsim, kérdezhetek valamit? – a kezemet simogatta, majd az ujja a jegygyűrűre tévedt.

- Persze.

- Tudod miért éppen a bal kezünk negyedik ujján, hordjuk a jegygyűrűnket?

- Nem – ráztam meg a fejem és visszahajtottam a mellkasára, ahol eddig is pihent.

- Mert ez az egyetlen ujjunk, ahonnan egy véna indul és egészen a szívig tart.

Közlemény

Sziasztok!

Tudom, hogy jó régen volt már rész, de egyszerűen nincs ihletem, sem időm írni. Megpróbálom magam összeszedni és még talán ezen a héten egy részt megírni. Addig is, hogy ne maradjatok olvasni való nélkül felrakom az egyik novellámat, de csak, akkor ha érdekel valakit. Teszek ki mindjárt részletet belőle, majd pár percen belül kikerül egy szavazás, hogy feltegyem-e vagy sem.

Akkor itt a részlet belőle.

- Bruno, Bruno – kiabáltam – hol vagy? Ne csináld ezt kérlek gyere ide! – körbe-körbe forogtam, de sehol sem láttam. – Bruno, Bruno – sírástól elfojtott hangon skandáltam tovább a nevét.

- Igen itt vagyok, ki szólt? – egy férfihang szólalt meg mögöttem, amitől egy kicsit összerezzentem és megfordultam.

- Elnézést csak a kutyámat keresem – lehajtottam a fejem, hogy ne lássa az arcomat.

21. rész

Sziasztok! 

Tudom, hogy sokat kellett várni az új részre, de a suli miatt sem időm sem ihletem nem volt írni. Ezt az egy részt és egy hét alatt hoztam össze. Fejben egy hét alatt összeraktam és most leírtam. Örülnék pár kommentnek, tudom, hogy nektek is ott a suli, de már pár szónak is örülnék. :) 

Pusziii 

Az elkövetkezendő pár napban alig mozdultam ki a szobámból ugyanis rengeteg dolgom akadt.

- Kész – az utolsó e-mailt küldtem el a főnöknek, illetve a srácoknak is küldtem egyet a biztonság kedvéért.

Fáradtam dőltem el az ágyamon és minden sejtem egy kiadós alvásért kiáltott, ami sajnos nem valósulhatott meg ugyanis a telefonom rezegni kezdett

- Gyorsan mond el, hogy mit akarsz, mert aludni szeretnék –vettem fel a telefonom.

- Így sem köszöntöttek még – nevetett a vonal túlsó végén Seb.

- Bocsi, de tényleg hulla vagyok. Napok óta alig aludtam pár órát.

- Hogy-hogy? Ennyire belelendültettek Patrickkel? – vált sejtelmessé a hangja.

- Nem, és amúgy is nincs hozzá közöd, hogy mit csinálunk Patrickkel – nyújtottam ki a nyelvem, habár ő ezt nem láthatta.

- Azért ne harapd le a fejem. De tényleg miért nem aludtál? – kicsit komolyabban kérdezte.

- Dolgoztam – sóhajtottam fel – most már tudom, hogy nem szabad az utolsó napokra hagyni, mert különben szétszednek az újságírók Veled mi újság?

- Megnyertem a Maláj nagydíjat.

- Gratulálok, és ne haragudj, de még mindig nem néztem vissza a futamot.

- Köszönöm és semmi baj, megértem, hogy nem érsz rá.

- Angyal vagy.

- Ezt se sűrűn hallom – nevettet fel.

- Biztos meg van az oka, hogy miért nem mondják ezt neked. Egyébként most hol vagy?

- Jelenleg még Kuala Lumpurban, de még ma este elindulok haza. Találkozunk valamelyik nap?

- Jó lenne, de én holnap reggel repülök ööö…. Jordániába.

- Jah, tényleg – szomorodott el.

- Most le kell tennem, mert ideje lenne készülődni – sóhajtottam fel.

- Rendben, vigyázz magadra, szia – köszönt el.

- Megpróbálok puszi – bontottam a vonalat.

Visszadőltem a pihe-puha ágyikómba, pillanatok alatt elaludtam. Meg akartam fordulni, de valami keménybe ütköztem, és ez dolog nem sokkal később hangos csattanással ért földet. Azonnal felriadtam, rémülten néztem körül a félhomályban úszó szobában. A tekintetem a padlóra tévedt, ahol a laptopom pihent.

- Akkor te zuhantál le? – felemeltem és jól átvizsgáltam. Szerencsére semmi baja sem esett, és ennek rettentően örültem, hiszen szinte az egész életem ezen a gépen volt.  Hatalmas sóhaj kíséretében megindultam a fürdőszoba felé. Kár volt belenéznem a tükörbe, mert iszonyatosan néztem ki. A szemeim alatt hatalmas táskák voltak és az arcomon még mindig látszódott az utóbbi pár nap alvás hiánya. Lezuhanyoztam, és hajat mostam. Felvettem a kedvenc melegítőmet illetve a Kimitől kapott Ferraris pólómat, ami ugyan egy kicsit nagy volt, de én szerettem. A konyhába mentem, hogy készítsek magamnak reggelit és egy nagy adag kávét. Lent csend fogadott pedig már elmúlt 9 óra is és elméletileg az volt, hogy délután 5 órakor indulunk. Bár Kimit ismerve ez neki nem gond, hiszen emlékezzünk csak vissza arra az ominózus esetre, amikor elaludt élete első Forma 1-es futama előtt. Mindig mosolyt csalt az arcomra ez az emlék és ez most sem volt másképp.

- Min mosolyogsz ilyen kora reggel? – az előbb említett személy jelent meg előttem, a haja kócos volt és rettentően álmos volt még a tekintete.

- Csak eszembe jutott egy régi emlék – legyintettem. – kérsz kávét?

- Igen – bólintott szép lassan, majd a székhez botorkált és leült.

- Nem aludtál az éjszaka? Újra összemelegedtettek Jennivel? – huncut mosoly jelent meg az arcomon.

- Fúj nem, én Noncsit szeretem – nézett rám komolyan – különben is, ha már nem bírok magammal, inkább veszem a saját kezembe az irányítást, minthogy újra Jennihez nyúljak.

- A mondat második felére nem voltam kíváncsi, tessék itt a kávéd – toltam elé egy jó nagy adat gőzölgő italt.

- Köszönöm.

Mindketten a távolba meredve szürcsölgettük a feketénket. Olyanok voltunk, mint egy öreg házaspár, akik már szavak nélkül is megértik a másikat. Kimi telefonja megszólalt, amitől mindketten összerezzentünk. Ahogy a kijelzőre pillantott elkomolyodott és határozott, de gyors léptekkel hagyta el a konyhát. A bögréket a mosogató tettem és neki láttam a reggeli készítésnek.  Már majdnem kész voltam mindennel, amikor visszatért Kims. Idegesen járkált fel-alá és izgatottság csillant meg a szemében.

- Mi történt? – fordultam szembe vele.

- Most hívtak a kórházból megszületett a kis baba – a hajába túrt

- Akkor gondolom most be kell menned ugye?

- Igen, pár óra múlva már láthatom – leült én pedig átnyújtottam neki a reggelit.

- Az remek – nem igazán örültem, mert féltettem, hogy mi lesz vele, ha kiderül, hogy nem is övé a kicsi.

- Kislány – csillantak fel a szemei.

- Kimi, ne éld bele magad, mert lehet nem is te vagy az apa. Nem akarom, hogy szenvedj. – megfogtam a kezét.

- Tudom, hogy nem kellene ennyire lelkesnek lennem, de érzem, hogy az enyém – mosolyodott el. – Eljössz velem?

- Ha szeretnéd – vontam vállát.

- Jó lenne, ha ott lenne mellettem valaki, aki szeret.

Reggeli után elmosogattam, majd mindketten elvonultunk egy kicsit, hogy rendbe szedjük magunkat.

A kórházba vezető úton nem túl sokat beszéltünk. Rögtön a szülészetre siettünk, alig tudtam Kimivel tartani a tempót. Az egyik nővérkétől megkérdezte, hogy merre találjuk meg a lányt.

A folyosó legutolsó kórtermében volt az anya, akinek nem tudtam a nevét, de elsőre megállapítottam, hogy egy pénzhajhász kis lotyó.

- Szia – köszönt kedvesen Kims.

- Sziasztok – nyávogott a lány –ohh téged még nem ismerlek Patricia vagyok – nyújtott kezet.

- Lahja – elfogadtam a gesztust, bár nem szívesen fogtam kezet egy ilyen nővel.

- Mikor készíthetjük el a tesztet? – tért a tárgyra egyből.

- Amint megérkezik az orvos, amúgy ott van Olivia – mutatott az inkubátorra, ami a szoba másik végében volt.

Kimi odasétált és megfogta a kislány aprócska kezét. Melléjük léptem és én is megsimogattam a kislány arcát. Nagyon szép baba volt.

- Gyönyörű – suttogta az unokatestvérem a könnyeivel küszködve.

- Jó napot kívánok! – jelent meg az orvos. – Mr. Raikkönen – fogott kezet Kimivel.

- Doktor úr mikor végezhető el a vizsgálat, mert nekünk tulajdonképpen már ma jelenésünk lenne Jordániában.

- Most is elvégezhető.

- Az remek lenne. Hány órát kell várnunk?

- Kb. egy óra múlva meg lesz az eredmény, de ha megbocsátanak, akkor én most megyek és elintézem, hogy kezdjék is a vizsgálatot. További szép napot – búcsúzott, majd kilépet a szobából.  

 Kims még egy pár percig figyelte Olivia-t én addig kivonultam és leültem a folyosón lévő székekre.

- Reménykedek, hogy az én lányom – leült mellém.

- Hamarosan kiderül – sóhajtottam fel.

A percek vánszorogtak és úgy tűnt, hogy már fél napja itt ülünk. Amikor megláttuk a folyosó végén az orvost mindketten felpattantunk, és elé siettünk.

- Meg van az eredmény – megemelte a kezében lévő borítékot.

- Megtudhatjuk? – kicsit idegessé vált Kims hangja.

- A DNS vizsgálat 99,9%-an kimutatja, hogy az eredmény negatív. Sajnálom, nem ön az apa – átnyújtotta a borítékot, majd távozott.

Hosszú percekig tanulmányozta a papírt, majd összehajtotta és megindult a kijárat felé. Remegő kezekkel nyitotta ki az autó ajtaját

- Francba – idegességében még a kulcsot sem tudta behelyezni az indítóba.

- Majd vezetek én – kivettem a kezéből a kulcsot és helyet cseréltünk.

Egész úton meg sem szólalt csak az utat figyelte és még engem sem piszkált. Pedig ha én vezetek, akkor mindig kioktat, hiába csörgedezik az én ereimben is a Raikkönen vér, nem vagyok jó sofőr. Haza érve azonnal kiszállt és a lakásba rohant. Csak percekkel később mentem utána, a nappaliban állt és közben finnül szitkozódott.http://www.youtube.com/watch?v=j4y-RzVGrHg&feature=related

- Kims – szólítottam meg félve. Felém fordult és kinyújtotta a karját, odasétáltam és átöleltem – Nyugodj meg – suttogtam és megsimogattam a hátát. Szorosan ölelt magához, az arcát a nyakamba temette és éreztem, hogy a könnyei szép lassan a bőrömhöz érnek. Nem sűrűn láttam sírni, hiszen sosem mutatta a gyenge oldalát, de ez most egy olyan tőrdöfés volt számára, amit már ő sem bír leplezni a jégember álcával. Teljes súlyával rám dőlt így inkább lehúztam a kanapéra és ott vigasztaltam tovább.  Percek múlva felegyenesedett és rám nézett, a szemében még mindig ott csillogott pár könnycsepp.

- Sajnálom – elengedett.

- Mit sajnálsz?- megsimogattam az arcát.

- Azt, hogy kiborultam.

- Ugyan, te is emberből vagy. Ne butáskodj. Tudom, hogy mennyire fáj ez most neked, hiszen már beleélted magad és nagyon vágytál egy gyerekre. De hidd el, még lesz rá lehetőség, hogy apa legyél. Pár éven belül kisgyerekek fogják zajossá tenni ezt a hatalmas házat. – mosolyt erőltettem az arcomra.

- Jó lenne – sóhajtott fel – Viszont egy valamit még nem tudsz. Már évek óta vágyom egy csöppségre. Igazából azóta, hogy Rami kisfiai megszülettek, mindig is imádtam velük játszani, és ez most sincs másképp. Számomra apa volt a legfontosabb személy az életemben és mindig rossz érzés volt, hogy én nem tudtam meglepni egy unokával. Amikor a srácokkal játszott büszkeség töltötte el, hogy a legnagyobb fia ilyen ajándékot adott neki, én pedig csak a sportban elért eredményeket tudom felmutatni neki, persze tudom, hogy rám is nagyon büszke volt, de fájt, hogy ezt nem adhatom meg neki – a távolba meredt és újabb könnycseppek törtek utat maguknak.

- Kimi ezért ne okold magad, még lehetnek gyerekeid és fentről vigyázz majd rájuk-, megfogtam a kezét.

- Ezeket megosztottam még anno Jennivel és beleegyezett a gyerekvállalásba. Azt hiszem, akkor újra szerelmes lettem belé. 2 évig próbálkoztunk, de semmi. Már kezdtem feladni és úgy döntöttem, hogy kivizsgáltatom magam. Egy papírt kerestem, amikor rátaláltam Jenni tablettáira. Végig szedte őket, csak játszott velem és némán figyelte, hogy hogyan teszem magam tönkre napról napra. Abban a pillanatban ábrándultam ki belőle és undorodtam meg tőle.

- Ezt nem tudtam – ingattam meg a fejem.

- Senki sem tudott róla. Minél hamarabb el akarok tőle válni, és hivatalosan is Noncsival szeretnék lenni.

- Legyen így – adtam neki egy puszit.

- Köszönöm, hogy itt vagy nekem. Most ha ezt mind egyedül kellett volna végig csinálnom biztos az lett volna a vége, hogy leiszom magam. Ideje lenne készülni, mert 1 óra múlva indul a gépünk.

- Ilyen állapotban nem megyünk sehova sem. Majd holnap reggel a többiek után repülünk. Felhívom a csapatodat, hogy ők nyugodtam menjenek.

- Egy angyal vagy – magához ölelt és adott a homlokomra egy puszit.

Felsétáltam a szobámba és tárcsáztam Patricket.

- Szia Kicsim – vette fel vidáman a telefont.

- Szia – sokkalta jobb kedvem lett.

- Mikor jöttök?

- Erről akartam beszélni, majd csak holnap megyünk utánatok.

- Mi történt? Jól vagy?

- Én igen, de Kimi nem igazán és ne kérdezd, hogy mi a baja, mert nem mondhatom el.

- Rendben, ha nem baj, akkor közös szobát foglaltattam.

- Ennek örülök, akkor holnap találkozunk. Csók, szeretlek – köszöntem el.

- Én is szeretlek – bontotta a vonalat.

Még gyorsan felhívtam az én csapatomat és ők is engedélyezték, hogy később érkezzek meg. Mire lementem már Kimi aludt.

- Jobb lesz, ha felmész – simogattam meg az arcát.

- Nem akarok –dünnyögte a párnába.

- Neked fog fájni reggel a vállad – vontam vállat.

- Akkor megyek – felállt nagy nehezen, majd felkapott és csak a szobájában tett le az ágyra.

- Mit szeretnél? - néztem rá kíváncsian.

- Aludni – magunkra húzta a takarót és így aludtunk el.