Sziasztok!
Nos, eljött az idő, hogy kihirdessem kik nyerték a versenyt. Nagyszerű munkák érkeztek be, és ezért nehéz is volt a döntés. Sok-sok gondolkodás után sikerült felállítanunk a végső sorrendet. Szívünk szerint az összes munkát díjaztuk volna, de megkötöttük, hogy csak az első hármat fogjuk. Nem is húzom tovább az időt.
Az első helyezett nem más, mint :
Vic, a második helyezett:
Kira, a harmadik helyezett:
Gracia Az okleveleket én készítettem, nem is lettek a legjobbak, de fogadjátok szeretettel.
Itt vannak a győztes novellák. Szeretnék megkérni mindenkit, aki elolvassa őket, hogy írjon pár sort. Megérdemlik az írók, mert nagyon ügyesek voltak.
Két tűz között - Vic
Ahogy ismét látom ezt a hatalmas, magával ragadó felfordulást, érzem, hogy erősebben ver a szívem. Ezer ember lézeng, mindenki másik szögben próbálja átszelni a boxutca útját. Egy pillanatra megálltam, és magamba szívtam mindazt az energiát, amit ez nyújtott számomra, hogy ismét itt lehetek. Persze a nők ezt általában nem szeretik, mint ahogy egyetlen sportot sem, de én egyenesen megőrülök érte! Hiába technikai sport, nekem izgalmasabb akármelyik focimeccsnél vagy boksz. Ugyanúgy adrenalin löketet ad, ha a kedvencem átveszi a vezetést, mintha más egy gólt látna az imádott csapatától.
Régi ismerősként üdvözöltem mindenkit a RedBull csapatnál, hiszen már szinte minden egyes embert a keresztnevén ismerek. Aztán persze elfoglaltam az engem megillető helyet a boxban, és magamra kaptam a jól ismert fejhallgatómat. Néhányan még mellém telepedtek, és kezdődhetett is az évad első szabadedzése, Ausztráliában.
Az autók egymás után szállingóztak ki a pályára, bemelegítő köröket tettek meg, így jó húsz percig az egész még nem is volt annyira izgalmas. Aztán egy kék autó meghozta az első mért kört. Először azt hittem, hogy a barátom, Sebastian az. Aztán mikor kiírták a nevét a bal felső sarokba, egy pillanatra a lélegzetem is elállt.
- Jól működik a Toro Rosso, ez a teszteken is látható volt – jegyezte meg mellettem az egyik szerelő, én pedig csak kurtán bólintottam. Nekem ez nem csak annyit jelentett, hogy egy kis csapat jó eredményt érhet el, annál sokkal de sokkal többet.
Gondolataimat megrohamozták régi emlékképek, amik minél szebbnek tűntek, valójában annál fájdalmasabbak voltak. Egy kissé össze is húztam magam, ezzel is eltakarva azt a képzeletbeli űrt, amit az emlékek főszereplője hagyott bennem. Noha én akartam egykoron, hogy vegyünk búcsút egymástól, ám akkoriban sosem hittem volna, hogy látom őt még valaha. Hogyan is számíthattam volna az újabb találkozásra, hiszen már akkor is fél lábbal a kirúgás szélén ált? De nem, úgy látszik, megtartották, de természetesen Sebastian erről egy árva szót sem mondott nekem. Lehet, hogy már előtte is gyanakodott ránk, nem tudom. A lényeg, hogy én ennek a hírnek a súlyára most a legkevésbé sem voltam felkészülve.
És néhány óra elteltével úgy is lett, ahogy ott, az első pillanatban megéreztem. Jaime Alguersuari nyerte az első és a második edzést is, ami nem kis port kavart a sajtóban. Én, a magam részéről a boxban kuksoltam, és ki sem mertem dugni a fejem, nehogy valahol meglássam. Nem bírnám elviselni ismét azt a tekintetet, amit egykoron a szálloda bejáratánál produkált. Akkor láttam utoljára, az arckifejezése teljesen beleégett a memóriámba. Néha álmomban még látom, újra lejátszódik ugyanaz a szituáció, ami akkor. Előttünk hagyta el a hotelt, észre sem vett volna minket, de Seb természetesen megszólította. Jaime csak komor arccal hátrafordult, jó pihenést kívánt, majd rám emelte a tekintetét. Félhangosan még hozzá tette, hogy szép nyaralást, de a kívánsága kicsit sem tűnt őszintének. Láttam a szemében a fájdalmat, vagy épp a megvetést, ami azt tükrözte, hogy jobban szeretné, ha a szünetet inkább vele tölteném, de nem volt rá lehetőség. Mikor előtte való este elmondtam neki, hogy jobb lesz, ha mi megszűntetjük ezt a kis titkos viszonyt, szinte kikelt magából. Én tudtam, hogy jól döntöttem, elvégre Sebastian a hivatalos barátom, de korántsem voltam biztos abban, hogy nem változik-e meg, ha újra látom. Most biztosan azt hiszitek, hogy csapodár lélek vagyok, és egy megbízhatatlan szuka, de ez nincs így. Hűséges voltam eddig minden alkalommal, netán ha úgy éreztem, hogy egy kapcsolatnak már nincs jövője, tovább álltam. De itt, a sajtó miatt nem mehetek csak úgy tovább, pilótáról pilótára. Ez rossz hatással lenne Jaime karrierére, azt pedig, hogy miattam veszítse el az állását, olyasfajta luxusnak tartom, amit én nem engedhetek meg magamnak. Ahogy eljött a téli szünet, úgy döntöttem, hogy adok még egy esélyt a Sebastiannal való kapcsolatunknak, és egészen eddig a pillanatig azt hittem, hogy itt is jól döntöttem.
- Semmi baj, csak maradj a boxban – mondogattam magamban, és ez a taktika igazán jól is jött volna, de néhány óra után már elég furcsává vált mindenkinek, hogy nem megyek a motorhome-ba, Seb után. Ahogy telt az idő, annál jobban kezdtem pánikba esni, és utolsó lehetőségként kirohantam a boxból, amikor épp egy Toro Rosso-s szerelő sétált el előtte.
- Bocsi, nem tudod véletlen, hogy Jaime Alguersuari visszament-e már a hotelbe? – kérdeztem úgy, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga. Végül is, hiheti azt, hogy Seb miatt keresem, vagy ilyesmi. Ennek a miértjébe pedig már nem vagyok hajlandó belegondolni.
- Azt hiszem, igen. Már egy órája elköszönt tőlünk – mondta egy kis gondolkodás után, majd továbbállt.
Nagy magabiztossággal megindultam kifelé, hogy egy könnyed séta után a redbull motorhome-jában landoljak. Megigazítottam a ruhámat, és szép, nyugodt tempóban ballagni kezdtem. Megszűnt az a fojtogató érzés, ami eddig felettem uralkodott, ismét felszabadultan élvezni tudtam, hogy ennek az egésznek a részese lehetek.
Ahogy benyitottam a kis épületbe, elveszettnek éreztem magam. Sokan sürögtek-forogtak ott, ahhoz képest, amilyen kihalt volt már a boxutca és a paddock nagy része. Némán Seb keresésére siettem, de úgy tűnt, a tervem dugába dőlt. Öt perc múlva meguntam a rohangálást, így kérdezgetni kezdtem az embereket. Mindenki csak rángatta a vállát, hogy ő bizony nem látta. Kezdett az egész helyzet iszonyatosan furcsának tűnni, és mikor hívni próbáltam, fel sem vette, sőt, a telefonja ki volt kapcsolva.
- Lehet, hogy a szobájában van, az épület végében. Tudod, hogy ott szoktunk lazítani – adta az egyetlen érdemleges ötletet Webber, a csapattárs. Jobb ötlet híján benyitottam, bár úgy emlékeztem, hogy ott már jártam.
Valóban találtam ott egy táskát, meg pólókat szétdobálva, ami arra utalt, hogy járhatott itt. Mivel nem szokott maga után rendetlenséget hagyni, így arra véltem mindezt, hogy még valahol itt van. Sosem hagyná így itt a szobáját, ő ahhoz túlontúl precíz. Éppen visszafordultam volna, hogy elhagyjam a helyiséget, amikor az ajtó hangos becsapódására lettem figyelmes. Nem tudtam mire vélni ezt. Összerezzentem, majd önkénytelenül az ajtó irányába kaptam a fejem, amit egy ezredmásodperccel később meg is bántam. Inkább maradtam volna a boxban, vagy – most így visszanézve – még a hotelszoba magánya egész álló nap is kecsegtetőnek tűnik. Ha ezek közül legalább az egyikhez lett volna erőm, most nem állnék itt, ebben a szörnyen kínos esetben. Előttem pedig egy ember, akit talán most a legkevésbé sem akartam látni.
- Hát te mit keresel itt? – kérdeztem, ami kissé hebegésnek tűnt. Hátrálni kezdtem, majd rájöttem, hogy a legjobb védekezés a támadás, így kicsit magabiztosabbá váltam. – Nem kérdezem még egyszer, mi a francot keresel Sebastian szobájában? – természetesen ő csak elmosolyodott, nem volt soha az a szívbajos fajta.
- Hiszed, vagy sem, de miattad vagyok itt – sóhajtott, majd körözgetni kezdett a szobában. – De ne aggódj, Vettelt már egy ideje visszaküldtem a hotelbe, azzal a címszóval, hogy te már ott vagy.
- Ez igazán kedves tőled – ironizáltam kissé zaklatottan. – Ez esetben még most követem. Nem tenne jót, ha megtudná, hogy mégsem vagyok ott, és valaki bizony félrevezette.
- Biztos vagyok benne, hogy már egy ideje visszaért, úgyhogy semmi értelme sietni – mosolyodott el. Csak tudnám, hogy honnan van neki nagy hirtelenjében ennyi – teszem hozzá, teljesen felesleges – önbizalma.
- Én azért mégiscsak utánamennék – morogtam, sokkal inkább magamnak, mint neki, és már ki is slisszoltam volna az ajtón, de megragadott. A karomnál fogva húzott vissza, és fordított maga felé.
- Iszonyatosan hiányoztál – suttogta, és még mielőtt akármit is szólhattam volna, a mutatóujját a számra emelte. – Tisztában vagyok azzal, hogy olyanfajta terveid voltak, hogy örökre elfelejtesz, csak az a bökkenő, hogy én ezt pedig nem fogom hagyni – hajolt hozzám épp annyira közel, hogy teljesen elvesszek benne.
- Pedig jobb lenne mindenkinek – mondtam elhalóan, mire elengedett, és keserűen felnevetett.
- Ugyan már, ezt te sem gondolod komolyan – túrt bele idegesen a hajába. – Kinek jobb így? Sebastiannak? Na, neki biztosan. Neked vagy nekem? Hát, csak úgy megsúgom, hogy pontosan tudom, mennyire szenvedsz.
- Dehogy szenvedek – húztam össze a szemöldököm, majd egy lenéző mosoly kíséretében folytattam. – Az egyetlen, aki szenved, az te vagy! Ez pedig engem pontosan tudod, hogy mennyire hidegen hagy.
- Nekem akarsz hazudni? – kérdezte úgy, mintha épp az év viccét hallotta volna. Ismét körözgetni kezdett a szobában. – Meggyőzöl egy hazugságról, pont engem, aki jobban ismer téged a saját anyádnál?
- Azt hiszem, te kissé túlbecsülöd magad – fordultam el tüntetőlegesen tőle. – El tudom dönteni, hogy nekem mi a jó, és mi nem. Nos, te éppenséggel nem!
- Rendben, de aztán vasárnap éjjel nehogy véletlen az én ágyamban köss ki – mosolyodott el ismét pimaszul. – Még véletlenül se hidd, hogy este hatkor a hotel hátsó ajtajánál foglak várni.
- Hidd el, hogy ha esetleg ott is lennél, teljesen hiábavaló lenne – húztam a szám, majd idegesen dobogni kezdtem a lábaimmal. – Nos, parancsolsz még valamit?
- Most, hogy ilyen szépen megkértél rá, visszaviszlek a hotelbe – mondta teljesen komolyan. – Húsz perc és indulhatunk!
- Nem megyek én veled sehova – háborodtam fel, majd ismét hátrálni kezdtem. – Előbb gyalogolom le a távot, minthogy beüljek melléd.
- Nos, ha ennyire undorodsz tőlem, akkor előbb-utóbb valóban meg kell tenned – nézett rám tettetett együttérzéssel. – Mielőtt még a taxikra hivatkoznál, amelyik itt van még, az előzetes foglalásra jött.
- Tökéletesen elterveztél mindent, gratulálok! – mondtam ingerülten, majd én kezdtem el fel-alá járkálni. – Rendben! Megvárlak a kocsinál – egyeztem bele unottan, és kirohantam a szobából.
Amint mellette ültem a kocsiban, a gyomromban mintha ezernyi pillangó verdesett volna. Próbáltam leplezni, de nem nagyon sikerült. Noha Jaime igencsak felidegesített a viselkedésével, és a fölényeskedő, sunyi beszólásaival, a tényeken ez nem változtatott. Még mindig szerettem, és vonzódtam hozzá ugyanúgy, ahogy akkoriban. Sőt, ez a magabiztos Jaime sokkal de sokkal érdekesebbnek tűnt, mint a régi esetlen. Ismét kihívást láttam benne, hogy betörjem. Bár az út alatt nem szóltunk egymáshoz, de néha észrevettem, hogy engem néz. Szerencsére gyorsan a hotelhez értünk, aminek az eredményeképp egy nagyon halk ”köszi” után kiugrottam a kocsiból, és a lehető leggyorsabb tempóban felsiettem a szobánkba.
Sebastian ott volt, és az ágyon ült. Nem tűnt valami nyugodtnak, sőt. Amint megpillantott, mintha villámokat szórt volna a szeme.
- Annie! Hol a picsában voltál? – támadt rám rögtön, mire megmukkanni sem tudtam a meglepettségtől. Mikor eltelt a hatásszünet, dadogni kezdtem.
- A pályán voltam, téged vártalak! Aztán mondták, hogy te már itt vagy, így fogtam egy taxit – mondtam zavarodottan. – Miért? És egyáltalán miért kell velem ordibálnod?
- Buemi mondta, hogy te már egy ideje hazamentél, mert rosszul lettél – kezdett bele a mesébe. – Lóhalálában rohantam hozzád, hogy megnézzem, mi van veled, de te sehol nem voltál. Tudod, milyen jelenetek játszódtak le bennem? Legalább egy SMS-t dobhattál volna! – szidott le.
- Egy, Buemi abszolút nem ismer, úgyhogy nagy valószínűséggel összekevert Viviannal, aki valóban hazament – álltam elő egy hihető hazugsággal. – Inkább én cseszhetnélek le téged, hogy miért hagytál ott!
- És az a taxi, ami hazahozott, mert ugyebár taxi volt – mondta, mire bólintottam. – Nos, azt véletlen nem Jaime Alguersuari vezette? – kérdezte ingerülten.
- De, egészen véletlen ő hozott haza, miután a te telefonod tiszta süket volt, és más nem volt – mondtam, és éreztem a vesztem. – Miért olyan érdekes ez?
- Az érdekes inkább az, hogy miért hazudtad, hogy taxival jöttél? – torzult el az arca – Ugyanis Jaime épp az előbb csörgött rám, hogy idedobott téged.
- Rendben, meg is köszöntem neki – tettem karba a kezeimet, és leültem az egyik fotelbe. – Netán ellenedre van, hogy vele jöttem?
- Meglehetősen ellenemre van – kiabálta. – Mindig is éreztem, hogy van köztetek valami… amit nem tudok megmagyarázni.
- Tehát most már meg is csallak – kaptam fel a vizet, és ezzel egyetemben fel is pattantam a fotelből. – Ezek után már csak egy lépés, és büdös kurva is leszek, nem?
- Nem azt mondtam, csak nem értem, hogy miért… - kezdett bele, majd feladta.
- Még te ordítasz itt velem? – néztem rá fáradtan, miközben minden egyes szót jelentősen túlartikuláltam. – Azok után, hogy otthagytál, még te vagy képes engem kérdőre vonni? Menj a francba, Sebastian!
…
Az első versenyhétvége is gyorsan telt, csak úgy, ahogy az eddigiek. Nem igazán volt eredményes, mármint Seb szempontjából. Még a dobogóról is lecsúszott, a másodcsapat két pilótája viszont kettős győzelmet aratott. Én ugyan nem élőben vettem részt ezeken az eseményeken, mivel a pénteki történtek után inkább úgy éreztem, hogy jobb lesz, ha most nem borzolom a kedélyeket a pálya körül. A szállodaszoba magányában néztem végig plazmatévén az egészet, miközben erősen agyaltam azon, hogy vajon ma este mit csináljak. Seb hivatalos az afterpartyra, amihez nekem semmi kedvem nem volt. Alapból nem szóltunk már egymáshoz normálisan péntek óta, és valahogy nem tudnám eljátszani, hogy minden rendben van, amikor nagyon nincs. Felkavart Jaime viszontlátása, és ez az egész áskálódás, aminek a középpontjába ismét én kerültem. Nem akartam emberek közé menni, csak egy olyan valakit, aki megért, és megnyugtat arról, hogy lesz ez még jobb is. Nem értettem Sebastiant, hogy most vajon mi a franc baja lehet, és ezzel egyetemben magamat sem értem, hogy miért nem harcolok érte foggal-körömmel. Hova tűnt az a ragaszkodás, ami az egész téli időszakban domináns volt köztünk? Csak teltek az órák, mellettem a barátom már épp aludt. Valami olyat morgott, mikor visszaért a pályáról, hogy szeretne pihenni a buli előtt, de nem igazán figyeltem rá. Unottan kapcsolgattam a tévét egy szál köntösben az ágyra dőlve, de semmi érdekeset nem találtam benne. A semmittevés és az unalom szinte megölt. El kellett jutnom arra a pontra, amikor már nem érdekel senki és semmi, csakhogy ez nem olyan egyszerű. Ránéztem a telefonomra, és a pontos idő délután öt óra negyvenöt perc volt. Nem ugrott be, hogy miért fontos nekem ez az időpont, de éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul. Még vagy két percet morfondíroztam magamban, mikor eszembe jutott egy mondat.
”Még véletlenül se hidd, hogy este hatkor a hotel hátsó ajtajánál foglak várni.”
Furdalt a kíváncsiság, hogy valóban idejön-e, de nem voltam biztos abban, hogy jó ötlet volna megnézni. Igaz, hogy Seb nem úgy nézett ki, mint aki húsz percen belül felébred. Ha most hű akarnék lenni magamhoz, akkor rögvest elvetném az ötletet, hiszen abszurd, hogy én a volt szeretőmmel találkozgassak, miután már lezártuk ezt a fejezetet. Mégis valami nem hagyott nyugodni, talán az unalom volt. Észre sem vettem, de már felöltözve a tükör előtt álltam, és némi nemű vakolatot próbáltam felvinni az arcbőrömre. Percekkel később már lábujjhegyen, kezemben a cipőmmel surrantam ki az ajtón, majd a folyosón magamra is kaptam őket. A lift ugyan hihetetlenül lassan ment, de még így is csak két perc késéssel leértem a földszintre. A recepciónál gyorsan útbaigazíttattam magam, már ami a személyzeti kijáratot illeti. A szívem a torkomban dobogott. A félelemtől teljesen lassan sétáltam, szinte óvakodva lépkedtem. Nem tudtam, hogy mire számítsak, mert ha ott lesz, akkor az a baj, ha nem, akkor pedig az. Legalább százszor futott végig az agyamon, hogy most azonnal megfordulok, és felmegyek, de valami belső erő ebben mindig meggátolt, és csak vitt tovább. Mikor már megláttam a nagy faajtót, tudtam, hogy nincs választásom. Ha eddig eljöttem, már ki is kell rajta menjek. Megfogtam a kilincset, és lenyomtam. Az ajtó nyikorogva tett eleget a parancsomnak, és másodpercekkel később már a friss levegőn voltam. Szétnéztem óvatosan, de Jaime-t sehol nem láttam. Gondolatban elmondtam magamat mindenféle marhának, hogy ilyenre vetemedtem, de a csalódottság tüze mindeközben bőszen nyaldosta mindenem. Hirtelen valami hiányozni kezdett. Olyan érzésem volt, mintha egy teniszpályán állnék, ahol nincs háló, vagy egy autóban ülnék, amiből hiányzik a kormány. Csalódott voltam, hogy nem azt kaptam, amire számítottam, de gyorsan eldöntöttem, hogy a büszkeségem földre hullott apró darabjait még most felszedegetem, és visszasurranok a hotelbe. Megfordultam egy sóhaj közepette, hogy újra lenyomjam a kilincset, mikor egy ismerős hang csapta meg a fülem.
- Valóban ilyen gyenge lennél – kérdezte a hátam mögött Jaime, mire száznyolcvan fokos fordulatot tettem. – Vagy csak még mindig szeretsz?
- Én… - kezdtem bele, de elmondani már nem tudtam, mivel a hátam mögött lévő ajtó hirtelen kinyílt, és normál esetben nem törődnék vele, csak ez azért mégis egy kínos szituáció.
- Tehát itt vagy – hallottam egy egészen máshonnan ismert hangot, majd társult hozzá egy arc is. Sebastian állt ott, és a lehető legcsalódottabban nézett a kettősünkre. – Megmagyarázná ezt nekem valaki? Nem, inkább ne! Nem kell magyarázat!
- Szerintem félreérted – dadogtam, majd a hajamba túrtam, és valami tuti mentőötleten törtem az agyam.
- Szerintem pedig hülyének nézel – nézett rám összeszűkült szemekkel. – Szerinted én vak vagyok, és annyira amatőr, hogy ne érezzem, ha megcsalnak?
- De én nem csallak meg! – nevettem fel keserűen, mire Seb tekintete Jaime-re vándorolt. – Te pedig jó barát vagy, hallod!
- Vége a színjátéknak, Sebastian! – mondta unottan Jaime, és a hotel falának támaszkodott. – Ennyi, Annie! Tőrbe csaltunk, összefogtunk ellened, hogy bebizonyítsuk, milyen is vagy valójában!
- Tessék? – állt el a lélegzetem is. Ahogy ezek ketten egymásra mosolyogtak, a hideg is kirázott tőle. Egy baráti pacsi után Seb beinvitálta Jaime-t. Valamikor itt törhetett el az a bizonyos mécses.
Bár mindent magamnak köszönhetek, ez azért végképp túlzás volt a részükről. Persze kollégák, és összetartanak, de a nyilvános megszégyenítés azért tényleg egy kissé túllőtt a célon, legalábbis szerintem. Ha most Sebastian helyében lennék, biztosan megérteném magam, hogy idáig fajultam, de mivel én nem ő vagyok, így nem tudom tolerálni a kis játékukat.
Gondolkodás nélkül rohantam fel a szobába, és eszeveszett tempóban belegyűrtem a bőröndömbe a maradék ruhámat. Ha a reptéren is kell éjszakázzak, akkor is jobb, mint ezen a helyen – gondoltam. Már épp kivonszoltam volna, mikor csapódott az ajtó, és két meglehetősen zilált emberke nézett velem farkasszemet. Ha jól láttam, Seb szája egy kissé felrepedt, míg Jaime gyönyörű szeme alatt, pontosan bal oldalt, egy iszonyatosan nagy vörös folt, és a hozzá járó kis puffadás tündöklött.
- Ti verekedtetek? – döbbentem le, majd a fejemet fogva huppantam vissza az ágyra. Annyira összezavartak ezek a jelenetek, hogy azt sem tudtam hirtelen, hogy melyik nem táborát erősítem.
- Annie, ez így nem mehet tovább! – állt elém Seb, majd Jaime folytatta – Most kell választanod! Kivel akarsz lenni? Vele, vagy velem?
Két tűz között - Kira
Kilenc éve ismertem meg a silverstone-i ring parkolójában. Hiába volt július az eső szakadt és nem lehetett több talán 10C°-nál. Ő pedig ott állt az út szélén. A farmerja koszos és szakadt volt. Haja teljesen elázva, míg az eső kabátja, ha jól látom sáros volt. Egy ember laza intéssel elintézi, hogy egy csavargó és kész. Először én is így voltam. Csendesen sétáltam apa társaságában a kocsinkhoz, de a tekintetem újra és újra megtalálta a lányt. Nem csavargó az tuti…Hosszú holló fekete haja van, ami a derekáig ér, de most a víz csöpög belőle. A szeme színét nem tudom, így messziről megállapítani, de valamiért vonz, hogy megszólítsam. Azonban valami miatt még se teszem. Talán gyáva vagyok, de amikor meghallottam a hangját, megváltozott minden.
- Ezaz! Fröcskölj le! Ahelyett, hogy segítenél!-kiabált egy autós után, aki, amikor elhaladt mellette, nem is lassított. Az eső ellenére tisztán hallottam a hangját.- Rendőrök csak akkor jönnek, amikor nem kellenek.
Nem szóltam apának csak elsiettem a lányhoz. Ő csak gubbasztott az út szélén és nem is vette észre, hogy megérkeztem. Az esernyőmet felé tartottam, hogy ne ázzon el még ennél is jobban.
- Szia.-szólaltam meg csendesen és ültő helyében hirtelen 360°-ot fordult. Gyorsan és kecsesen. Olyan riadtan nézett rám, mint ha én lennék a baltás gyilkos.
- Szia.-suttogta és le nem vette rólam a szemét.
- Segítségre szorulsz?
- Kiraboltak. Elvitték az összes iratomat, mobilomat, pénzemet és még az útlevelemet is. A környékben pedig nincs egy átkozott nyilvános fülke és rendőr se. Nem tudom mennyire, van a város.
- Gyere elviszünk.-segítettem neki felállni a földről.- Mi a városba tartunk. Hogy hívnak?
- Nedda Rossi. És téged?
- Heikki…Heikki Kovalainen.
- Versenyző vagy?-érdeklődött, miközben a hátizsákját is elvettem tőle. Cseppet meglepet, hogy így rákérdezett, de így is mosolyogtam.
- Igen. Te pedig…
- Egy hülye, aki fejébe vette gyalog bejárja az országot a tanév előtt. Amúgy ösztöndíjjal kerültem át ide Rómából. – néztem rá és a szemei elvarázsoltak. Muszáj lesz összeszednem magam, mert most úgy érzem magam, mint egy tinédzser fiú, aki most találkozott össze azzal a lánnyal, aki tetszik neki, de nem merte eddig megszólítani.
- És mit fogsz tanulni?
- Újság írást.
- Akkor, ha talán híres leszek írsz rólam.-vigyorogtam rá.
- Ki tudja mit hoz még a jövő.-vont vállat szerénykedve.
Tehát elvittük a városba és a rendőrkapitányságra. Rengeteget beszélgettünk, miközben apu a vezetésre koncentrált. Sajnos minden pillanatnak vége szakad, így velem is ez történt. De nem hittem, hogy talán újra láthatom őt…
… Más fél hónap telt el a találkozásunk óta. Sokszor gondolok rá, de sajnos nem tudok semmi féle információt róla, mert én hülye nem kérdeztem meg tőle, hogy talán hol tudnám elérni. Londonba tartózkodok, mert a pályafutásom érdekében és egy új szerződés kilátásában mostanában több időt töltök az angol fővárosban, mint otthon Finnországban. Végre nyári nap van. Süt a nap, igaz kicsikét párás az idő. Ma éppen nincs edzésem, így tudtam sétálgatni a városban. Az egyik kávézóba akartam volna betérni, amikor véletlenül elsodortam egy lányt. A kezéből az összes papír kiesett és segítségül felszedtem.
- Elnézést.-kértem szinte azonnal bocsánatot.
- Heikki?-csodálkozott a lány. Most néztem fel rá és a szívem azonnal hevesebben vert. Ismerős arc, ismerős szem.
- Nedda?
- Szia. Úgy tűnik, megint összetalálkoztunk.
- Én örülök neki.-egyenesedtem ki és átadtam neki a papírjait.
- Azt hiszem én is.
- Meghívhatlak egy kávéra?
- Elfogadom.
Együtt töltöttük a délutánt. Sokat beszélgettünk és észre se vettük, hogy az emberek jönnek mennek körülöttünk. Csodáltam, ahogy mesél magáról, a családjáról a régi iskoláiról és Rómáról. Nem éreztem még ezt…egy lány se ragadott még ennyire magával. Szinte ittam a szavait és reméltem ez az egész nem csak egy állom.
- Ezek szerint szeretsz táncolni?
- Igen, de mielőtt komolyra válhatott volna minden térd szalag szakadásom volt. Így maradt meg csak hobbinak az egész.-felelte semmi bánkódással a hangjában.
- Én nem biztos, hogy kibírnám, ha azt közölnék velem, hogy nem versenyezhetek.
- De van egy családod, aki támogatna mindenben. Ha szerencséd van akkor egy párod is lenne, aki kitartana melletted.-vont vállat, miközben az ujja hegyével körbe rajzolta a vizes pohár száját. Valamin töri a fejét, így inkább nem szólaltam meg. Vártam, hogy megszólaljon.- És neked van párod?
- Nincs. Még nem találtam meg a megfelelő lányt.
- És van kilátásban valaki? Vagy szeretnél valakit közelebbről megismerni?-kaptam meg a következő kérdést.
- Azt hiszem van egy lány, akit tényleg megszeretnék ismerni még közelebbről.-válaszoltam komolyan és Nedda arca kicsit kipirult. Rá gondoltam és ezt nagyon jól tudja. Néztük egymást és valami miatt én voltam a bátortalanabb. Nedda felemelkedett a székről és közelebb hajolt hozzám. Az orra súrolta az enyémet, majd gyengéden megcsókolt. Az ajkai méz édesek voltak.
- Azt hiszem számomra is van valaki akit szívesen megismernék.-szólalt meg csendesen és egy sunyi mosoly jelent meg az arcán.
Ekkor kezdődött minden. Nem gondoltam, hogy az nap este már mindent elérünk, amit csak akarunk. Szenvedélyes éjszaka volt és reméltem sose veszítem el ezt a lányt…
... 2008-at írunk. Úgy tűnik, hogy mind a ketten elértük a céljainkat. Nedda sport újságíró lett, míg én bekerültem a Forma-1-be. Ez a második idényem a sportban és új csapathoz kerültem és ez a McLaren. Melbourne-i pálya környéke már zsong, hiszen ez az első nap.
- Héé vigyázz kicsi Sebi, hogy kit bámulsz ennyire.-tértem oda a pároshoz, hiszen Nedda a fiatal német pilóta társammal beszélgetett. Tudom, hogy ez a munkájához tartozik, de egy pár perc zavarás nem árt.
- Esküszöm nem csináltam semmi rosszat.
- Nyugalom Sebastian Heikki csak szeret viccelni és kicsit féltékeny.- mosolygott rá a barátnőm és megfogta a kezemet.
- A te barátnőd?-csodálkozott a német srác. Mind a ketten nevettünk. Nedda nagyon sok futamra elkísért már, de ő meghúzódott a háttérben és így nagyon nem is ismerik, csak azok, akiket ő meg akart ismerni.
- Már pár éve boldogítjuk egymást.-válaszoltam komolyan, miközben átkaroltam a barátnőm nyakát és odaálltam mögé. Ahogy összekulcsoltam az ujjaimat a mellkasánál, ő abban a pillanatban az én kezemre csúsztatta az övét.
- Szeretem Heikkit.-nézett fel rám.
- Hát csak úgy sugárzik rólatok a boldogság.-véleményezte a dolgot hangosan. Én is szeretem Nedda-t és olyat teszek ma este, amit sok férfi félelemből sose tesz meg…
…Este kilenc óra van. A szobánkban, már minden elő van készítve. Mécsesek égnek és fél homály van. Jobban izgulok, mint egy verseny előtt. A vörös bársonyos kis dobozt előszedtem a zsebemből. Nem halogatom tovább. Ma megteszem. Hallottam a kulcs csörgését és azonnal úgy tettem, hogy ne bukjak le teljesen a zsebembe rejtettem a dobozkát.
- Heikki itt vagy?-érdeklődött Nedda, miközben fel se fogta mi is van körülötte. A dolgait lepakolta a kis szekrényre és kilépet a cipőjéből.
- Itt vagyok.-szólaltam meg maga biztosan. De egyáltalán nem vagyok az. Ekkor fordult felém és láttam az arcán leesett neki az a bizonyos tantusz.
- Heikki…-kezdte el, de valahogy megint nem ért a mondat végére. Jobb, ha én cselekszek. Közelebb sétáltam hozzá és fél térdre ereszkedtem. Sokan azt mondják könnyű ez az egész, de marhaság. Nem tudom kell-e előtte valami nagyon fontosat mondani, persze a kérdésen kívül. Jobbnak láttam, ha megteszem.
- Nedda Rossi te vagy a legcsodálatosabb lány az életemben. Amikor megismertelek, már akkor magaddal ragadtál. Nem hittem, hogy azok után látlak még valamikor. Azonban a véletlenek sorozata miatt találkoztunk újra… Nem akarlak soha többé elengedni… Hozzám jössz feleségül?-néztem fel rá, miközben kinyitottam a dobozkát. Nedda nem válaszolt, csak ő is térdre rogyott előttem. Nem bírt egyszerűen tovább ácsorogni.
- I…igen.-csuklott el a hangja, ahogy kimondta ezt az egyetlen szócskát.
- Szeretlek.-húztam fel az ujjára a gyémánt gyűrűt.
- Én is szeretlek.-csókoltam meg és szorosan magamhoz öleltem. Azt hittem az életünk ennél csak jobb lesz. Azonban nagyon nagyot tévedtem. A legnagyobb megpróbáltatások csak ezek után következtek…
… 6 hónap telt el és mi az idény sűrűjében vagyunk. A magyar futam lesz a következő, de még itthon tartózkodunk. Nedda a konyhában, míg én a nappaliban tv-zek. Feltűnően sokáig maradt kint, így jobbnak láttam, ha utána megyek.
- Kicsim itt vagy?
- Igen.-szólalt meg szipogva a konyhaszekrény környékéről.
- Mit csinálsz…-nem tudtam befejezni a mondatomat, mert már láttam is. A földön ül és a kezét egy törlőruhába csavarta. A pohár darabjai a szanaszét hevertek.- Mi történt?-érdeklődtem tőle idegesen.
- Már…már megint elájultam. Nagyon- nagyon rossz.-kezdett el zokogni és magamhoz szorítottam. Nem tudom mi miatt történik ez az egész, de tudom, hogy Nedda szenved és nem ez az első esett.
Másnap így az első utunk az orvoshoz vezetett. Vettek vért Nedda-tól, röntgenen is volt és még ultrahang alá is vetették. A doktor úr azonnali eredmény ígért. Most éppen ketten vagyunk a vizsgálóban a menyasszonyommal. Ned a vizsgáló ágyon fekszik és látom rajta, hogy ez a teljes procedúra megviselte. Közelebb léptem hozzá és megsimogattam az arcát.
- Nem sokára haza mehetünk.
- Remélem is, mert nagyon utálok itt lenni.-vágott egy fintort és inkább megcsókoltam. Hosszasan és lágyan. Talán ettől jobb kedvre derül.- Ezt szeretem.
- Tudom.
- És kapok még?-érdeklődött kacérkodva.
- Talán otthon.-játszottam a szőrös szívűt, de egyszerűen nem tudtam ellenállni a kísértésnek és újra megcsókoltam. Itt már egyikünk se tudta türtőztetni magát és csak az orvos kínos torok köszörülését vettük észre. Úgy rebbentünk szét, mint a riadt madarak.
- Sajnáljuk.-mentegetőzött Nedda vörös arccal.
- Semmi baj. Azonban sajnos nem hozok jó híreket. Uram jobb, ha leül.-szólt oda nekem a doktor együtt érzően. Jobbnak láttam, ha meg teszem, amit kér.- Kedves Hölgyem. Alapos vizsgálatnak vetettük alá Önt és sajnos minden jel arra utal, hogy agytumora van. Sajnos harmadik stádiumú és jobb, ha azonnal megkezdjük a gyógykezeléseket.
- Nem akarok kezelést.-válaszolta komolyan Nedda. Azt se fogtam fel teljesen, amit a doktor mondott, de az ő szavait se. Csak bámultam rá és nem forogtak az agy tekervényeim.
- Komolyan gondolja?
- Igen. Köszönöm a segítségét. Viszont látásra.
Némán ültünk a kocsiban. Az útra figyeltem, míg Nedda csukva tartotta a szemét. Most fogtam már fel, hogy mit mondott és egyszerűen nem akarom elhinni.
- Miért?-kérdeztem tőle röviden és tömören.
- Ne beszéljünk róla.
- De muszáj beszélnünk róla. Ha nem veted alá magad a kezelésnek meghalsz.-kezdtem el kiabálni, mert egyszerűen nem tudtam csendesen beszélni. Lehúzódtam a leálló sávba és kiraktam az elakadás jelzőt.
- Nem és kész.
- Adnál egy magyarázatot? Ha nem foglalkozol vele meghalsz.-ismételtem meg újra, hogy talán így nyomatékosítani tudom benne a mondandómat.
- Tudod azért nem akarom, mert én már ezen egyszer átmentem. Láttam, ahogy a nagymamám egy élet vidám nőből egy vegetáló öregasszony lett. Nem akarom, hogy te is ugyan ezt átéld.-zokogott már Nedda a mondat végére. Nem tudtam mit mondani egyszerűen jobbnak láttam, ha haza megyünk…
…Három hónap telt el a vizsgálat óta. Nedda viselkedésére jellemzők lettek a hangulat változások, naponta jelentkező hányás és egyre rosszabb fejfájás. Még mindig nem akar kezelést. Egyszerűen az orvos felírt neki egy fájdalomcsillapítót, hogy legalább a fejfájást elviselje. Szerinte nem sokára vége ennek az egésznek. Én pedig egyszerűen nem akarok bele gondolni. Nedda két hete csak egy dolgot kért tőlem, miközben a kandalló előtt ücsörögtünk…vegyem el feleségül, mind addig, amíg megtehetem. Szerinte kötelességem betartani egy haldokló végakaratát. Ezért is állok egy olasz kis kápolna oltárjánál talpig kiöltözve és több száz ember előtt. Felcsendült a híres nászinduló és ekkor pillantottam meg Neddát, a sorok végénél. Gyönyörű fehér ruhát viselt és ragyogott az arca. Kezébe fehér kála csokor volt, mert ez a kedvence. Az esküből csak a legfontosabb kérdésre emlékszek, mert mind végig Neddát bámultam leplezetlenül. Nem bírtam betelni a látványával. Férj és feleség vagyunk ez nem vitás.
A lagzi hosszú és vidám volt. Mi csak táncoltunk, táncoltunk és táncoltunk. Egy pillanatra se akartuk elengedni egymást. Hajnali négy fele sikerült megszöknünk a násznép elöl. Igaz csak a szobánkig, de már alig álltunk a lábunkon. Nedda végig feküdt a kanapén és segítettem levenni a cipőjét.
- Gyönyörű vagy.-bókoltam neki újra.
- Szeretlek. Hoznál nekem egy pohár vizet és egy szem gyógyszert?-kért álmos hangon.
- Persze.
Nem sokáig hagytam magára. Azonban ahogy visszatértem hozzá elaludt. Egyedül a gyógyszer miatt kellene felébresztenem.
- Kicsim ébredj.-szólítottam meg kedvesen, de nem reagált.- Kicsim. Kicsim.
Semmi… Nedda szíve már nem dobogott. Itt hagyott. 3 hónapja két tűz közé kerültünk. Az élet és a halál tüze közé és most mi lett? A tűz nyert. Magával vitte Életem értelmét és sose adja vissza. Ezen a napon egy részem nekem is meghalt… sose leszek már a régi.
Két tűz között - Gracia
2011. március 7-e van. A nap nemrég kelt fel. Az ébresztőm hangjára ébredek. Lenyomom, majd nagy nehézségek árán kikelek az ágyból. A fürdőbe megyek. Szükségem van egy hideg zuhanyra, hogy felébredjek. Ledobom a hálóingem, és beállok a zuhany alá. Megengedem a vizet, majd negyedórányi tisztálkodás után kiszállok, és megtörölgetem magam. Előveszem az alapozót, a szemceruzát, a szempillaspirált, a pirosítót, és a szájfényt, és eltüntetem a munkával teli éjszaka nyomait. Bekapcsolom a hajvasalót, és egyenessé varázsolom a hosszú, szőke tincseimet, aminek egy részét barna csíkok borítják.
- Jó reggelt szívem! – ölelt át hátulról valaki, mikor éppen a fülbevalómat tettem be.
- Jó reggelt! – feleltem, majd megfordulva megcsókoltam az illetőt.
Ő a barátom, Will, akivel már több éve együtt vagyunk. Múlt évben költöztünk össze, és a kapcsolatunk annyira jól alakul, hogy már az esküvő időpontját is kitűztük.
Egy gyors kávé után, felkaptam az íróasztalomon lévő táskámat, és csókot nyomva szerelmem szájára elhagytam a házat.
De hogy ki is vagyok én valójában? A nevem Bianca Hunter, 24 éves vagyok, és Londonban élek. Néhány éve diplomáztam és váltam hivatalosan is újságíróvá. Habár már sokan ismerik a nevem, még nem vagyok annyira ismert a szakmámban, ezért minden erőmmel azon vagyok, hogy megmutassam az embereknek, hogy igazán tehetséges vagyok, és ezt bármilyen áron hajlandó vagyok elérni.
Fél 8-kor érkeztem meg a szerkesztőségbe. Jelenleg az angol Elle-nek dolgozom. A munkatársaim furcsán méregettek, mert tudják, hogy milyen is vagyok valójában; önfejű, céltudatos, és bárkin képes vagyok átgázolni a siker érdekében. És ezt el is ismerem.
Leültem az asztalomhoz, és elővettem néhány újságot. Tudom, hogy ahhoz, hogy az Elle végleg megtartson, és rendkívül ismerté váljak, valami szenzációval kell előrukkolnom. De hogy mi legyen ez a szenzáció…gőzöm sem volt. Napok óta a tökéletes sztori keresésén dolgozom, egyelőre sajnos nem sok sikerrel.
Ekkor azonban megakadt a szemem egy sportmagazin egyik lapján.
„Nico Rosberg: Nem félek Schumachertől!”
Hmm, helyes srác!
- Bianca! Gyere be! – szólt ki irodájából az Elle főszerkesztője, Roberta Myers.
Végrehajtottam főnököm utasítását, és besétáltam az irodájába.
- Foglalj helyet! – mondta, majd leültem az asztalával szemben lévő székre – Megvan már a nagy sztori? – kérdezte, miközben iratait rendezgette.
- Az az igazság, hogy… - láttam, hogy Myers furcsán néz rám – …nincs.
- Bianca! Az Elle csak a legjobb szakemberekkel dolgozik együtt. Gyorsan találj ki valamit, ha nem akarsz repülni a magazintól.
Tudtam, hogy ha nem lesz meg hamarosan a nagy sztori, akkor nekem tényleg végem. Aztán támadt egy ötletem!
- Mi lenne, ha kicsit közelebbről írnék egy sportolóról, mert manapság sok nő szereti a sportot. Láttam egy srácot az egyik újságban; Nico Rosberg a neve és Forma 1-es versenyző. Készíthetnék vele egy mély interjút.
- Nekem van egy jobb ötletem! – pattant fel Myers a helyéről – Összejössz vele!
- Hogy mi van? – döbbentem le – Nekem vőlegényem van! Nem fogok senkivel összejönni!
- Azt akarod, hogy a mostani generáció legjobb újságírója legyél, vagy csak egy szerencsétlen marha, aki elszalasztotta élete lehetőséget, és senkinek sem kell? Bianca, ahhoz, hogy elérd a céljaidat, néha nagy áldozatokat kell hoznod! – ült le mellém Myers – Szóval, mi a válaszod?
- Rendben. – egyeztem bele – De ha bármi gond is lesz emiatt köztem és Will között…
- Nem lesz! Gondoskodom róla! – kacsintott rám – Szóval ismerik néhány embert a Forma 1-ben, szóval összehozok egy találkozót ezzel a Nicoval. Te pedig elcsábítod, és eléred, hogy beléd szeressen. Az olvasóink odalesznek, ha arról olvashatnak, hogy milyen járni egy Forma 1-es pilótával! – lelkesedett Myers.
- Oké. Mehetek? – kérdeztem.
- Igen. Majd értesítelek, hogy mit sikerült intéznem. Bianca, ha ez összejön, egy életre az Elle-nél maradhatsz!
- Köszönöm. – feleltem, majd kimentem az irodából.
A nap hátralévő részében azon járt az agyam, hogy mondjam el ezt Willnek. Ki tudja, miket kell csinálnom ahhoz, hogy elérjem, hogy Nico belém szeressen. És persze ezt a srácot is sajnáltam. Beleszeret egy lányba, majd kiderül, hogy a csaj csak kihasználta…és ez a csaj én vagyok!
Néhány nappal később közölte velem Myers, hogy elintézte a randit Nicoval, és Bahreinbe kell utaznom, ahol az első Forma 1-es hétvégét fogják rendezni. Úgy döntöttem, hogy nem szólok Willnek arról, hogy min is dolgozom, egyszerűen közlöm vele, hogy munka miatt pár napra el kell utaznom.
Másnap reggel már a repülőn ültem, útban Bahrein felé. Hosszú órákba telt, még eljutottam Londonból az arab országba, így este holtfáradtan dőltem be a szállodai szobám ágyába. Másnap, péntek estére volt megbeszélve a találkozó Nicoval. Napközben szétnéztem kicsit a környéken, majd elkezdtem készülődni az esti ’’randira’’.
Egy gyors zuhanyzás után, felvettem egy vadító ruhát, kisminkeltem magam és begöndörítettem a hajam.
8-ra volt megbeszélve a találkozó a szálloda éttermében. Háromnegyed 8-kor úgy döntöttem, hogy elindulok. Vetettem még egy utolsó pillantást a tükörben, majd mosolyogva hagytam el a szobám.
A lifthez mentem, és megnyomtam a hívógombot. A lift hamarosan megérkezett. Megvártam, míg kiszállnak belőle az emberek, majd beléptem. Pár pasi dicsérő megjegyzést tett a külsőmre, ami miatt csak még jobban nőtt az önbizalmam.
Pár perc múlva megérkeztem az étterembe. Nico még nem volt ott. Nem mintha bármi is történhetett volna a külsőmmel az elmúlt néhány percben, de elővettem egy tükröt, és még egyszer megnéztem, hogy minden rendben van-e. Ekkor azonban egy férfihangra lettem figyelmes:
- Bianca? – kérdezte.
- Igen. Szia! – nyújtottam a kezem – Bianca Hunter vagyok.
- Szia! Engem Nico Rosbergnek hívnak. – felelte mosolyogva – Hogy vagy?
- Köszönöm jól. És te?
- Én is.
Nem sokára megrendeltük a vacsorát, majd újra beszélgetésbe elegyedtünk.
- És mit dolgozol Bianca?
- Öhm…ingatlanügynök vagyok. Azért jöttem Bahreinbe, hogy új hazákat keressek. – hazudtam.
- Ez érdekes.
- Nem annyira, mint forma-1-es pilótának lenni. Sok csaj rajong a sexy autóversenyzőkért, mert annyira izgalmasak, kiszámíthatatlanok, és amikor lehúzzák a cipzárt a ruhájukon, egy hosszú, vad verseny után… - vettem elő a legvadítóbb énemet. Úgy tűnt, ez nagyon is bejön Niconak.
Vacsora után sétára indultunk.
- Itt maradsz az egész hétvégén? – kérdezte Nico.
- Igen. Csak hétfőn megyek haza. – válaszoltam.
- Nem lenne kedved élőben nézni a futamot? Örülnék, ha vendégül láthatnálak a csapatom boxában. – ajánlotta fel Nico.
- Csak ott? – hajoltam közelebb hozzá – Nyugi, csak vicceltem! – tettem hozzá nevetve – Szívesen elfogadom az ajánlatod, köszönöm. – mosolyogtam rá.
Kb. 1 órával később elbúcsúztunk, és mindketten mentünk aludni.
Az ágyamban fekve azon gondolkodtam, hogy nagyon is jól éreztem magam Nicoval. Lehet, hogy összejönnék vele, ha nem lenne Will. Viszont nem akarom bántani a vőlegényemet, mert nagyon szeretem, így a jelenlegi helyzetben kicsit lelkiismeret-furdalásom van.
2011. április 4.
Ismét Londonban vagyok. A főnököm Roberta Myers irodája előtt állok, kezemben egy papírral, melyen nagybetűkkel ez áll:
„Életem forma-1-es barátnőként
Bianca Hunter ’’beépített újságíróként’’ mutatja meg, milyen is az élet, ha a barátod Nico Rosberg”
- Bianca! Visszajöttél? – jött oda hozzám Myers asszisztense, Gina – Roberta már vár, hogy odaadd neki a munkádat. Menj csak be! – Gina látta rajtam, hogy ideges vagyok, és egy lépést sem mozdulok – Bianca! Jól vagy? – kérdezte aggódva.
De hogy mi is történt velem, még Nicoval ’’jártam’’ ?
2011. március 14:
Nicoval a szabadideje nagy részét együtt töltöttük. Ma végre megkérdezte, hogy lennék-e a barátnője. Azt hiszem, szegény srác belém esett.
2011. március 23:
Nico megkért, hogy kísérjem el az Ausztrál Nagydíjra. Be akar mutatni a sajtónak a barátnőjeként. Azzal magyaráztam ki az ellenkezésemet, hogy nem akarom, hogy a média közénk álljon.
2011. március 31:
Az Ausztrál Nagydíj utáni néhány napot Thaiföldön töltöttük. Nico bevallotta, hogy szeret, és szeretné, ha elkísérném egy jövő heti PR-eseményre.
2011. április 3:
Mindennek vége!!! Nico itt van velem Londonban, és még nem voltam itthon véletlenül megtalálta a kis akcióm jegyzeteit. Kénytelen voltam mindent elmondani neki!
- Minden rendben? – hozott vissza Gina hangja a valóságba, majd kilépett az irodából a főnököm.
- Bianca! Gyere be! Már vártalak. – mondta Myers.
Lassan bementem az irodába, majd megálltam Myers előtt.
- Hogy érezted magad, míg Nico Rosberg barátnőjének tetetted magad? – nevetett a főnököm – Remélem jól, de ezek után még jobban fogod. Címlap sztori lesz az anyagod, és ha tényleg akkora lesz az érdeklődés, mint azt vártuk, 20 évre szóló szerződést ajánlok neked. Te lehetsz az Elle valaha élt egyik legnagyobb újságírója! – áradozott.
De engem valahogy ez nem hatott meg. A gondolataim teljesen máshol jártak. Eszembe jutott, amikor Thaiföldön együtt úszkáltunk a tengerben Nicoval. Az esti buli, az éjféli fürdőzés, és az, hogy talán a végére már nem azért csináltam ezt az egészet, hogy megírhassam a cikket, hanem mert olyan jól éreztem magam Nicoval, mint még előtte egy férfival sem.
- Bianca! Ideadnád a cikket? – kérdezte Myers.
- Nem! – vágtam rá.
- Parancsolsz? – döbbent le.
- Nem veszek részt abban, hogy lejárasd Nicot! Engem már így is utál, de nem fogom hagyni, hogy az egész világ rajta röhögjön! – ezzel széttéptem a kezemben lévő papírt.
- Úristen! – kiáltott fel Myers – Ne csináld ezt Bianca! Tudod, hogy ha nem kapom meg a cikket, repülsz a magazintól!
- Engem már az sem érdekel. Legalább nem lesz egy ilyen haszonleső, tehetségtelen, bunkó főnököm, mint te! – válaszoltam flegmán, majd otthagytam a nőt.
Végigrohantam az épületen, majd ki az utcára, onnan pedig a folyópartra. Fogtam a kezemben lévő papírdarabokat, és elhajítottam. Néztem, ahogy a szél felkapja őket, majd a folyóba esnek…oda, ahol már senkinek nem árthatnak.
Hosszú percekig csak bámultam, majd eszembe jutott Nico. Mikor összevesztünk a cikk miatt, elmondta, hogy a legközelebbi géppel hazamegy Monacoba. Tudtam, hogy aznap már nem indul gép a hercegségbe, így Niconak egy éjszakát Londonban kell töltenie.
Hosszú keresés után megtudtam, hogy a Hiltonban szállt meg. Habár az alkalmazottak nem adhatnak ki adatokat a vendégekről, 50 fontért mindenki elgyengül.
Lifttel gyorsan felmentem a 265-ös szobába, ahol Nico megszállt. Erőt vettem magamon, sóhajtottam egyet, majd kopogtam az ajtón.
Pár másodperc múlva Nico kinyitotta az ajtót, de engem látva mogorva hangulat jelent meg az arcán.
- Mit akarsz? – kérdezte flegmán.
- Beszélni veled. Tudom, hogy amit tettem szörnyű, de megbántam, és nem adtam oda a cikket Myersnek. Eltéptem, és a folyóba hajítottam.
- Tudod Bianca, az a baj, hogy ez engem már nem érdekel. Képes voltál a bizalmamba férkőzni azért, hogy átverj, és mindent kitálalj rólam. Ezek után már nem tudok megbízni benned.
- Kérlek Nico, adj még egy esélyt! Bevallom, az elején tényleg csak azért voltam veled, hogy megírhassam a cikket, de…aztán beléd szerettem. – vallottam be – Szakítottam a barátommal, akivel már évek együtt voltunk…miattad. Szeretlek! – mondtam, majd gyengéden megcsókoltam.
Attól tartottam, hogy Nico elhúzódik, és becsapja előttem az ajtót, de nem! Visszacsókolt, és gyengéden átölelt.
- Tényleg beléd szerettem, de nem azért, ahogy viselkedtél még Bahreinben. Valld be Bianca, hogy olyan voltál, mint egy kurva! – nevetett.
- Ez volt a szándékom. – nevettem el én is magam.
- De aztán megismertem az igazi énedet. Amikor megtudtam, hogy az egész csak egy játék volt a részedről, nem tudtam elhinni. Azt gondoltam, hogy ezért az alakításért 10 Oscart is megérdemelnél. – mondta Nico.
- Akkor kapok még egy esélyt? – bújtam hozzá.
- Ha nem írod meg, akkor igen. – nevetett.
- Ebben biztos lehetsz! – feleltem, majd újra megcsókoltam.
Még mindig szörnyen éreztem magam amiatt, amit Nicoval tettem, de tudtam, hogy azzal, ha az életünk hátralévő részében boldoggá teszem, kárpótolhatom.
Két tűz közé kerültem, mikor választanom kellett a munka és a magánélet közül, és habár megfogadtam, hogy egy pasi sem állhat a karrierem útjába, felrúgva a saját szabályaimat, Nicot választottam, és tudom, hogy ezt a döntésemet soha nem fogom megbánni.
