22. rész

Sziasztok!

Tudom, hogy ezer éve nem volt friss és ezt sajnálom is. Viszont most itt van az új rész, ami szerintem nem lett túl jó, de döntsétek el Ti! Igazán örülnék, hogy ha összejönne kb 5-6 komment :)
Puszi

Egy porcikám se kívánta a repülést, a munkát meg pláne nem, de ez nem az a hely, ahol csak úgy beteget lehet jelenteni. Ráadásul az éjjel sem aludtam valami sokat, hiszen az én drága unokatestvérem úgy szorított magához, mint ha egy plüss figura lennék. Az összes végtagom elzsibbadt és alig bírtam reggel ki kelni az ágyból.  A repülőutat megpróbáltam a lehető leghasznosabban kitölteni, vagyis aludni. Mielőtt viszont elaludtam volna Kimi rezzenés mentes arcát figyeltem, a tekintette a repülőgép padlójával kötődött össze, olykor halk sóhajok hagyták el a torkát és alig észrevehetően megrázta a fejét. Megsimogattam a karját, amit egy halvány mosollyal nyugtázott, én pedig az ablak felé fordítottam a fejemet,és pihentem egy keveset. Pihentebben hagytam el a gépet, a meleg párás levegő azonnal megcsapott, ahogy elhagytuk a terminált. Rögtön Patrick után kutakodtam a tekintetemmel ugyanis megígérte, hogy ő jön ki elénk. Az egyik távoli parkolóban pillantottam meg, az autónak volt dőlve, a napfény megcsillant a napszemüvegén. Egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy odaszaladok hozzá és talán el sem engedem sohasem, de nem akartam Kimit magára hagyni ezért inkább visszafogtam magam és gyalog tettük meg azt a 3 perces utat.

- Szia – mosolyogtam rá, és azonnal megöleltem, majd adtam neki egy apró csókot. Kims intett és helyet foglalt az anyós ülésen.

- Hiányoztál – suttogta a fülembe és megsimogatta az arcom.

- Te is.

Azonnal a verseny helyszínére mentünk, nem volt időnk lepakolni a szállodába. Gyors búcsúzkodás után elindultam megkeresni a csapatomat. A két autó már a helyén  állt és a szerelők is pakolásztak, szerelgettek.

- Sziasztok – sétáltam el köztük. Az első utam Malcoln irodájába vezetett. Még most is elcsodálkozok, hogy hogyan lehet egy kamion belsejéből ilyen szép irodát kiépíteni.

- Jó napot főnök – léptem be mosolyogva.

- Üdv – fordult szembe velem – Minden oké?

- Igen,és köszönöm még egyszer, hogy ezt az egy napot megkaptam szabadnak.

- Ugyan, tegnap még úgy sem történt semmi sem – legyintett – ülj le, egyeztetnünk kell pár programot.

Előszedtem a táskámból a mai nap menetrendjét, amin ugyan kicsit nehéz volt tájékozódni, mert minden eseményhez még írtam egy-két megjegyzést.

- 4 órakor lesz a Sky sporttal egy hosszabb interjú maximum 15 perces utána végeztünk - olvastam fel az utolsó napirendi pontot.

- Rendben, de lenne még itt valami  

- Valamit kihagytam? – néztem rá, majd a papíromat böngésztem.

-  Nem-nem – rázta meg nevetve a fejét. – A srácok  kitalálták, hogy bejárják délután a környéket és forgatnak egy rövidke filmet az összefoglaló videóba. Szeretném, ha elkísérnéd őket.

- De ugye nem tart sokáig? –. Semmi kedvem sincs gyalogolni, főleg nem ilyen hőségben.

- 1 óránál nem több.

- Ohh az nagyszerű, akkor most megyek és megkeresem őket – felálltam és kisétáltam.

Az első utam a vendéglátóegységbe vezetett, magamhoz vettem egy kis vizet és úgy indultam a keresésükre.

- Végre – szólaltam meg, amikor megláttam a két szőke srácot.

- Már meg is érkeztél? – közeledett felém Mikko mosolyogva.

- Nem, csak a szellemem van itt – fújtam ki a levegőt.

- Félek a szellemektől – nevetett fel Jari-Matti.

- Hülye – nevettem én is.

- Megyünk túrázni – ölelte át a vállamat Mikko.

- Tudok róla és nagyon örülök neki – sóhajtottam fel.

- Most miért? Tök jó móka lesz – a másik finn srác is kampányolt a délutáni program mellett.

- Biztos az lesz, de én most fáradt vagyok – az egyik dobozra leültem.

- Mi történt? – mindkettőjüknek komolyabbá vált az arca.

- Sajnos ezt nem mondhatom el – ittam egy korty vizet.

- Komoly? – guggolt le mellém Jari-Matti.

- Nem velem kapcsolatos, de túl tesszük magunkat rajta, de most nem az én életem a fontos, hanem az, hogy ha nem sietünk elkésünk az interjúról. – leugrottam a dobozról és kicsit megtoltam őket. A riporter és a stáb már ott ácsorgott a csapat bejáratánál. Amikor megláttak minket azonnal mosolyogva indultak el felénk.

- Jó napot! – nyújtott kezet egy fiatal barna hajú lány.

- Jó napot! – mindhárman viszonoztuk a köszönést.

- Kezdhetünk? – a két fiúra vándorolt a tekintete.

- Persze – hangzott a válasz.

Kicsit távolabb álltam tőlük, és figyeltem, ahogy a srácok az autók körül tesznek-vesznek, de fejben teljesen máshol jártam. A gondolataim Kimi körül forogtak, szegénynek mostanában semmi sem alakul úgy, ahogy szeretné. Decemberben veszítette el az apukáját, azt az embert, akinek mindent köszönhet, ha ő nincs, akkor most talán egy egyszerű finn srác lenne nem pedig a világ egyik legjobb autóversenyzője. Ez a seb még mindig nem gyógyult be, de hogy is gyógyulhatna be? Ez nem egy karcolás, vagy egy törés, ami hetek, hónapok alatt begyógyul, ehhez évek kellenek. A tekintettem az égre emeltem és bíztam benne, hogy Matti lát minket és segít átvészelni a fiának ezt a nehéz időszakot.

- Lahja, Lahja – hallottam a távolból a nevemet, majd egy kéz simított végig a vállamon, amitől kirázott a hideg.

- Igen? – megráztam a fejem és miután megtaláltam a hangomat megszólaltam.

- Jól vagy?

- Persze, csak egy kicsit elbambultam – mosolyt erőltettem az arcomra.

- Nagyon furcsa vagy ma – ölelt meg Mikko.

- Néha ilyennek is kell lenni – suttogtam.

Írtam egy sms-t Patricknek, hogy ne várjon nyugodtan menjen vissza a szállodába, majd megyek. A srácok nagy vidáman sétálgattak előttem és jókat nevettek, én viszont iszonyatosan fáradtnak éreztem magam.
0:30 - 1:30 Ezt a kis jelenetet forgatták a srácok :)
http://www.youtube.com/user/FordWRC#p/u/24/uxS-G0LYbwA

- Végre itt vagy – ölelt magához Patrick, én pedig a vállába fúrtam a fejem.

- Aludni akarok – nyöszörögtem.

- Akkor aludjunk – húzott az ágy felé.

- De le kellene zuhanyoznom – mutogattam a fürdőszoba felé.

- Majd reggel – megcsókolta a homlokomat és maga mellé húzott. Átölelt hátulról, kezét a hasamra csúsztatta és megpuszilta a nyakamat. Ez volt az utolsó emlékem az estéről.

Novella

Sziasztok! Eddig úgy tűnik mindenki szeretné, hogy fent legyen a novella. Nos, akkor nem is várakoztatlak titeket fel is rakom. Viszont igazán örülnék pár véleménynek. 

Bruno?!

Az élet nem egy tündérmese, nincsenek hercegek, jó tündérek, és örökké fényesen szárnyaló angyalok sem, egy dolog van jelen a mesékből az, pedig nem más, mint a kegyetlen világ és a gonosz. Gondtalan, boldog gyermekkorom volt pedig nem egy szokványos családban nőttem fel. Az édesanyám meghalt, amikor még 4 éves voltam és apa nem tudta elviselni a szeretett nő hiányát ezért pár hónappal később utána ment. A nagymamámhoz kerültem, aki saját gyerekeként nevelt. Sohasem voltunk gazdagok, sőt sokszor előfordult, hogy egy-egy étkezés kimaradt, de mégis csodás gyermekkorom volt. A nagyim mindennap szebbnél szebb meséket mesélt, amik mindig egy másik világba varázsoltak és olyankor nem éreztem azt a fájdalmat és ürességet, amit a szüleim elvesztése okozott. A kislányból szép lassan egy fiatal lány cseperedett, aki még mindig hitt a mesékben és az emberek önzetlenségében. Szegényes megjelenésem miatt sokan lenéztek, és e mellé még remekül passzolt az is, hogy kitűnő tanuló voltam. Az osztálytársaim kívülállóként néztek rám és beszélni se nagyon beszéltek velem. De ők nem tudták, hogy miért vagyok, olyan amilyen. Az én környezetemből csak úgy lehet kitörni, ha tanulok és a lehető legtöbbet hozom ki magamból. A családi hátterem nem olyan, mint a többi gyerekké, még keményebben kell dolgoznom mindenért, mert a nagyszüleim már nem tudnak munkába állni és az a kevés kis nyugdíj, amit kapnak nem elegendő arra, hogy egy fiatal iskoláztatását fedje. Érettségi előtt egy évvel törtem meg, mert a nagypapám elhunyt. Már a harmadik embert veszítettem el, aki nagyon fontos volt a számomra. Kicsi lányként nem érzékeltem ezt a fájdalmat, amit akkor. A tanulmányi eredményemen is meglátszódott ezért mindenki pusmogni kezdett a hátam mögött, hogy mi történt velem. A sok kíváncsi tekintett szinte égette a bőrömet. Számtalanszor menekültem az iskola melletti parkba, hogy ott végre magam lehessek és kisírhassam magam. Az egyik alkalommal egy hirdetésre lettem figyelmes, amely épp az idei Forma 1-es versenyhétvégét hirdette. Magával ragadott a sok kép, ami a plakáton volt, ezért otthon az volt az első dolgom, hogy rákeressek erre a sportra. Hosszú órákat olvasgattam és keresgéltem a pilóták után, talán így kezdődött az egész. Azokban az órákban nem éreztem egyszer sem a magányt és szorongást. A nagymamámmal együtt néztem meg a tv-ben a futamot és az első pillanattól az utolsóig magával ragadott. Ezek után minden egyes hétvégén néztem ezt a csodás sportot és elhatároztam, hogy megvalósítom a legféltettebb álmom, és fotós leszek. Még jobban ráhajtottam a tanulásra, hisz most már egy pontos cél lebegett a szemeim előtt. Sikeres érettségi után felvételit nyertem egy művészeti főiskolára, ahol napról-napra jobban szerettem bele a fényképezésbe. Milliónyi képet készítettem a nagyimról és az akkori barátomról Ericről. Pont olyan volt, mint a mesékben a szőke herceg, csak a hűség nem tartozott az erősségei közzé. Hosszú éjszakákat sírtam át miatta, de ma már tudom, hogy egyetlenegy könnycseppet sem érdemelt volna meg, egy ilyen srác nem.

Már csak fél év volt hátra az iskolából és egyre több megbízást kaptam ez egyik legnevesebb spanyol sportfényképészettel foglalkozó cégtől. Még csak kisebb kategóriás autókat fotózhattam, de nekem ez is épp elég volt a boldogsághoz. Egy fárasztó nap után siettem haza a nagyimhoz, de, már amikor beértem a házba éreztem, hogy valami nem jó fog történni.

- Sorina édesem – hallottam meg a nagyim sírástól elfojtott hangját.

- Mi történt?- leguggoltam elé és rémülten figyeltem az arcát, amin megjelentek az első könnycseppek.

- Meg… meg fogok halni – szinte csak suttogta.

- Ne beszélj ostobaságokat – ingattam meg a fejem és próbáltam visszatartani a könnyeimet.

- Ott van a papír – az asztalra mutatott, ahol egy halom fehér orvosi lap állt.

Remegett a kezem, amikor felemeltem a pehelysúlyú papírt és sokszori elolvasás után sem tudtam felfogni a mondatokat. Előrehaladott hasnyálmirigy rákot diagnosztizáltak a nagyimnál.

- Nem – térdre rogytam előtte és a fejemet a térdére helyeztem – nem mehetsz el- sírtam – nem hagyhatsz itt, már csak te vagy nekem.

- Angyalom, én sem akarok elmenni, de a jó Isten úgy döntött, hogy most már ideje elhagynom ezt a világot – szipogta  és közben a hajamat simogatta.

- Mégis mennyi időd van?- olyan volt ezt a mondatott kimondani, mintha kést forgatnának bennem.

- Talán 2 hónap.

- Az kevés – fakadtam ki újra.

Minden egyes napot vele akartam tölteni, mert sohasem tudhattam, hogy mikor jön az utolsó pillanat, de a nagyim nem engedte ezért mindent ugyanúgy csináltam, mint előtte A külvilág felé ugyanazt, azt a lányt mutattam, mint, aki eddig voltam, de belül őrlődtem. 2 héttel később egy kiskutya nyüszítésére lettem figyelmes, ami a mamám szobájából jött. Ahogy kinyitottam az ajtót egy aprócska fekete szőrgombóc szaladt felém.

- Hát te meg ki vagy? – emeltem a magasba.

- Ő Bruno – szólalt meg a nagyim fáradt hangon.

- Hol szedted össze?

- Délután sétáltam egyet az utcában és akkor találtam rá. Szeretném, hogy ha a tied lenne mindig is emlékeztetni fog rám – törölte le a könnyeit.

- Köszönöm – megfogtam a kezét és megöleltem – miért pont Bruno lett a neve?

- Nem tudom ez csak úgy jött, egy belső hang azt súgta, hogy ez a név nagyon sokat fog neked segíteni a jövőben és ő lesz az, aki majd boldoggá tesz.

- Már megint előjött a boszorkány éned? – nevettem fel – de legyen igazad.

A kutyus nagyon ragaszkodó volt szinte mindenhova velem jött és már el sem tudtam nélküle képzelni az életem. A kórházba tartottam, de minden egyes lépést nehéz volt megtenni. A hatalmas ajtó kinyitása szinte már fizikai fájdalmat okozott, a lelkem tiltakozott, nem akarta, hogy belépjek, talán ő már akkor is sejtette, hogy mit fogok hallani. A folyosó most különösen kihalt és csendes volt, csak a magassarkúm kopogása visszhangzott. A tekintettem rögtön a szobát kereste, de ezúttal az ajtó be volt csukva. A nővér pulthoz sétáltam vártam, hogy valaki megjelenjen.

- Jó napot! – nyögtem erőtlenül.

- Jó napot! Kit keres?- fordult felém egy kedves arcú nővér.

- Marta Hernandezhez jöttem az unokája vagyok.

- Sajnálom, de Hernandez asszony két órája elhunyt, már értesíteni akartuk. Részvétem – alig észrevehetően bólintott, majd elfordult és a folytatta az előző munkáját. Ezernyi dolog cikázott a fejemben, ami egyszerűen meggátolta a tudatomat és nem fogtam fel, hogy mit mondott az előbb a nővérke. Észre sem vettem, hogy a könnyeim potyogni kezdtek. Elsétáltam az egyik műanyag székig és lerogytam rá, az arcomat a tenyereimbe temettem és zokogtam. Az nem lehet, hogy ő is elment. Teljesen egyedül maradtam, senkire sem számíthatok, nincs egy óvó kar sem, amely megvéd a rossz dolgoktól, nincs akihez, odabújhatok, ha félek, nem mondhatom el senkinek sem azt, ha boldog vagyok. Senki sem fog most már megdicsérni. Senki, senki, senki.

Fogalmam sincs, hogy, hogyan kerültem haza. A nagyim szobájában ültem és egy fényképet tartottam a kezemben, és csak néztem a vidám arcot, amely mindig mosolyt csalt az arcomra. Bruno odafeküdt mellém, a combomra helyezte a fejét. Ártatlan szemekkel nézett fel rám és halk vonyítás hagyta el a torkát. Ő volt a családom. A temetés megszervezése maga volt a pokol, de méltó búcsút vettem a nagymamámtól. A rokonok nagy része észre sem vett, sőt azt sem tudták, hogy én ki vagyok. Bruno halkan ugatott, amikor a koporsót a mélybe engedték. Miután mindenki elment leültem a sírkő mellé, ahol immár az egész családom nyugodott és halkan zokogtam. Egy kéz érintését éreztem a vállamon, amitől kicsit megijedtem, de amikor felnéztem, megnyugodtam, hogy csak Esteban az.

- Bocsánat, hogy nem tudtam korábban jönni, de még rengeteg volt a meló – leült mellém és a sír mellett lévő vázába helyezett egy csokor virágot.

- Ugyan, köszönöm, hogy eljöttél – szipogtam.

- Ez csak természetes – bólintott - kislány nagyon szét vagy esve – a fejemet a vállára hajtottam és tovább zokogtam. Esteban volt azt a személy, aki a legjobb barát szerepét töltötte be az óta, amióta egy helyen dolgozunk. Kicsit különleges személy és teljesen más a gondolkodás módja, mint nekem, de mégis egy remek ember.

- Sajnálom – húzódtam el tőle – nem akarom kivívni az asszony haragját – nevettem fel keserűen.

- Nem hiszem, hogy haragudna – mosolyodott el ő is. Tudni kell róluk, hogy nyitott házasságban élnek a modell feleségével. – Gyere, hazaviszlek – felhúzott a földről és a kijárat felé sétáltunk.

3 hét telt el a nagyim halála óta és még mindig padlón vagyok, igaz ez a munkámon nem látszik meg, de akkor is üresnek, élettelenek érzem magam. Jelenleg a munkahelyemen ücsörgök, és a képeket válogatom, amikor kirobban az ajtó és Esteban lép be rajta.

- Megyünk Belgiumba – leült az egyik székre.

- Miért?

- Forma 1, rémlik valami?

- Igen, de én miért mennék?

- Beszéltem a főnökkel te is jöhetsz. Ideje, hogy egy kicsit kiszakadj ebből a közegből.

- Nem is tudom – hajtottam le a fejem.

- Jönnöd kell és kész! – felállt és távozott.

 Hétfőn már a repülőn ültünk és meg sem álltunk Brüsszelig. Most hagytam el először ilyen hosszú időre az országot. Furcsa érzések kavarogtak bennem, izgatott voltam, de egyben féltem is, hogy hogyan fogok teljesíteni.

- Akkor mindent értesz? – a paddock bejáratánál álltunk és már ezredjére ismételte el a dolgokat Esteban.

- Igen – nevettem.

- Vigyázz magadra, és ha végeztél, hívj – adott két puszit és másik irányba indult.

Kicsit rövidebbre húztam Bruno pórázát, de még mielőtt elindultam volna, megkerestem a telefonom, hogy a zsebembe helyezzem. Kicsúszott az ujjaim közül a póráz és a kiskutyám azonnal elrohant.

- Bruno, Bruno – kiabáltam – hol vagy? Ne csináld ezt kérlek gyere ide! – körbe-körbe forogtam, de sehol sem láttam. – Bruno, Bruno – sírástól elfojtott hangon skandáltam tovább a nevét.

- Igen itt vagyok, ki szólt? – egy férfihang szólalt meg mögöttem, amitől egy kicsit összerezzentem és megfordultam.

- Elnézést csak a kutyámat keresem – lehajtottam a fejem, hogy ne lássa az arcomat.

- Jah – nevetett fel. – Merre láttad utoljára?

- Arra szaladt – mutattam az egyik kamion felé.

- Akkor mindjárt előkerítjük – mosolygott rám.

- Köszönöm a segítséged, de ha dolgod van, akkor nem szeretnélek feltartani – utána indultam.

- Ugyan már – legyintett és most már ő is hívogatta a kutyusomat.

Vonyításra lettünk figyelmesek, ami a nagy kék kamion alól jött.

- Bruno, gyere ki – leguggoltam hozzá, de meg sem mozdult.

Az ismeretlen srác leguggolt, majd lefeküdt az aszfaltra és kihúzta a megszeppent kis szőrgombócot.

- Köszönöm – vettem a kezembe és megsimogattam a fejét.

- Nincs mit, egyébként Bruno Senna vagyok – nyújtott kezet.

- Sorina Hernandez – viszonoztam a gesztust.

- Remélem, még találkozunk- mosolygott rám barátságosan, majd tovább állt.

Valóban nem ekkor találkoztunk utoljára. A hétvége alatt nem is egyszer összefutottunk és akárhányszor meglátott mindig mosolygott rám ezzel elérte azt, hogy végre hosszú idő óta arra is gondoljak, hogy milyen élni. Ezeket, a találkozókat még rengeteg követte és egyre jobban megismertük egymást, sokkalta több közös volt bennünk, mint azt elsőre gondoltuk. Van valami a tekintettében, valami, ami mindig elvarázsol. Az érintetésétől még sok év elteltével is megborzongok, minden nap újra beleszeretek. Neki köszönhetem, hogy nem vesztem el a szomorúságban. Elcsépelt dolog tudom, de nekem, akkor is ő az életem.

- Kicsim, kérdezhetek valamit? – a kezemet simogatta, majd az ujja a jegygyűrűre tévedt.

- Persze.

- Tudod miért éppen a bal kezünk negyedik ujján, hordjuk a jegygyűrűnket?

- Nem – ráztam meg a fejem és visszahajtottam a mellkasára, ahol eddig is pihent.

- Mert ez az egyetlen ujjunk, ahonnan egy véna indul és egészen a szívig tart.

Közlemény

Sziasztok!

Tudom, hogy jó régen volt már rész, de egyszerűen nincs ihletem, sem időm írni. Megpróbálom magam összeszedni és még talán ezen a héten egy részt megírni. Addig is, hogy ne maradjatok olvasni való nélkül felrakom az egyik novellámat, de csak, akkor ha érdekel valakit. Teszek ki mindjárt részletet belőle, majd pár percen belül kikerül egy szavazás, hogy feltegyem-e vagy sem.

Akkor itt a részlet belőle.

- Bruno, Bruno – kiabáltam – hol vagy? Ne csináld ezt kérlek gyere ide! – körbe-körbe forogtam, de sehol sem láttam. – Bruno, Bruno – sírástól elfojtott hangon skandáltam tovább a nevét.

- Igen itt vagyok, ki szólt? – egy férfihang szólalt meg mögöttem, amitől egy kicsit összerezzentem és megfordultam.

- Elnézést csak a kutyámat keresem – lehajtottam a fejem, hogy ne lássa az arcomat.