15. rész

Sziasztok! 

Ugyan nem gyűlt össze a 10 komment, de itt van az új rész. Tettem fel képet Noncsiról is. A mostani határ 8 komment lesz. Jó olvasást!

Puszi 

A könnyeim szép lassan csordogáltak le az arcomon. Remegő kezekkel csuktam össze a laptopomat és a kanapé egyik sarkába húzódtam. Felhúztam a lábaimat és a térdemre hajtottam a fejem úgy sírtam tovább. Félek. Nagyon félek, tudom, hogy mire képes és ezt a levelet sem viccből írta. Sosem viccelt, főleg ha rólam volt szó. Egy kéz simult a vállamra, amitől annyira megijedtem, hogy arrébb ugrottam.

- Mi a baj? – Kimi aggódó tekintettével találtam szemben magam.

- Félek – szipogtam.

- Mitől vagy kitől? – leült mellém és próbált rájönni, hogy mi történhetett.

- Emily – suttogtam magam elé.

- Ezt nem értem, mond el, hogy mi történt, mert így nem tudok segíteni – megfogta a kezem, ami még mindig remegett. Nem volt erőm elmondani inkább odaadtam neki a laptopom és így ő maga is meg tudott győződni erről a szörnyűségről. Hosszú percekig figyelte a monitort, majd letette az asztalra a gépet és felém fordult. Nem szólt egy szót sem csupán kinyújtotta a karját én, pedig szorosan hozzábújtam.

- Nem lesz semmi baj, megvédelek – simogatta a hátam.

- Utálom – szipogtam.

- Elhiheted, hogy most már én is – dühös volt a hangja.

Nem tudom mennyi idő telt el mire megnyugodtam, de még utána se engedtem el Kimit. Szükségem volt rá, ő az egyetlen a szüleimen kívül, akiben, teljes mértékben megbízok. Egy halk köhögésre lettünk figyelmesek és úgy rebbentünk szét, mint a párok.

- Bocsánat, nem akartam semmit sem megzavarni, csak gondoltam lejövök, mert már rég lejöttél- Noncsi a fal mellett áll és leszegett fejjel beszélt. Remélem, nem értette félre, mert nem szeretném, ha emiatt Kiminek ismételten magyarázkodnia kellene.

- Te sohasem zavarsz – mosolygott a barátnőjére.

- Ez az én hibám ismét- megtöröltem az arcom, amin még mindig lefolyt pár könnycsepp.

- Valami baj történt? – nézett rám aggódóan a lány.

- Megoldom egyedül – szegeztem a tekintetem Kimire, meg akart szólalni, de gyorsan folytattam – most pedig felmegyek és alszok egyet – meg sem vártam a reakciójukat felfutottam a szobámba és azonnal az ágyamba dőltem. Magamhoz öleltem a kis plüss majmomat és megpróbáltam nem a levélre gondolni Ha egy pillanatra elaludtam rögtön bevillant az a kép, ahogy kirángat a szobánkból és lelök a lépcsőn. Zihálva ébredtem fel és csak nagy nehezen tudtam megnyugodni. Már évek óta nem álmodtam ezekkel a pszichológusomnak köszönhetően.

A szobában uralkodó világosságra keltem fel. A telefonomat magamhoz vettem, hogy megtudjam hány óra van. Még csak hajnali fél 7 volt. A fürdőszobába mentem és megijedtem a látványtól. A szemeim alatt hatalmas táskák voltak, az így is hófehér bőröm még fehérebb volt. Lezuhanyoztam és a hajamat is, megmostam. Kicsit javult a helyzet, de még így is bárki észrevehette, hogy nincs minden rendben velem. Halkan osontam le a konyhába, hogy főzzek magamnak egy kávét.  A pultnak támaszkodtam és figyeltem a természetet. Március lévén már kezdtek nyílni a virágok és szép lassan a fák is éledezni kezdtek.

- Jó reggelt! – majdnem kiesett a kezemből a csésze.

- Neked is! – fordultam meg.

- Jobban vagy már? – odasétált mellém Noncsi és ő is öntött magának egy adag kávét.

- Egy kicsit – mosolyodtam el – bocsánat, hogy tönkre tettem a napotokat.

- Ugyan semmi baj – legyintett – tudom, hogy Kiminek fontos vagy úgy szeret, mintha a testvére lennél és én is inkább a testvéremmel törődnék, ha valami baj van. De ha esetleg gondolod velem is bármikor beszélhetsz – lehajtotta fejét.

- Köszönöm, de erről inkább most nem szeretnék beszélni, de nem azért, mert veled van bajom, csak ez elég személyes.

- Persze megértem. Készíthetek reggelit?

- Ööö szerintem igen – vontam vállat. – segítsek?

- Nem kell, te csak ülj le – mutatott a székekre.

- Biztosan?

- Igen – bólogatott – szeretnék Kiminek is kedveskedni, illetve neked is egy kicsit.

- Én meg sem érdemlem.

- Dehogynem – mosolygott rám.

Megmutattam neki, hogy mit hol talál utána vissza kellett ülnöm a helyemre és csak, mint csendes megfigyelő vehettem részt a munkában. Rengeteg finomságot készített igazából azt sem tudtam, hogy melyikből egyek. Pár perce volt kész a reggeli és már csak a terítés volt hátra, amikor megjelent Kimi. Először a párjának adott egy csókot majd én is kaptam egy puszit.

- Mi ez a sok finomság? – nézett az asztalra.

- Noncsi készítette – egy palacsintát tettem a tányéromra. Odasétált a lányhoz és egy újabb csókot adott neki, ami egy kicsit hosszabbra sikeredet.

- Én is itt vagyok – szólaltam meg, mire szétrebbentek.

Reggeli után segítettem Noncsinak rendbe tenni a konyhát és közben rengeteget beszélgettünk. Sikerült egy időre elűznie a gondolataimat Emlyről. Miután végeztünk felmentem a szobámba, és neki láttam a munkámnak. A volt sajtós lánytól kaptam egy 30 oldalas dokumentumot, amit el kellett olvasnom, illetve össze kellett állítanom a jövő heti programot, persze ennek még most meg volt a terve csak be kellett osztanom úgy a dolgokat, hogy azért maradjon a pilótáknak is szabadidejük. Mire mindennel végeztem már délután 4 óra is elmúlt. Éhesen mentem le a konyhába, de a nappaliban a szerelmespárba botlottam. Noncsi bőröndjei már a fal mellett sorakoztak.

- Végre előkerültél – nézett rám Kimi.

- El kellett intéznem pár fontos dolgot – még nem mondtam neki, hogy kaptam munkát, de lassan ideje lenne közölni vele.

- Örülök, hogy megismerhettelek – lépett közelebb Noncsi.

- Én is örülök – megöleltem és adtam neki két puszit.

Megvártam, amíg elmegy Kimi barátnője és csak azután sétáltam át a konyhába.

- Pizzát akarok enni – leültem az egyik székre.

- Mindjárt megkeresem a listát és akkor rendelünk.

- Nem rendelni akarok, hanem sütni –felpattantam és körülnéztem, hogy mi van itthon. Szerencsére minden volt, ami egy jó pizzához szükséges.

- Te tudsz sütni? – felvonta az egyik szemöldökét.

- Képzeld el igen – nyújtottam rá a nyelvem – még a nagyi tanított meg.

- Kíváncsi vagyok rá, hogy milyen lesz – vigyorodott el.

- Te csak ne vigyorogj, inkább segíts – felé dobtam az egyik kötényt.

- Én? Mégis miben?

- Feldarabolhatod a feltételeket, amíg én megcsinálom a tésztát.

Percenként megkérdezte, hogy jó-e ahogy csinálja. Már kezdett az idegeimre menni. Betettem a sütőbe, addig leültem és elmondtam neki mindent.

- Kaptam munkát – felém kapta a tekintetét.

- Itt a városban? – érdeklődött kedvesen.

- Nem és nem is helyhez kötött.

- Ez most nem értem.

- A Ford csapat sajtósa leszek – mosolyogtam rá.

- Te? – vigyorgott rám – biztos jól meggondolták?

- Kapd be – a kezembe lévő törülgető ruhával ráütöttem a karjára.

- Komolyra fordítva a szót, örülök neki, és jó helyre kerültél – megölelt – de azért remélem, nem fogsz elhanyagolni minket sem.

- Sosem foglak.

Csendben fogyasztottuk el a vacsorát és Kimi azt, mondta, hogy ilyen finomat még sohasem evett szóval most már sűrűbben kell neki sütnöm. Mindketten a saját szobánkba vonultunk. Én még egy kicsit dolgoztam, majd tv-t néztem. Már majdnem aludtam, amikor kiabálásra lettem figyelmes.

14. rész

Sziasztok! 
Itt az új rész, köszönöm a kommenteket  és mint mindig most is 8-10 lesz a határ. :) 

Lassan ballagtunk vissza most Ajax sem futott csak cammogott előttem. A hátsó kertben elengedtem, de mielőtt még bementem volna, adtam neki pár finom falatot és vizet. Hálásan pillantott rám, sőt még a hozzám is dörgölte a buksiját. Megsimogattam, majd bementem a kert felőli üvegajtón, ami egyenesen a konyhába vezetett. Bent teljes csend fogadott. Mintha nem is lennének itthon Kimiék. Megmostam a kezemet és összedobtam egy szendvicset. Átsétáltam a nappaliba, de még mielőtt neki kezdtem volna az evésnek felmentem a laptopomért. A szobámba tartottam, amikor nem várt látvány fogadott Kimi szobájának ajtaja nyitva volt, így elég jó rálátásom volt a párosra. Gyorsan beszaladtam a szobámba és felkaptam a gépet, majd szinte csukott szemmel rohantam le a nappaliba. Bekapcsoltam a gépet és megnéztem az e-mailiemet és válaszoltam pár fontosabbra, majd összecsuktam és letettem az asztalra. Bekapcsoltam a tv-t, de csak kapcsolgattam egyik csatornáról a másikra, míg végül az egyik zenecsatornánál megálltam. A soron lévő zenét dúdolgattam, amikor csengettek.  Fáradtam odasétáltam és kinyitottam az ajtót.

- Szia – köszönt Seb.

- Hello, gyere be – kitártam előtte az ajtót.

- Beszélni szeretnék veled – nézett rám kicsit bűnbánóan.

- Rendben – vontam meg a vállam és besétáltunk a nappaliba.

- Bocsánatot szeretnék kérni nem akartam rád ijeszteni.

- Nem ijedtem meg, viszont az a lány, akivel kiabáltál ő igen.

- Hanna, a neve Hanna – hajtotta le a fejét. – A barátnőm, vagyis csak volt – zavarában megvakarta a tarkóját.

- Hogy- hogy?

- Szakítottunk.

- És miért?

- Elegem volt már belőle. Tudod még a gimiben jöttünk össze, aminek már lassan 6 éve és kicsit unalmassá vált a kapcsolatunk. Egyre kevesebbet találkozunk, ő tanul én versenyzek. Régen én kértem meg arra, hogy ne jöjjön velem, mert elvonná a figyelmem, de most már azért jól esne, ha elkísérne. Állandóan talál valamilyen kifogást, amiért nem jön el. Tavaly, amikor megnyertem a vb-t akkor se kísért el. Sőt szinte ő hívott fel a legutoljára a közeli rokonok közül. A futamot se látta. Csak éltünk egymás mellett, mint az öreg házasok. Fiatal vagyok, és élni akarok.

- Értem – bólogattam – de ugye nem csaltátok meg egymást egyszer sem?

- Ő biztos nem, de én egyszer igen és azóta elég féltékeny. Konkrétan minden lányt meggyanúsított azzal, hogy biztosan a szeretőm.

- Ez azért érhető, hiszen a világ minden részén rajonganak érted a lányok – mosolyogtam rá.

- Tudom, de rajongókkal sosem kezdenék.

- Jól teszed. – kacsintottam rá.

- Kimiék merre vannak?

- Fent a hálószobában és elég jól elvannak, ha érted mire gondolok – vigyorodtam.

- Ohh hát hogyne érteném – nevetett fel ő is.

Megszólalt a telefonom, a konyhába siettem, mivel ott dobtam le a táskámat. Ismeretlen szám volt.

- Lahja Räikönnen – szóltam bele.

- Jó napot kívánok, Malcolm Wilson vagyok a Ford Rally csapattól.

- Miben segíthetek? – a gyomrom borsó nagyságúra zsugorodott össze.

- Megkaptuk az önéletrajzát, illetve a pilótáink is szóltak pár jó szót az érdekében, így úgy döntöttünk, hogy alkalmaznánk, mint sajtófőnök. Elvállalja?

- Először is nagyon köszönöm, és elvállalom – próbáltam határozott lenni.

- Ennek örülök, a szerződést a következő versenyhétvégén megkötjük – a kezdeti kemény hangnemről átváltott egy sokkalta kedvesebbre.

- Rendben.

- Hamarosan átküldöm Önnek a következő versenyhétvége programját, illetve a volt sajtósunk címét is, tőle megkap minden fontosabb utasítást.

- Rendben, köszönöm.

- Akkor, viszlát, találkozunk Portugáliában – bontotta a vonalat.

Sikítani tudtam volna a boldogságtól. Mosolyogva futottam be a nappaliba és rögtön Seb nyakába vettettem magam és adtam neki két puszit.

- Ezt most miért kaptam? – nézett rám értetlenül.

- Van munkám – vigyorogtam rá.

- Gratulálok – mosolyodott el ő is. – és hol fogsz dolgozni?

- A Ford rally csapatánál leszek sajtós – leültem a kanapéra és kezembe vettem az egyik díszpárnát – végre nem érzem magam haszontalannak.

- Nem voltál az eddig sem.

Még egy kicsit beszélgettünk, majd Seb hazament, mert várt rá az edzés. Újra a kezembe vettem a laptopom és megírni készültem anyáéknak a nagy hírt, amikor megláttam a bejövő üzenetek közt azt az egyet, amit sohasem szerettem volna. Remegő kezekkel nyitottam meg.

Drága Hugi

Szomorúan tapasztaltam, hogy nem vagy itthon. Pedig nagyon szerettem volna beszélni veled. Képzed, kiengedtek az elvonóról, hát nem csodás? És, ami a legjobb újra együtt vagyok Carlosszal, hiába akartál elválasztani tőle nem jött össze. Miért szöktél el itthonról? Csak nem féltél tőlem, vagy esetleg annyira hiányzott a drága finn unokatestvérünk? Egyébként én szégyellném magamat a te helyedben, nős pasikkal kezdesz? Láttam ám a képeket a neten, habár te tudod. Még az is lehet, hogy Kimi is megfektetett párszor… ki tudja. Amilyen alkoholista barom, te meg persze bedőltél neki, mert te vagy a naivság hercegnője. Meg foglak találni, és akkor elbeszélgetünk.

Ölel a nővérkéd

Emily

13. rész

Sziasztok! 
 Először is szeretném megköszönni a több, mint 20.000 látogatott. (L)(L)(L)(L) Illetve köszönöm a kommenteket is, most is mint mindig 10 komment lesz a határ! :) 

Puszi 

Felültem a medence szélére és néztem, ahogy a túl oldalon úszik. Úgy tett, mintha itt se lennék. Fogalmam sincs mi baja lehet, mert alig pár órája még hülyültünk és jó kedvűen váltunk el. Még csak rám sem emelte a tekintetét. Talán 10-20 percet is ültem így, de levegőnek nézet. Indulni készültem, amikor két kéz érintését éreztem meg a térdemen.

- Szia – köszönt mosolyogva, mintha csak most jött volna le úszni.

- Szia – feleltem flegmán.

- Mi a baj?

- Ezt én is kérdezhetném – ráztam meg a fejem – amióta lejöttél magasról, teszel rám. Itt ülök már isten, tudja mióta, de te rám se nézel. Neked mi bajod van? - emeltem fel a hangom.

- Semmi – vonta meg a vállát

- Na, jó nekem ehhez nincs kedvem, inkább megyek aludni – felálltam és a napozóágyakhoz sétáltam, hogy összeszedjem a cuccaimat. Egy kisebb táskába próbáltam belegyömöszölni a legfontosabb dolgokat, forrtam a méregtől. Hogy lehet ilyen? Én eddig azt hittem, hogy egy normális srác, de ezek után már csak egy szemét alak, pont úgy, mint a férfiak többsége. Hirtelen valaki átölelt hátulról és elsöpörte a hajamat, hogy meg tudja puszilni a vállamat.

- Bocsánat, tényleg bunkó voltam, de meg tudom magyarázni – megfordított, de továbbra sem engedett el – tetszel, nagyon is tetszel – megsimogatta az arcom, majd megpuszilt végül pedig egy aprócska csókot lehelt az ajkaimra. Nem tartott sokáig csupán pár másodpercig, de csodálatos volt.

- Mennem kell – közöltem zavartam, amikor elváltak az ajkaink.

A kijárat felé rohantam és a liftig meg sem álltam. A folyosón végig rohantam egészen a szobámig. Gyors zuhany után bebújtam az ágyba, de elaludni nem tudtam. Folyamatosan a csók járt a fejemben és az, hogy elrohantam. Tény, hogy haragudtam rá, viszont ez a csók most felszínre hozta az én érzéseimet is. Eddig csak bejött, mint pasi, de most már én is kimerem jelenteni, hogy többet érzek iránt, mint barátság.

Reggel Kimi keltet fel, de elég szörnyen néztem ki, mivel hajnali 4 órakor sikerült csak elaludnom.

- Jól vagy? – ült le mellém.

- Jah, csak kicsit fáj a fejem – füllentettem.

- Akkor szerintem maradj ma itt.

- Rendben – rögtön beleegyeztem.

- Légy jó és pihenj – adott egy puszit a homlokomra.

- Vigyázz magadra és érj célba jó helyen – morogtam már a párnába. Azonnal visszaaludtam. Délben keltem fel és egy zuhany után lementem reggelizni, vagyis ebédelni. Délután megnéztem a versenyt a tv-ben, egy pillanatra mutatták Patricket is. A szívem azonnal gyorsabb ütemben kezdett el dobogni, eszembe jutott a tegnap este és az is, hogy én most éppen e miatt nem merek a közelébe menni. Gyáva dolog tudom, de nem akarok vele találkozni. Fogalmam sincs, mit mondhatnék neki. Bocsi, hogy elrohantam, egyébként minden vágyam az, hogy a tied legyek minden értelemben.

Kimi első dolga az volt, hogy leellenőrizzen. Miután ez megtörtént elmentünk vacsorázni, majd elvonult a szobájába, mert fel akarta hívni Noncsit.

Este megnéztem egy dvd-t, és hamar elaludtam. Vasárnap reggel kipihenten és vidáman keltem fel, noha most se volt kedvem kimenni a pályára, de ma már nem hazudhattam semmit sem. Egész korán kiértünk emberek még alig voltak, de nem is volt nagy baj.

- Elmegyek sétálni – jelentettem ki, amikor megláttam Patricket a bejáratnál.

Végig sétáltam a sátrak közt végül egy kis parkhoz hasonlító részhez értem. Szükségem volt egy kis magányra. A fejemet lehajtva ballagtam, de egyszer csak egy árnyékot pillantottam meg magam mellett.

- Jó reggelt! – köszönt vidáman Mikko.

- Neked is! – egy mosolyt erőltettem az arcomra.

- Hogy- hogy egyedül vagy?

- Kellett egy kis egyedüllét – vontam meg a vállam.

- Értem. Valami baj van? Olyan gondterhelt az arcod.

- Ennyire látszik? – nevettem fel keserűen.

- Igen – bólogatott – nekem elmondhatsz bármit.

- Köszönöm, de nem hiszem, hogy érdekelne az én bonyolult életem.

- Már miért ne érdekelni? Barátok vagyunk vagy nem?

- De azok vagyunk – leültünk egy közeli padra és mesélni kezdtem. – Munkanélküli vagyok, Kimi tart el és ezt nem szeretném, viszont nincs hova mennem. Haza nem akarok menni. Akkor még itt van Patrick is, tetszik meg minden, sőt két napja meg is csókolt, de én az óta menekülök előle. Azt hiszem ennyi röviden.

- Nem unalmas az életed az biztos – mosolyodott el. – milyen munkát keresel?

- Lakberendezőit ez a szakmám.

- És máshoz nem értesz?

- Nem. Fél évig tanultam az egyetemen kommunikációt és marketinget.

- Miért hagytad ott?

- Álmaim munkájáért.

- Nem volt időd a munka mellett tanulni?

- De lett volna csak akkor talált rám az első nagy szerelem és szerettem, volna minél több időt vele tölteni – mosolyodtam el keserűen.

- Értem. Én tudok számodra egy munkát- mosolygott rám.

 - Tényleg?

- A sajtósunk egy hónap múlva elmegy, és még nem találták meg a megfelelő embert. Esetleg beajánlhatlak. Csak küld el az önéletrajzod.

- Nem hiszem, hogy felvesznek – ráztam meg lemondóan a fejem.

- Szólok az érdekedben pár jó szót. Próbáld meg legalább.

- Köszönöm és akkor elküldöm, ha hazaértünk.

- Rendben, de nekem mennem kell – állt fel és visszaindult a csapatához. Én még maradtam egy kicsit, majd szépen lassan visszamentem a saját csapatomhoz. Szerencsére Patricknek nem volt ideje rám, így nem kellett attól tartanom, hogy beszélgetni akar velem.

Még vasárnap este hazautaztunk, mert Noncsi másnap érkezik Kimihez. Nemcsak ő, hanem én is nagyon várom már, hogy láthassam. Ahogy hazaértünk első dolgunk az volt, hogy elmentünk aludni.

Már csak pár perc és megérkezik Noncsi és Kimi. Türelmetlenül járkáltam a nappaliban. Amikor megláttam a kocsit mosolyogva mentem az ajtóhoz.

- Sziasztok – üdvözöltem őket.

- Szia – köszönt halkan Noncsi.

- Örülök, hogy végre láthatlak – adtam neki két puszit.

- Én is- zavartan közölte velem.

- Én most elmegyek, megsétáltatom Ajaxot – mosolyogtam rájuk.

- Biztos jó ötlet ez? – nézett rám Kims kérdőn – nem túl felhőtlen a kapcsolatotok.

- Kibékültünk – és már ki is léptem az ajtón.

Megkerestem a kutyust és nagy nehezen sikerült rátennem a pórázt.

- Na, gyere nagyfiú – a kapu felé sétáltunk.  – ne ilyen gyorsan – rántottam vissza egy pillanatra.

Talán 10 perce sétálhattunk, amikor leült a járda közepére és nem mozdult.

- Ajax, indulás – leguggoltam mellé és kicsit megtoltam, de nem mozdult – ne csináld már ezt velem, menjünk. – csak oldalra billentette a fejét és úgy nézet rám. – Figyelj már bocsánatot kértem, amiért tavaly kidobtam a kedvenc játékodat és én is megbocsátottam, amiért belelöktél a virágoskertbe. Létszi induljunk el, azt is tudom, hogy nincs kedved sétálni, de a gazdinak most jött meg a barátnője, és nem szeretném őket megzavarni – miközben magyaráztam neki, veszekedésre lettem figyelmes ráadásul ismerős volt a hang, nagyon is.

- Elegem van belőled és az állandó féltékenységi rohamaidból. Te mondtad, hogy nem akarsz velem jönni, akkor most ne féltékenykedj – Seb kiabált egy szőke lánnyal a háza előtt. – Tudod mit itt fejezzük be, vége és kész – szinte már üvöltött szegény lánnyal.

Ajax is arra kapta a tekintetét és hangos ugatással megindult feléjük.

- Ne, állj, meg kérlek – hiába kiabáltam rá nem érdekelte. Seb mögé futott és meglökte, így majdnem ráesett szegény lányra.

- Bocsánat már megyünk is – próbáltam elhúzni tőlük a kutyát, de nem nagyon ment.

- Hogy-hogy most te sétáltatod? – kérdezte kedvesen Seb miközben Ajax buksiját simogatta.

- Én vagyok a soros – mosolyogtam rá.

- Akkor ő az – szólalt meg szipogva a lány.

- Ki? – nézett rá Seb.

- Akivel megcsalsz – nézett rá könnyes szemmel.

- Ne kezd már megint, de tudod mit igen ő az – újra felemelte a hangját.

Nagy nehezen elrángattam onnan Ajaxot és visszaindultunk Kimiékhez. Nagyon meglepődtem Seben, sose gondoltam volna, hogy ő ilyen is tud lenni. Csalódtam benne.

Szomorú angyal

Sziasztok!

Múltkor emlitettem, hogy írtam egy novellát. Most fel is rakom, örülnék ha egy pár sorban leírnátok a véleményeteket.

A szenvedés és a szeretett kéz a kézben járnak. Miért is mondom ezt? Az életem állandó hullámvasút, egyszer fent egyszer lent. De most túlságosan is mélyre süllyedt ahonnan a felemelkedés nagyon nehéz lesz. A barátommal immáron négy éve vagyunk együtt, de kiskorunk óta ismerjük egymást. A családjaink nagyon jó barátságot ápolnak máig. Rengeteg időt töltöttünk együtt kisgyermekként. Emlékszem mindig is csodálattal tekintettem rá, amikor azokkal az apró négykerekű járművekkel rótta a köröket. Ő volt a legeslegjobb barátom, és ahogy telt az idő úgy lett egyre mélyebb a kapcsolatunk, de mindketten más utakra léptünk, és az élet új emberekhez sodort minket. Teljesen elhanyagoltuk egymást, majd négy évvel ezelőtt egy nyaraláson összefutottunk. Attól a naptól fogva megváltozott az életünk. Fél év sem telt el, de mi már együtt laktunk. Amíg ő valamelyik pályán körözgetett én a tankönyveket bújtam és ennek a sok-sok tanulásnak meg lett az eredménye. Kitűnő lett mindkét vizsgám, így hivatalosan is PR menedzser lehettem. Sokáig titokban tartottunk a kapcsolatunkat, de kb. egy éve a nyaralásunkat, megörökítette pár fotós és onnantól kezdve már mindenki tudta, hogy egy párt alkotunk. Sosem hittem volna, hogy valaha is ilyen boldog leszek, az életem egy tündérmeséhez hasonlított. Ám február óta sok minden megváltozott. Épp otthon ücsörögtem és az új projekten törtem a fejem, amikor megszólalt a mobilom. Egy hívást vártam, de ez nem az volt.

- Igen – vettem fel vidáman.

- Jó napot! Sarah Parkerrel beszélek?

- Igen, miben segíthetek?

- Ha jól értesültünk ön Robert Kubica kedvese. A barátja balesetet szenvedett. Most szállítják a kórházba jó lenne, ha minél hamarabb ide tudna utazni.

- Úristen! És mégis hogy van? Mennyire súlyos a sérülése? – a könnyeimmel küszködve kérdeztem.

- Nagyon sok vért vesztett, több órába tellett, mire ki tudták szedni a kollégáim a roncsból. Nincs túl jó állapotban.

- Köszönöm, hogy hívott azonnal indulok – az aprócska készülék kicsúszott a kezemből és tompa puffanással ért földet. Nem az nem lehet, hogy Robnak valami baja esett. Ez csak egy hülye vicc. Megráztam a fejem, aminek köszönhetően a könnyeim még jobban elhomályosítottak a külvilágot. Remegő kezekkel vettem fel a földről a telefont és idegesen nyomkodtam a készüléket mind addig, amíg meg nem találtam a keresett személy nevét.

- Most hívtak fel – zokogtam a telefonba.

- Nyugi, Sarah nem lesz semmi baj, gyere, amint tudsz mi már elindultunk – határozott, de mégis félelemmel teli hangon utasított Rob anyukája.

- Már indulok is pár óra, és ott leszek, remélem nem lesz nagy forgalom – szipogtam.

- Eszedbe ne jusson ilyen állapotban autóba ülni, hacsak nem akarsz Rob mellett kikötni.

- Akkor majd szólok valakinek, hogy vigyem el. Szia – meg se vártam, amíg elbúcsúzik azonnal bontottam a vonalat.

Felrohantam az emeletre és eszeveszett pakolásba kezdtem. Minden kezembe akadó ruhát beledobáltam a bőröndömbe, közben a másik kezemmel a csapat sajtósát hívtam, hogy amilyen gyorsan csak tud, jöjjön. Az a fél óra maga volt az örökkévalóság. Fel – alá járkáltam a nappaliban és ahányszor megláttam egy közös képünket, ahol vidáman mosolygunk mindig sírni kezdtem. Egyszerűen nem tudom elképzelni azt, hogy többé nem láthatom az én hercegem arcán azt a csábító mosolyt, amivel nap, mint nap levesz a lábamról. Amikor meghallottam, hogy csengettnek rögtön ott teremtem és kitártam az ajtót.

- Szia Sarah – üdvözölt Tom, a csapat sajtósa.

- Hello, indulhatunk? – már kezemben volt az ajtó kulcsa és a bőröndöm is menetre készen állt az ajtónál.

- Persze – kivette a kezemből a csomagom – remélem nem baj, hogy autóval megyünk, de sajnos repülővel kétszer annyi időbe tellene, és gondolom, szeretnél minél hamarabb ott lenni – kinyitotta a kocsiajtót nekem én, pedig szótlanul beszálltam.

Egész úton meg sem szólaltam, nem tudtam mit mondani. Tomot csak látásból ismerem, talán egyszer kétszer beszéltem vele és nem ez volt az a pillanat, amikor a barátságunkat el kellene mélyíteni. A fák, házak úgy suhantak el mellettünk, mint egy összefolyó álomkép. Fogalmam sincs mennyi ideig, utaztunk, csak egyszer megállt az autó egy hatalmas épület előtt.

- Megjöttünk – közölte Tom.

- Okés – bólintottam.

Rengeteg biztonsági őr állt az ajtóban, akik arra vigyáztak, hogy egyetlenegy sajtós se tudjon bejutni. Rám is kétkedve néztek mind addig, amíg Rob anyukája és apukája meg nem jelent és a karjaikba nem zártak. Egyedül csak Rob apukája tartotta magát és nem sírt, pedig egyáltalán nem tűnt volna gyengének, ha elsírja magát. Rob immáron 4 órája volt bent a műtőben, és semmi információt nem osztottak meg velünk, csak annyit láttunk, hogy orvosok, nővérkék rohangálnak ki – be a műtőből. Minden percben kezdtem elveszteni a reményt, pedig tudtam, hogy nem szabadna. Tom telefonja percenként csörgött, és szegény nem győzte elküldeni az újságokat, tv stábokat. Sorra ittam a kávékat, igaz már szédültem és rosszul éreztem magam, de valamivel mégis ébren kellett tartanom magam. Épp egy újabb adag fekete nedűvel tértem vissza, amikor kilépett a főorvos és a párom szüleihez sietett, meggyorsítottam a lépteimet, így nem maradtam le sokról.

- Sikerült megmentenünk a karját, igaz rengeteg vért vesztett, de ezeket folyamatosan pótoltuk még most is kap egy kisebb infúziónyi vért. Több apróbb műtétre lesz még szükség a közeljövőben, hogy teljes mértékben felépüljön. Habár az elkövetkezendő pár nap lesz a sorsdöntő, hisz ha meg tudja mozdítani az ujjait, akkor már biztosak lehetünk abban, hogy olyan lesz, mint a baleset előtt. Jelenleg még az intenzív osztályon tarjuk, majd ha nem lép fel semmilyen komplikáció sem, akkor átszállítjuk egy másik kórterembe.

- Hála a jó Istennek – a szája elé kapta a kezét Rob anyukája és pár örömkönny megcsillant a szemében.

- Doktor úr, mikor lehet hozzá bemenni? – félve tettem fel a kérdést.

- Ma még semmi képen se menjenek be, altatjuk, így esély sincs arra, hogy felébredjen. Holnap már nem fogjuk egész nap altatni, akkor láthatják. Ha most megbocsátanak, akkor távoznék.

- Menjen csak nyugodtan, köszönjük – hálásan tekintettem rá.

Hatalmas kő esett le a szívemről, amikor meghallottam, hogy valószínű nem lesz semmilyen szövődménye sem a balesetnek. Igaz legszívesebben bementem volna hozzá, és ott lennék vele, amíg fel nem ébred.

- Sarah drágám, jobb lenne, ha elmennél egy hotelbe, mi is megyünk hamarosan – jött oda Rob anyukája.

- Nem foglaltam sehol sem szobát – suttogtam magam elé – arra számítottam, hogy itt alhatok mellette.

- Akkor várj meg minket, ahol mi szálltunk meg ott biztos tudnak neked is adni egy szobát adni – mosolygott rám.

A kórháztól kb. negyed órára volt egy nem túl puccos szálloda, de nem is az volt a lényeg, hogy hány csillagos, hanem az, hogy minél közelebb legyen a kórházhoz. A recepciós lány kereset egy szobát Robert szüleihez közel, végül azon az emeleten kötöttem ki, ahol ők laktak. Beálltam a zuhany alá, a fejemet a csempének döntöttem és hagytam, hogy víz csobogása elnyomja a sírásomat. Amikor valamennyire sikerült megnyugodnom kikászálódtam a zuhany alól és a szobába mentem. Ledőltem az ágyra, de aludni azt nem tudtam. Ahányszor lehunytam a szemem állandóan az a kép ugrott be, ahogy beteszik a mentőbe. Talán egy-két órát, ha aludhattam. Reggel fáradtan indultam le reggelizni, de csak tologattam az ételt a tányér egyik végéből a másikba. Egy szelet pirítóst nagy nehezen sikerült magamba diktálni, de folyton azt éreztem, hogy a felszínre akar törni. 10 órakor indultunk el a kórházba, ahogy megfigyeltem a család többi tagja sem nézett ki jobban. Ismételten rengeteg fotós, riporter állt a kórház előtt, de semmilyen információt nem oszthattunk meg.

- Jó napot! – köszönt az orvos, aki épp, akkor lépett ki Rob kórterméből.

- Jó napot doktor úr! – válaszoltunk szinte egyszerre.

- Remek hírrel szolgálhatok, minden jel arra utal, hogy sikeres volt a tegnapi műtét a páciens jobban van, ha gondolják, bemehetnek hozzá, de csak egyesével.

Lassan a család többi tagjára pillantottam, mert nem akartam megszólalni. Nem azért, mert nem szeretném látni csak, mégis ők a szülei nekik több joguk van.

- Sarah – szólítottak meg – szerintünk menj be te először.

- De…de – habogtam.

- Nincs semmi de, menj – nyomatékosításként az ajtó felé toltak.

A szívem a torkomban dobogott, nem voltam felkészülve a látványra. Lassított felvételként nyitottam ki az ajtót, amint beléptem a szobába a szám elé kaptam a kezem és a könnyeim, mint a zápor kezdtek el hullni. Mindenféle gépek pityegtek, Rob arca fal fehér volt. Sose szerettem volna így látni, odasétáltam hozzá és óvatosan megfogtam a kezét.

- Szia – suttogtam. Nem számítottam válaszra, de felém kapta a tekintetét és halványan elmosolyodott és megszorította a kezemet – nagyon megijesztettél, ugye tudod? – sírva nevettem.  Mivel nem tudott válaszolni csak a kezemet simogatta, minden egyes érintése megnyugvást sugallt.

Szerencsére napról napra jobban lett és pár nap múlva már meg is szólalhatott. Sajnos a munkahelyem csak két hét szabadságot adott, ezért naponta kellett Monaco és Olaszország közt ingáznom. Általában csak estére értem oda és nem egyszer előfordult, hogy már aznap nem is láthattam.

- Már 4 napja nem voltál – jelentette ki egy csütörtöki estén.

- Sajnálom, rengeteg munkám van, mindig akkor értem ide, amikor már nem jöhettem be – leültem az ágya szélére.

- Jó kifogás.

- Rob, kérlek, ne csináld ezt – lehunytam a szemeimet, mert meg kellett nyugodnom.

- Mit ne csináljak? A barátnőm vagy elvileg és most meg nem is érdekellek. Mond, meg ha mást szeretsz – dühösen mondta.

- Ez hülyeség. Csak is téged szeretlek. Ha ez nem így lenne szerinted, utaznék naponta ennyit? - már a sírás mardosta a torkomat – de tudod, mit majd beszéljünk akkor, ha lenyugodtál – felkaptam a kabátomat és elrohantam.

Nagyon megsértett, persze tudom, hogy mindezt csak azért tette, mert úgy érzi, hogy nem állok mellette, de nagyot téved. Az elkövetkezendő két hétben be sem mehettem hozzá, nem akart látni. Megsemmisültnek éreztem magam. A szívem apró darabokra tört. A hazatértekkor se voltam otthon, mert nem tudtam róla. Csodálkozva vettem tudomásul, hogy itthon van. Melegséggel töltötte el a lelkem.

- Miért nem szóltál, hogy hazajössz? – segítettem neki felmenni az emeletre.

- Nem akartalak zavarni úgyis annyit, dolgozol – jegyezte meg gúnyosan.

- Ne kezdjük ezt megint – kértem.

A beszélgetésünk lecsökkent a minimálisra, reggel elmentem dolgozni este pedig arra értem haza, hogy valamilyen számára nagyon fontos sorozatot néz.

- Hamarosan itt lesznek a vendégek – szólaltam meg vidáman.

- Tudom – a mankója segítségével kiballagott a konyhába.

Úgy döntöttünk, hogy rendezünk egy kisebb fajta fogadást, amin a munkatársai, pilótatársai lesznek hivatalosak. A kis lakásunk pár órán belül megtelt emberekkel és mindenki jó kedvűen beszélgetett. Robert arcán most láttam csak először őszinte mosolyt, olyan felszabadult és jó kedvű volt, mint régen.  Közel laktunk a parthoz, feleslegesnek éreztem magam ezért kisétáltam az ajtón magam után hagyva a boldog társaságot. Csak mentem és mentem, a könnyeim az arcomat áztatták. Próbáltam minél messzebb menni az emberektől. Fáj. Nagyon fáj, nem ezt érdemlem. Szeretem mindig is, szerettem erre ő, átlép rajtam, mint egy rossz emléken a múltból. Még sohasem éreztem magam ennyire feleslegesnek, hiába küzdök egyedül kevés vagyok ehhez. Leültem a kövekre és figyeltem a víz hullámzását. Milyen nyugodt itt minden, a hullámok ritmusos mozgása összhangot sugall. Minden kisebb hullám egy nagyba torkollik és a nagyok védelmezően, fogják körül őket. A fejemet a térdeimre hajtottam és hagytam, hogy minden érzés távozzon belőlem. http://www.youtube.com/watch?v=aFZ7bBaYpcw&feature=related

- Sarah – erre a hangra összerezzentem – jól vagy?

- Persze – hazudtam és próbáltam eltüntetni a sírás nyomait.

- Ne hazudj – mögém lépett és elsöpörte a hajam, hogy láthassa az arcom. Ahogy az arcomhoz ért kirázott a hideg – miért menekültél el? – rám emelte a tekintetét.

- Feleslegesnek éreztem magam – vallottam be.

- De miért? – mivel nem tudott leülni hozzám ezért mögém állt és úgy nézett le rám.

- Szerinted?

- Nem tudom.

- Neked nem tűnt fel, hogy az elmúlt hónapokban mennyit változtunk? Állandóan bántjuk egymást és én ezt már nem bírom tovább. Még az elején elviseltem, mert tudtam, hogy csak a fájdalom beszél belőled, de kezdtek eldurvulni a dolgok. Szerinted csak a munkának éltem, pedig ez nem igaz. Minden egyes nap ott voltam melletted. Reggel korán keltem és csak éjszaka vagy hajnalban kerültem csak ágyba. Hónapok óta nem eszem rendszeresen, nézz rám Minimum 5 kg fogytam. Ráadásul még olyanokkal is vádolsz, hogy megcsaltak. Sose lennék erre képes. Szeretlek, őrülten szeretlek – jó érzés volt végre megosztani vele a gondolataimat. Hosszú percekig nem válaszolt.

- Én ezt nem is tudtam. Nem figyeltem rád eléggé, csak a magam gondjaival voltam elfoglalva. Sajnálom - lecsúsztatta a kezét a vállamról – kérlek, fordulj felém – kérte lágyan.

Óvatosan megfordultam és meggyötört férfival találtam szemben magam, akinek a szemében pár könnycsepp megcsillanni látszódott.

- Nem tudok lehajolni hozzád, megtennéd, hogy felállsz – felém nyújtotta a kezét én pedig felálltam. Csak néztünk egymásra és próbáltuk megfejteni a másik gondolatát.

- Azt mondtad régen, hogy örökre itt leszek – a szívére csúsztattam a kezem – meg van még ez a hely a számomra?

- Mindig is megvolt – megfogta a kezem és megpuszilta – nem tudnálak kitörölni a szívemből, mert akkor megszűnnék létezni – végig simított az arcomon.

Közelebb hajolt hozzám, óvatosan megcsókolt először csak kóstolgatta az ajkaimat, de miután nem ütközött ellenállásba elmélyítette a csókunkat. Visszatért a testembe az élet, a csókja volt számomra az utolsó mentsvár. Egymáshoz simulva csókolóztunk.

- Nem engedem, hogy többé szomorú angyal legyél – a homlokát az enyémnek döntötte.

12. rész

Sziasztok! 
Köszönöm mindenkinek a kommenteket. A Jennis dolog ki fog derülni hamarosan addig is lehet találgatni :P  Most is 10 komment lesz a határ.
Itt az új rész :D 
Puszii 

A téli szomorú időt lassan felváltotta a tavasz üdítő frissessége. Igaz még csak 1 napja léptünk át hivatalosan a tavaszba, de már 1 hete érződött, hogy itt bizony változás lesz. A hó nagy része már elolvadt, a napocska is sokkalta többet jelent meg az égen, bár meleget még nem nagyon nyújtott, de szebbé tette a napjainkat. Jennit az elmúlt két hétben talán egyszer, ha láttam, pár percre haza szaladt és már ment is tovább. Kimi pedig a munkába temetkezett. Próbáltam magam hasznossá tenni, így kitakarítottam az egész házat, egy hét alatt végeztem is vele.

Holnap korán reggel indulunk Mexikóba, ahol azért már sokkalta jobb idő vár majd ránk. A szobámban pakolgattam, amikor egy halk kopogás után megjelent Kimi.

- Ha nem akarsz nem kell velem jönnöd – leült az ágyamra.

- Ne hülyéskedj már, megörülök egy kis napfényért. Tudod kis korom óta Spanyolországban élek és lételemem a napfény – mosolyogva folytattam a ruháim elpakolását.

- Azért ne számíts 40 fokra – nézett bele a bőröndömbe.

- Akkor szerinted a bikini túlzás? – vontam fel a szemöldököm,

- Igen, bár a szállodában még hasznát veheted – kacsintott rám.

- Na, jól van inkább ne szólj bele –  nyújtottam rá a nyelvem.

- Ne szemétkedj, mert akkor reggel elfelejtek szólni, és itthon maradsz az én kedves feleségemmel.

- Isten ments! Jó kislány leszek – bevetettem a jól ismert boci szemeket.

Még egy kis ideig beszélgettünk, majd Kims is elindult pakolni. Nem igazán tudtam aludni, folyton azon kattogott az agyam, hogy újra láthatom Patrick-et. Már hiányzik, pedig csak pár napot töltöttem vele együtt. Reggel ébresztés nélkül felkeltem és rekord gyorsasággal készültem el. A nappaliban toporogtam és vártam az unokatestvéremre.

- Valaki már nagyon menni akar – komótosan sétált le.

- Hogy a fenébe ne akarnák menni, hiszen ott napfény vár – vigyorodtam el.

- Akkor induljunk – kinyitotta az ajtót és már el is, hagytuk a Räikkönen rezidenciát.

Már az autóban sem lehetett velem bírni állandóan mocorogtam. Kimi szerint a vesztemet érzem, szerintem meg csak egyszerűen jó kedvem van. A repülőtér egy-egy szegmensében álltak a csapat tagok. Kb. fél óra keresgélés után meg lett mindenki, vagyis majdnem mindenki. Egyedül Patrick hiányzott, róla senki sem, tudott semmit sem. Már mindenki a repülőn ült, de Patrick még mindig nem futott be. Kimi próbálta elérni telefonon, de csak a hangposta válaszolt. Idegesen dobta le maga mellé a kis készüléket. 10 perc volt az indulásig, amikor befutott.

- Sajnálom, hogy késtem csak elaludtam - szaporán vette a levegőt.

- Semmi baj még időben ideértél, de máskor legalább felhívhatnál – fedte meg Kimi.

- Rendben – gyorsan ledobta magát az első ülésbe, amit meglátott és már indulhatunk is.

Ez az út jóval hosszabb, mint a Svédországba vezető. Mindenki pihent vagy zenét hallgatott én is követtem a példát, de egy idő után meguntam. Hátra pillantottam, és mosolyogva nyugtáztam, hogy Patrick sem alszik, így odamentem hozzá.

- Szia – köszöntem neki, majd leültem a szomszédos ülésre.

- Szia, de rég láttalak már – mosolyodott el s két puszit nyomott az arcomra.

- Mi újság? – hátradőltem, de a fejemet felé fordítottam.

- Semmi jó, azt sem tudom hol áll a fejem – rázta meg az előbb említett testrészét.

- Hogy – hogy?

- A nővérem ott hagyta a férjét és hozzám költözött a kislányával, ma is én vigyáztam rá, amíg ő a válóperes ügyvédnél járt, pluszban ott vannak a csapat ügyei is. Most is az új alkatrészek után kutakodok – bökött az ölében elhelyezkedő laptopra.

- Akkor zajlik körületted az élet – összegeztem a hallottakat.

- Az biztos, és veled mi újság? Találtál már munkát?

- Sajnos nem, bár be kell vallanom mostanában nem is, kerestem. Teljesen elvonták a figyelmem más dolgok – a tekintettem a csapat egy másik tagjára vándorolt.

- Valami baj van? – megfogta a kezem.

- Nem – ráztam meg mosolyogva a fejem – csak kicsit bonyolult az életem, a szívemben ezer érzés kavarog.

- Szerelmes vagy? – kérdezett rá kedvesen.

- Nem és még barátom sincs. Csak van pár ember, aki nagyon kedves a szívemnek és velük kapcsolatban nem tudok dűlőre jutni.

- Értem.

Kicsit kínosnak éreztem ezt az egészet, így inkább visszamentem Kimi mellé és megpróbáltam aludni egy keveset. Feltöltődve és napfényre éhesen hagytam el a repülőt. Minden emberre mosolyogtam és végtelen öröm öntött el, amikor megéreztem a nap jóleső melegét a bőrömön. Most nem akartam rögtön a szállodába menni, de le kellett pakolnunk.

- Baj, hogy külön szobát kértem? – két kártyát tartott a kezében Kims.

- Nem – vigyorogva vettem ki az egyiket a kezéből.

- Ki jössz a pályára? – a lifthez sétáltunk.

- Persze, csak előtte átöltözöm.

A szobánk egymás mellett volt. Gyorsan előkerestem egy térdnadrágot és egy trikót, a hajamat feltűztem és már készen is voltam.

- Indulhatunk – benyitottam az unokatestvérem szobájába, ahol elég meglepő dolog fogadott. A drága unokatestvérem az ágyon feküdt és aludt.

- Ébresztő – léptem oda mellé. – Így akarsz interjút adni?  – simogattam meg az arcát.

Álmosan felült és a tekintetéből látszódott, hogy azt se tudja, hol van.

- Mehetünk? – felkapta a táskáját és az ajtóhoz botorkált.

- Persze – követtem.

Egész úton az volt a téma, hogy azért aludt be, mert túl sokat kellett rám várni. Szerintem pedig nem, most egész hamar elkészültem. Csodálkozva néztem az ember tömegre, akik arra vártak, hogy a kedvencükről autógrammot kapjanak. Utoljára akkor láttam ennyi embert, amikor elkísértem Kimit az egyik futamra. Amíg ő szorgosan osztotta az aláírásokat és az interjúkat, addig én megkerestem a csapatott és ott várakoztam.

- Csinos vagy – jelent meg Patrick egy nagy kupac papírral a kezében.

- Köszönöm – kicsit elpirultam – Hova viszed azt a sok papírt? – próbáltam elterelni a figyelmem, mert képes lettem volna tovább pirulni.

- A Ford kért pár íratott azokat viszem át.

- Elkísérhetlek?

- Persze – mosolygott rám és a kezembe nyomott egy kisebb kupacot – csak azért, hogy bejöhess velem.

- Okés.          

Nagy nehezen átvergődtünk a szerelőkön és a mérnökökön. Nem gondoltam volna, hogy itt is ennyire rohannak az emberek azt hittem ez egy nyugodtabb környezet, de úgy látszik tévedtem.

- Megérkeztünk – egy hatalmas sátor előtt megálltunk.

- De jó, már azt hittem gyalog kell megtennünk egy teljes rali szakaszt.

- Gyere – mutatott a bejárat fele.

Egy félreeső sarokban megálltam nem akartam senkinek sem az útjában lenni. Figyeltem, ahogy összerakják az autót, de egyszer csak elsötétült előttem a világ.

- Na ki vagyok? - számomra egy nagyon kedves hang szólalt meg.

- Mikko? – fordultam meg és miután elvette a kezeit az arcom elől megöleltem és megpusziltam.

- Jó újra látni - eltolt egy kicsit magától. – Hogy-hogy itt vagy?

- Patricket kísértem el – mutattam az említett fiúra.

- Értem, de szerintem te kémkedsz.

- Én?? Az kizárt, nem értek az autókhoz – az egyik szerelőjét figyeltem.

- Mi lenne, ha egyszer beültetnélek az autómba?

- Az első kanyarnál felborulnék – válaszoltam komolyan.

- Annyira csak nem lehet rossz sofőr– nevetett fel.

- Hidd el, az vagyok. Elég, ha annyit mondok, hogy a jogsim a negyedik próbálkozás után lett meg – mosolyogtam rá angyalian.

- Akkor az előző ajánlatomat visszavonom.             

- Azt jól teszed, de most mennem kell. Puszilom Jari – Mattit is – elköszöntem tőle.

- Ha nem baj azt a puszit csak képletesen adom át – megölelt.

Mosolyogva távoztunk a csapattól. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar barátokra találok. Mikko nagyon rendes és jó fej, bár finn szóval nem is várhattam mást.

- Ne barátkozz az ellenséggel – jelentette ki komolyan Patrick.

- És miért ne?

- Hát azért mert én nem szeretném vagyis a csapat nem szeretné – nem nézett a szemembe inkább az óráját tanulmányozta.

Estefelé értünk vissza a szállodába, megvacsoráztunk, majd felvetettem, hogy menjünk le és úszunk egy kicsit. Ekkor még nem sejtettem, hogy mi mindent tartogat még ez az este.

Az úszásból nem lett semmi sem, mert inkább egymást dobáltuk a vízbe. Kis idő elteltével csatlakozott pár csapattag is. Patrick is közöttük volt. Azt eddig is tudtam, hogy jól néz ki, de most, hogy kicsit többet is láthattam belőle egy pillanatra kihagyott a szívem.

Valamiért került, sose jött a közelembe. Lassan mindenki visszament a szobájába, csak ketten maradtunk. 

Lahja fürdőruhája 

11. rész

Sziasztok! 
Köszönöm az előző részhez a kommenteket. Meghoztam az új részt, ami szerintem elég unalmasra sikeredett, de néha kell ilyen is. Most is 10 lesz  a komment határ. 
Puszi! 

 

Először nagyon megijedtem, mert teljesen ismeretlen volt a kéz, de miután megfordultam egy szöszi buksival találtam szemben magam. Egyik kezével a párnát ölelte, míg a másikkal magához ölelt. Annyira aranyos volt, mint egy kis gyerek. Lassan elhúzódtam tőle vigyázva, hogy ne ébredjen fel. Halk és óvatos léptekkel közelítettem meg az ajtót. Miután sikeresen kijutottam, mosolyogva indultam volna a konyha felé, ha épp nem ütközök bele Kimibe.

- Jó reggelt! – jött oda hozzám és adott két puszit.

- Neked is!  - viszonoztam az előző gesztusát.

- Nem láttad Sebet? Nincs a szobájában, és sehol sem találom – lekísért a konyhába.

- Ööö… nem – ráztam meg a fejem, és a padlót fixíroztam.

- Biztos? – a kávém mellé kikészített pár péksütit.

- Biztos.

- Akkor nem tudom, hol van, nem szokása lelépni csak úgy – morfondírozott.

- Lehet csak elment futni – vontam meg a vállam. Legbelül abban reménykedtem, hogy nem kell még fel egy kis ideig. Ha megreggeliztem, felmegyek és felébresztem, de addig is maradjon a szobában, mert fogalmam sincs, hogy hogyan magyaráznám ki magam. Bár nem is kell magyarázkodnom, hiszen semmi sem történt. Csak beszélgettünk és elaludtunk, ennyi semmi több.

- Köszönöm a reggelit, azt hiszem, felmegyek, és rendbe szedem magam – leugrottam a székről, de mielőtt elhagytam volna a konyhát, egy puszit nyomtam Kimi arcára.

Ugyanolyan óvatosan mentem vissza a szobába, mint ahogy elhagytam azt. Seb még mindig aludt. Kedvem lett volna odabújni hozzá, de már így is túl sokat fantáziálgattam róla. Számomra ő tabu. Nem kezdek ki az unokatestvérem egyik legjobb barátjával ráadásul lehet, hogy barátnője is van. Semmit nem tudok róla. Felöltöztem, és amikor a fürdőszobában is végeztem odasétáltam az ágyhoz és leültem a szélére. Simogatni kezdtem az arcát, de csak morgott valamit és átfordult a másik oldalára.

- Seb, ideje lenne felkelni – cirógattam meg a vállát.

- Nem, én még aludni akarok – felém fordult és a kezem után kapott.

- Eleget aludtál már – nevettem fel.

Szép lassan kinyitotta a szemeit és először csodálkozva nézett körbe.

- Mi történt tegnap este?

- Semmi. Beszélgettünk utána mindketten beájultunk – vontam meg a vállam – egyébként Kimi keres, és azt mondtam neki, hogy nem tudom merre vagy. Légyszi találj ki valami mesét, hogy merre voltál – már az ajtóban állt, de még elég álmos fejjel.

- Rendben – bólogatott bár szerintem nem sok mindent fogott fel belőle.

Szerencsére Kimi bevette a meséjét, így nem kérdezősködött tovább. Sebastian este elment, mert jövő héttől már tesztelnek. Furcsa ürességet éreztem, amikor elhagyta a házat. Az ablaknál álltam és az utcát figyeltem, ahol sok-sok kisgyermek játszott. Eszembe jutott a gyerekkorom, mi is rengeteget játszottunk, amikor haza mentünk Finnországba, igaz 12 éves korom óta nem jártam a hazámban. Teljesen elmerültem az emlékekben, Kims keze térített vissza a valóságba.

- Minden oké? Már vagy 10 perce szólongatlak.. – fordított maga felé.

- Persze csak kicsit elbambultam.

- Vettem észre – mosolyodott el – és mi volt a bambulás tárgya?

- A Finnországi karácsonyok – a kanapához sétáltam és leültem.

- Azok mindig olyan szépek voltak – követte a példámat és mellém ült.

- Emlékszel, amikor minket bíztak meg a fa feldíszítésével?  - hátradőltem és felhúztam a lábaimat, majd ráhajtottam a fejem.

- Azt sohasem fogom elfelejtetni, olyan hisztisnek még sohasem láttalak.

- Ez nem igaz, nem hisztiztem csak már akkor se érvényesült az akaratom.

- Persze. Ramival szépen megcsináltuk erre ti megjelentek Emilyvel, hogy ez így nem lesz jó, és kezdhettük elölről az egészet- még most is duzzogott.

- Hát még szép, hogy újra kezdtük, hiszen tele aggattátok a fát autókkal – nevettem fel.

- Azt mondta anya, úgy díszítjük fel, ahogy mi azt jónak találjuk – vonta meg a vállát.

- És akkor ti rögtön autókat kezdtetek el a fára dobálni.

- Emlékszel még a barbie babádra, amit elvettünk? – gonosz mosolyra húzta a száját.

- Emlékszem, még most is elszomorodok, ha az eszembe jut. Ti távirányítós autót kaptatok, mi pedig babákat. Csak egy pillanatra hagytuk ott őket ti már rögtön akcióba lendültettek.  Akadálynak használtátok szegényeket mind addig, amíg fel nem tekeredett az autókerekére a baba haja.  – most én vettem át a duzzogó szerepet.

- Vicces volt – merengett el Kimi.

- Hidd el nekünk annyira nem.

- Bocsi – a legártatlanabb tekintett elő véve nézett rám.

- Semmiség- legyintettem – végül is két kislány karácsonyi ajándékát tettétek tönkre. Kérdezhetek most egy kicsit komolyabb dologról is?

- Igen – bólogatott.

- Miért nem válhatsz el Jennitől?

- Ezt nem mondhatom el, pedig legszívesebben elmondanám, de nem lehet még nem. Talán pár hónappal később elmondhatom, de addig nem. Hidd el, ha megtehettem volna már réges-rég elváltam, volna – nem nézett rám, inkább a padlót tanulmányozta.

- Értem, vagyis nem, de ha majd úgy érzed, elmondod – bátorításként megszorítottam a kezét.

- Köszönöm.

- Ez csak természetes, hiszen a tesók kiállnak egymás mellett – kacsintottam rá – de ha most nem haragszol azt hiszem, ledőlök egy kicsit.