7. fejezet: Barcelona, otthon

Hazaérve kivettem a postaládából a leveleket és a reklám újságokat. Ezek nagy részét egyből a kukába dobtam, a számlákat pedig összeszedtem, hogy majd másnap be tudjam fizetni őket. Szokatlan volt ez a csend, már hozzászoktam, hogy van körülöttem valaki, akivel ha nem is beszélek folyamatosan, de a közelsége megnyugtat. Magamhoz vettem egy tábla csokit és a kanapéra telepedtem közben az ujjamon lévő gyűrűt forgattam. Eddig még fel sem tűnt, hogy milyen szép is ez az aprócska ékszer. Valószínűleg, ha az igazi szerelmem ajándékozott volna meg vele már világgá kürtöltem volna, hogy milyen gyönyörűséget kaptam most viszont inkább levettem és az asztalra tettem. Nem fogom hordani, ha nem muszáj. Remélhetőleg itt senki se fog felismerni, nem vagyok én akkor híresség, hogy kövessenek. Gyorsan végig lapoztam a tv csatornákat, de egy normális műsort se találtam ezért inkább az alvás mellett döntöttem.

Jó érzés volt napsütésre ébredni, már is jobban éreztem magam. Mivel még senki se tudta, hogy haza jöttem ezért nem volt semmilyen programom se. Viszont, ahogy szétnéztem rájöttem, hogy ideje egy nagy bevásárlásnak, hiszen szinte semmi sem volt itthon. Az egész délelőttöm eltelt ezzel, viszont a délutánt nem bírtam ki otthon, ezért elindultam a stúdió felé. Hiányoztak már a srácok és Dan is, ő a legjobb barátom és talán néha már több is annál. Pont jól időzítettem, hiszen már elkezdték a próbát és a zene miatt halkan be tudtam osonni a terembe. Meghúzódtam az egyik sarokba és csak figyeltem, ahogy táncolnak, Dan épp háttal állt így nem vett észre csak akkor, amikor az egyik forgásnál felém fordult. Láttam rajta, hogy kicsit meglepődött, de mosolyogva jött oda hozzám.

- Tami – zárt a karjai közzé. – Örülök, hogy újra itt vagy – mosolygott, mint mindig.

- Én is örülök neked.

- Nem az volt, hogy csak a jövőhónapban jössz vissza?

- De, csak közben változtak a dolgok – a gyűrűsujjamra csúszott a kezem, de ezt ő szerencsére nem vette észre.

- Valami baj történt? – aggódva fürkészte az arcom.

- Nem, de menj vissza tanítani, ha végeztél megbeszéljük rendben?

- Okés, de nem menekülsz – táncolva ment vissza a csapatához.

Figyeltem őket, majd hátul én is elkezdtem egy kicsit mozogni már hiányzott és egy-két új lépés is megfogalmazódott bennem. Felszabadult voltam és élveztem a zene és a mozgás jótékony hatását. Az óra végeztével kicsit már pozitívabban láttam a világot és úgy éreztem, hogy végre visszakaptam mindent, ami az enyém volt. Az óra után megvártam, amíg Dan teljesen elkészül és csak ezután indultunk el hozzám. Nem akartam most kávézóba menni, ott nem tudnám elmondani neki a történteket. Hozzám mentünk és egyre idegesebb lettem, féltem a reakciójától. Biztosan idiótának fog tartani, ha megtudja, hogy ilyenbe belementem, és hogy engem is csak a pénz és a hírnév érdekel. Amikor megérkeztünk próbáltam nyugodt maradni és mosolyogva sétáltunk fel a lakásomhoz.

- Kérsz valamit inni vagy esetleg enni? – a konyhába indultam egy kis vízért.

- Egy pohár vizet elfogadok – ő addig a nappaliba ment, ismerte már a járást.

Két pohárral a kezembe indultam el, de amikor beértem teljesen lefagytam a gyűrűmet tartotta a kezében és furcsán méregette az ékszert.

- Ez… ez mi? – nyújtotta felém.

- Egy eljegyzési gyűrű, erről akartam veled beszélni – lehajtottam a fejem és leültem mellé, de nem néztem rá.

- Téged eljegyeztek, barátod van vagyis vőlegényed? - érződött a hangján a meglepődés és a hitetlenség.

- Nincs barátom, és a vőlegényem sem igazi – ráztam meg a fejemet.

- Tami – megfogta a kezem – kérlek, magyarázd el, mert ebből semmit sem értek.

- A családomról már meséltem neked, tudod milyen emberek. Talán az a név mond neked valamit, hogy Vitaly Petrov – ránéztem ő pedig bólintott – nos, a két család nagyon jó viszonyt ápol és mi is barátok voltunk. Azért kellett hazamennem, mert hozzá akarnak adni. Vitalynak szüksége van szponzorokra, apám cége meg nem egyezett bele, de így, hogy kitalálták, hogy mi együtt vagyunk, szívesen segítenek. Egy színjáték az egész életem – pár kósza könnycseppet letöröltem, nem szerettem volna újra sírni.

- Én. azt hittem ilyenek csak a filmekben léteznek – hitetlenkedve rázta meg a fejét – és hozzá is kell menned?

- Nem, vagyis nem tudom – igazából erre még én sem gondoltam.  – Bízok benne, hogy nem. Szeretem Vitalyt, de csak mint barátot sosem néztem rá úgy, mint egy férfira.

- Értem, és annyira sajnálom – magához húzott és megölelt – rám mindenben számíthatsz, itt leszek veled – a hátamat simogatta.

Megkértem, hogy beszéljünk valami vidámabb témáról. Elmesélt mindent, ami a tánciskolában történt. Én pedig csak mosolyogva figyeltem, amikor vele vagyok, úgy repül az idő és megfeledkezek minden bajomról. Az elmúlt pár napban nem igazán mosolyogtam, nevetni meg végképp nem nevettem, de neki sikerült ezt is elérnie, sőt még táncra is perdültünk.  Már most biztos vagyok benne, hogy többet érzek iránta, mint barátság és erre is csak most sikerült rájönnöm, amikor semmi sem lehet köztünk. Az egész estét velem töltötte, csináltunk vacsorát, majd megnéztünk egy filmet talán már éjfél is volt, amikor elköszöntünk egymástól. Fáradtan sétáltam be a szobámba, olyan csendes így minden. Egy kis időre úgy éreztem, hogy van családom, még ha ez a család a világ legrosszabb családja is. Mindig volt valami alapzaj, itt pedig egyedül vagyok és magányos. A gyűrűt eltettem az ékszereim közzé, ha nem muszáj nem fogom hordani. Magamhoz vettem a gépemet és megnéztem a leveleimet, egy érkezett Vitalytól is, de mikor még csak rákattintottam nem tudtam, hogy mi vár rám. Bár tudtam volna, ez az egész életemet megfogja változtatni.

6. fejezet: Minden megváltozik

Nagyon vártam már, hogy a média képviselői elmenjenek, mert már a sírás fojtogatott. Legszívesebben felrohantam volna a  vőlegényem szobájába és soha többet nem jöttem volna elő, de ezt nem tehettem. A konyhába mentem, hogy egy kicsit egyedül legyek és, hogy visszafojtsam a kitörni készülő sírást. Csendben meredtem magam elé egyszerűen az agyam nem tudta feldolgozni, hogy mit is tettem.

- Jól vagy? – a hang hallatára összerezzentem és majdnem elejtettem a kezemben lévő poharat.

- Igen – bólintottam egy aprót és egy mosolyt erőltettem az arcomra.

- Ne hazudj! – közelebb jött és megölelt – Látom rajtad, hogy mindjárt kiborulsz, ismerlek már nővérkém.

- Ezt nem hiszem el. Mindennek vége, érted? Az egész életem elcseszték – egy könnycsepp gördült le az arcomon.

- Sajnos nem tudom, hogy mit mondhatnék. Annyira sajnálom, de tudod, hogy apáékkal még én se szállhatok szembe.

- Tudom és nem is kérhetem ezt tőled, csak tudod jól, hogy miért mentem el anno – egy szomorú mosoly jelent meg az arcomon.

- Zavarok? – jelent meg Vitaly az ajtóban.

- Nem, én már épp menni készültem – állt fel a húgom és miután megölelt kisétált.

Némán meredtünk egymásra, most szavak nélkül értettük a másikat. Megráztam a fejem, amire közelebb lépett és  a karjaiba zárt.

- Mindent megteszek, hogy mihamarabb szakíthassunk – súgta a fülembe. Annyira hülyén hangzott ez az egész, hogy egyszerűen csak nevetni tudtam rajta.

- Rendben, még egyetlenegy barátom se jelentette be, hogy hamarosan szakítunk – letöröltem a könnyeimet.

- Látod én ilyen rendes vagyok! – nevetett fel.

- Köszönöm – adtam neki két puszit

- Gyere, menjünk ki és mosolyogjunk – kinyújtotta felém a kezét.

Még kb. 1 óráig kellett mindenki előtt előadnunk, hogy mennyire boldogak vagyunk és ez életünk egyik legszebb napja.

- Végre – neki dőltem a lépcső korlátjának, amikor az utolsó vendég elment.  

- Egyetértek – sétált mellém a vőlegényem.

-  A végén még tényleg összejöttök – szólalt meg a kedves apósom – Ma egésznap együtt voltatok.

- Mivel kénytelenek voltunk együtt mutatkozni, vagy jobb lett volna, hogyha a lakás két legtávolabbi pontjában helyezkedünk el? – flegma voltam ismét. Valahogy mostanában nem tudok vele normálisan beszélni, pedig régebben kedveltem, de most ha meglátom undort és gyűlöletet érzek.  Meg sem vártam a választ inkább felmentem az emeletre, meg sem álltam Vita szobájáig. Úgy érzem, hogy megfulladok, nem látom, a kiutat nem tudom, hogy mi fog ezután történni csak azt tudom, hogy vissza akarom kapni a régi életem. Levettem a ruhámat és Vitaly szekrényéből kivettem egy pólót és azt öltöttem magamra és leültem az ágya közepére és csak bámultam ki a fejemből. Azt sem vettem észre, hogy már nem vagyok egyedül, csak arra eszméltem fel, amikor egy kéz simult a vállamra.

- Jól vagy? – leült mögém, de a kezét a vállamon hagyta.

- Azt hiszem. Nem baj? – a pólómra mutattam.

- Nem – közelebb csúszott hozzám és átölelt. Nagyon jól esett, de csak barátilag, olyan mintha a bátyám lenne. Kislányként is szinte bármilyen problémám volt őt kerestem fel, mindig volt hozzám egy-két kedves szava vagy csak egyszerűen a jelenlétével oldotta bennem a feszültséget.

- Rossz téged így látni – súgta a fülembe. – Hol van a mindig vidám és mosolygós Tamim?

- Valahol Spanyolországban – válaszoltam őszintén és a karját simogattam.

- Nagyon vissza akarsz menni?

- Igen – suttogtam – hiányoznak az emberek és a tanítványaim is.

- Akkor holnap visszamész – jelentette ki.

- Az nem lehet, valami hülye interjút kell adnunk – húztam el a számat.

- Majd azt mondom, hogy lebetegedtél, menj.

- Köszönöm! – megpusziltam.

 A nap többi részében nem beszéltünk túl sokat, egyikőnk se tudott mit mondani. Vitaly is a gondolataiba merült valószínűleg benne is most tudatosult ez az egész. Érzem, hogy ez az egész most egyáltalán nem hiányzott neki sem a karrierje szempontjából sem a magánélete szempontjából.

Éjfél is elmúlt már, de én még mindig nem tudtam aludni. A barátom békésen szuszogott mellettem én pedig az új gyűrűmet forgattam az ujjamon. Úgy éreztem mintha valami több kilós súly terhelődne az ujjamra, amikor viselem a gyűrűt. A hazugság súlya. Fogalmam sincs, hogy mikor aludhattam el, de miután az ébresztőm túl hamar szólalt meg valószínűleg 2-3 óránál nem aludtam többet. Halkan összepakoltam mindent és kiosontunk a házból. A városban még alig kószált egy-két ember, így a közlekedés is merőben könnyebben haladt, mint máskor. A repülőtéren megvettem az első Spanyolországba szóló jegyet. Csak 2 órát kell várnom.

- Tényleg nem muszáj itt maradnod velem - fordultam felé miután átnyújtottam neki a kávéját.

- Itt akarok és kész, ne ellenkezz asszony! – nevetett rám.

- Még nem vagyok asszony – játszottam a sértődöttet.

- Majd leszel – kacsintott rám.

Hiába mondtam neki, hogy menjen, hiszen már a szülei is keresték telefonon, de az utolsó percekig velem volt. Megígértem neki, hogy ha hazaértem felhívom. Amikor felszállt a repülő a szívem egyszerre akart kiugrani a helyéből örömömben, hogy végre hazamehetek ugyanakkor egy kicsit fájt is, hogy itt hagyom. 

5. rész : Az eljegyzés

Reggel úgy keltem fel, hogy minden végtagom fájt. Nagy nehezen kimásztam Vitaly öleléséből és miután szabad voltam kinyújtóztam. Az ablakhoz sétáltam és figyeltem az ébredező várost. Nagy különbség volt a napsütötte Barcelona és a borús Vyborg között. Már most hiányzik az otthonom, és tévedés ne essék nem a szüleim házára gondoltam, hanem az új életemre. Hiányoznak a gyerekek és hiányoznak a barátaim és Dan is. Sosem volt köztünk semmi sem, de az elmúlt pár hónapban, mintha kicsit közelebb kerültünk volna egymáshoz erre tessék most azt se tudom mikor mehetek vissza. Nem vagyok az a síros fajta, de most újra eleredtek a könnyeim. Emlékszem kiskoromban rengeteget sírtam, de miután ezzel nem értem el semmit sem anyámnál, így sem figyelt rám úgy döntöttem, hogy csak nagyon kivételes esetekben fogok sírni.

- Minden rendben van? – összerezzentem Vita hangjára.

- Persze – megfordultam és letöröltem a könnyeimet.

- Ha úgy lenne, akkor nem sírnál, gyere ide – engedelmeskedtem neki és odasétáltam. Az ölébe húzott én pedig a vállára hajtottam a fejem és ismét sírtam. Az elmúlt két napban már másodjára teszem ezt. Erősnek kell lennem.

- Sajnálom, túl gyenge vagyok – mondtam ki már kissé nyugodtabban.

- Nem vagy az – megsimogatta az arcom – az én barátnőm mindig is kemény csaj volt – mosolygott rám. – Nem egyszer megvertél engem is – emlékeztetett a gyerekkorunkra.

- Csak azért, mert hagytad magad – nevetettem fel.

- Jó reggelt  fiatalok – rontott be a szobába Szergej, én pedig amilyen gyorsan csak tudtam kiugrottam Vitaly öléből.

- Hoppá csak nem megzavartam valamit? – becsukta maga után az ajtót és sunyi vigyorral az arcán közeledett felénk.

- Semmit sem zavartál meg –mondtuk egyszerre.

- Nagyon gyanúsak vagytok ti nekem – lehuppant kettőnk közzé. Két személynek is elég szűkös volt a hely, de háromnak még jobban.

- Öcsi, nem akarsz vissza menni a szobádba?

- Nem, jó így. Újra együtt – vigyorgott – habár nektek lassan készülődni kellene.

- Miért? – tettem fel jogosan a kérdést.

- Ma lesz az eljegyzés – vonta meg a vállát.

- Még jó, hogy szóltak – morgott Vitaly.

- Ez van, azért kár, hogy nem igazi lesz ez az egész. El tudnálak fogadni sógornőmnek -  mosolygott rám, majd kisétált a szobából.

- Miért kell ilyen gyorsan történnie? – tettem fel szomorúan a kérdést.

- Fogalmam sincs, és remélem hamarosan a sajtóban is meg fog jelenni – dühöngött Vitaly is. Megjegyzem teljesen jogosan.

- Egyre jobb – a bőröndömhöz sétáltam és kivetem a mai ruhám, majd a fürdőbe mentem.

Együtt mentünk le reggelizni, a család többi tagja már az asztalnál ült.

- Ugye tudjátok, hogy nagy nap a mai? – vigyorgott ránk Alexander.

-  Most már igen, még jó, hogy szóltál róla- nem érdekelt, hogy bunkó voltam, egyszerűen túlságosan utáltam most ahhoz, hogy kedvesen tudjak neki válaszolni.

- Szólni akartam róla – emelte fel a hangját.

- Mégis mikor apa? Előtte 10 perccel? – szólalt meg ingerülten Vitaly, majd felállt az asztaltól és felment a szobájába.

- Ezt jól elintézted – suttogta Maria.

A családfő semmit sem szólt csupán csendben fogyasztotta a reggelijét. Miután mindenki végzett segítettem Marianak rendet tenni a konyhában, nem akartam most zavarni a barátomat, most le kell nyugodnia.

- Mikor kezdődik? – tettem fel a kérdést hatalmas sóhajok közepette.

- Este 6 órakor – kaptam meg a választ – nem sokára jönnek apádék és hozzák a ruhádat. Isabell választott neked ruhát.

- De jó, akkor úgy fogok kinézni, mint egy utcalány – ismerem már anyám stílusát.

- Biztos valami szolid ruhát választott.

- Úgy ismered őt?

- Nem – nevette el magát.

Délelőtt amennyit csak tudtam segítettem a házi munkában, nem volt kedvem felmenni és azon agyalni újra, hogy pár óra és teljesen megváltozik az életem. Vitalyt a reggeli óta nem láttuk, Szergej szerint biztos valami videojátékkal játszik, hogy levezesse a dühét. Eljött a délután két óra és megérkeztek a szüleim, anyám a kezembe nyomott egy dobozt, amiben a ruhám volt, én pedig lassan indultam el az emeletre.

- Itt vannak – szólaltam meg halkan.

- Remek. – ült fel és kiment a szobából.

Kíváncsian nyitottam ki a dobozt és találtam benne egy kis üzenetet.

Kicseréltem a ruhát, anya olyat választott, ami nem illet volna hozzád! Katja

Nagyon megörültem, hogy a húgom közbe lépett és így egy egész tűrhető ruhát kaptam. Egy egyszerű fehér pántnélküli mini ruha volt, aminek a derekán volt egy fekete öv. Felvettem a ruhát és egy kicsit kisminkeltem magam, már a cipőt vettem fel, amikor megjelent Vitaly öltönyben.

- Nagyon szép vagy – mosolygott rám.

- Te se nézel ki rosszul.

- Menjünk – nyújtotta felém a kezét.

- Legyünk túl rajta – suttogtam.

A sajtó képviselőire egyikőnk se számított, így megszeppenve álltunk meg a lépcső előtt és fogalmunk se volt, hogy hova nézzünk, mert mindenhol fényképezőgépek voltak.

- Ez meg mi? – suttogtam alig hallhatóan.

- Fogalmam sincs – dühös volt, nagyon is.

Apám és Alexander a sajtóval megosztotta az örömhírt miszerint a gyerekeik úgy döntöttek, hogy egybe kelnek, ez mind szép és jó, csak semmi nem igaz belőle, már mint abból, hogy óriási a kettőnk közötti szerelem. Már untam a sok mosolygást és egyszerűen felfordult a gyomrom ettől a sok embertől. Akkor lett igazán végem, amikor előkerült a gyűrű. Mosolyogva kellett végig néznem azt, ahogy Vitaly felhúzza az ujjamra a gyűrűt. Sírtam, de nem az örömtől, hanem a felismeréstől, hogy ezt a gyönyörű pillanatot ilyen megalázó helyzetben kell átélnem. Minden nő életében az eljegyzés az egyik legszebb pillanat és mindig arról álmodik, hogy milyen romantikus helyen fogja felhúzni az ujjára a gyűrűt a szerelme. Nekem ez már sosem lesz meg, még egy álom, ami ebben a percben tova szállt.