Közlemény!

Sziasztok! 
Először is szeretném megköszönni a több, mint tízezer látogatott. Sose gondoltam volna, hogy elfogom érni ezt a számot, de nagyon köszönöm. 
A második fontos dolog, amit leszeretnék írni az az, hogy már csak holnap lehet beküldeni a novellákat. Az eredményhirdetés jövő hétvégén lesz, ha változik az időpont, akkor mindenképpen szólni fogok.
A harmadik dolog az új résszel kapcsolatos. Nem tudom, hogy mikor fog felkerülni, de nem azért, mert nincs ihletem, hanem azért, mert a hétvége felé kicsit megsérült a csuklóm, így nem igazán megy az írás. 
Remélem minél hamarabb tudok jönni egy új résszel. Addig is vigyázzatok magatokra.
Puszi: Nikíí

10. rész

Sziasztok!
Tudom kicsit sokat kellett várni arra, hogy feltegyem a másik töri új részét, de most itt van. Illetve felhívom a figyelmeteket arra, hogy már csak 1 hét van arra, hogy elkészítsétek a novellákat. 
Puszi 

Gyorsan megcsináltam az ágyat, hogy ne úgy nézzen ki, mint egy harctér, aztán a ruháimhoz rohantam. Nem volt se kedvem, se időm csinosítgatni magam, ezért felkaptam egy színes, csíkos pulcsit, egy farmer csőnacit és a kedvenc tornacipőmet. Megkértem az egyik barátomat, hogy vigyen át Zürichbe. A repülőtérre az indulás előtt 15perccel értem ki, úgyhogy nem volt sok időm. Szerencsére a repülőn ki tudtam pihenni magam, bár az utolsó egy-két órában már majd megölt az unalom. Az mp3-as lejátszón lévő számaim nagy részét már kívülről fújtam és a könyv, amit elraktam már néhányszor ki lett olvasva abban a hónapban. Péntek este hétre érkeztem meg helyi idő szerint, a repülőtér egyik mosdójában pedig felvettem a parókámat, hogy ne ismerjenek fel. Megcéloztam a hotelt, ahol szobát foglaltam. Direkt nem ott volt a szállásom, ahol a pilótáknak és csapatoknak, csakhogy véletlen se bukjak le. Miután elfoglaltam a szobámat felhívtam Sebit.
-Szia.-köszöntem a mobilba.
-Szia.-köszönt boldogan.-Mi újság?
-Szerencsésen ideértem és azt hiszem megint aludni fogok, fárasztó az utazás.-nevettem.-És veled? Hogy sikerültek a szabadedzések?
-Akkor előre is jó éjt.-nevetett.-Az elsőn ötödik lettem, a másodikon tizenhat. De valószínűleg jobb lett volna a második, csak a végén megpördültem és nem jött össze a jobb eredmény. De tudod most még csak a beállításokat nézzük, az időmérőn remélhetőleg sokkal jobb eredményt érek/érünk el.
-Persze, tudom én. Majd szurkolok neked!
-Köszi. Amúgy kijössz a holnapi edzésre vagy csak az időmérőre?
-Szerintem csak az időmérőre, vagyis előtte.
-Akkor az edzés után gyere, és akkor tudunk találkozni.
-Rendben, ha nem talállak meg felhívlak.
-Okés.-nevetett.-Na, megyek én is aludni. Szia, puszillak.
-Jójó. Szia, puszi. Jó éjt.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy a nap a függönyön át süt be a szobába és egyenesen a szemembe, kimásztam az ágyból, aztán kimentem az erkélyre és mivel elég meleg volt egy farmer rövidnadrág és egy szürke, mintás póló mellett döntöttem. Mivel legtöbbször tornacipőt hordok, így most kivételesen magas sarkút vettem fel hozzá. Csak most tűnt fel, hogy a lábaim nem is annyira rosszak, régen alig hordtam nőies cipőket – maximum a szoknyákhoz, ruhákhoz vettem fel – és most rájöttem, hogy igazán szépek a lábaim. Ki tudja talán ez a titkolózás még a hasznomra is válhat és beújítok a ruhatáramba nőiesebb cuccokat is. Felraktam a parókámat, aztán kicsit sminkeltem, de nem vittem túlzásba. Lementem reggelizni, aztán visszamentem a szobámba, kicsit neteztem és észre se vettem, hogy ideje lenne indulnom. Felvettem a napszemüvegemet és a kalapomat, aztán megfogtam a táskám és mentem is le. A hotel előtt fogtam egy taxit, néhány perc múlva a pályánál szálltam ki. Mivel tudtam, hogy az edzésnek vége felhívtam Sebit, hogy jöjjön a pálya elé.
-Szia.-ért oda pár perc múlva mosolyogva.-Itt a V.I.P. jegyed.-akasztotta a nyakamba.
-Szia, köszi.-nyomtam egy puszit az arcára.
-Csinos vagy!-puszilt meg, majd végig mért.
-Köszönöm!-mosolyogtam.-Hasonlítok magamra?
-Nem, vagyis igen, de más nem fogja tudni, nyugi.-mondta séta közben.
-Reméljük.-mondtam és a tömeget figyeltem. Mennyi ismerős arc?! És egyik sem tudja, hogy én vagyok az a lány, aki több, mint egy hónapja eltűnt..-Uramisten! Ott van Fernando!!-fordultam vissza.
-Ne!-fordított vissza Seb.-Így még feltűnőbb. Most szépen, lassan és nyugodtan elsétálunk mellette. Közben mesélem mi volt az edzésen.-karolta át a hátam, hogy megnyugodjak.
-Oké.-mondtam idegesen.
-Szóval, a negyedik lettem, de szerintem az időmérőn meg lehet valamelyik dobogós hely.-magyarázta.
-És.. és, hogy érzed jó az autó?-pillantottam volt vőlegényemre, aztán Sebre.
-Ö, igen, eddig jó minden.-mondta és kicsit jobbra tért, amikor látta, hogy Fernando éppen szembe jön velünk. Úgy látszik, nagyon beszél a spanyol, remélem előre is figyel.

46. rész

Sziasztok! 
Meghoztam az új részt, ehhez most nem szeretnék fűzni semmit sem. Kíváncsi vagyok a véleményetekre. 
Puszi

Gyorsan elrepült az a pár nap, amit külön töltöttünk. Talán még túl gyorsan is.

- Szia – lépet be az ajtón Lewis.

- Szia – nyakába ugrottam, mire megpörgetett párszor a levegőben.

- Hiányoztál – letett a földre.

- Te is – hozzábújtam.

Egész délelőtt azt mesélte, hogy milyen jó volt egy kicsit otthon lennie. Örülök, hogy jól érezte magát, de mégis olyan fura volt ez az egész. A beszélgetésünk is inkább hasonlított egy baráti csevegésre. Még egy csókot sem kaptam, ami nagyon rosszul esett.

- Valamit mondanom kell – komolyodott el a hangja.

- Nekem is – sóhajtottam fel.

- Szeretnéd te kezdeni? – megszorította a kezemet.

- Nem, mond csak te.

- Rendben. Úgy gondolom te is észrevetted, hogy mostanában egy kicsit megváltoztunk. Kevesebbet beszélünk, kevesebbet törődünk a másikkal, és ez így nem jó. Nem tudom, hogy mi az oka, de szeretnék ezen változtatni. Szeretlek ugyanúgy, mint ezelőtt és nem szeretnélek elveszíteni, de ha nem beszéljük meg a problémáinkat, akkor előbb vagy utóbb, de vége lesz. Azért is mentem el anyuékhoz egy pár napra, hogy át tudjam gondolni ezeket, a dolgokat. Nem akarok álszentnek tűnni, de úgy érzem ez nem csak az én hibám. Tudom, sokat hisztiztem és néha kibírhatatlan voltam, viszont amikor közeledni akartam hozzád mindig visszautasítottál. Ez még az elején nem is zavart, de most már nagyon is. Csak élünk egymás mellett, mint két idegen. Ahhoz, hogy meg tudjuk beszélni mindent neked is el kell mondanod azt, hogy mit érzel. Én nem szeretném, hogy ennek a kapcsolatnak vége legyen – nyugodtan beszélt csupán egy-két szónál emelte fel a hangját, de azt is csak azért, hogy megerősítse a mondanivalóját. Én pedig csöndesen hallgattam végig, és egyszerűen nem tudtam a szemébe nézni. Hosszas hallgatás után szólaltam csak meg.

- Ehhez kapcsolódva szeretnék neked elmondani valamit – vettem egy mély levegőt – pár kérdésedre máris megkapod a választ. Nagyon magam alatt voltam, amikor kiderült, hogy milyen komoly sérüléseid vannak és, hogy hónapokig legrosszabb esetben akár évekig is kómában lehetsz.  Miután átszállítottak én is ide költöztem. Egyedül voltam, hiába volt minden nap velem anyud és az öcséd. Éjszakánként mégis magányos voltam. Fernando néha napján átjött és tartotta bennem a lelket, vagy ha nem tudott jönni, akkor telefonált. Az a lényeg, hogy rá mindig számíthattam. Az egyik este kicsit közelebb kerültünk egymáshoz, de mielőtt még bármi is történhetett volna elment. Utána nem is találkoztunk egy kis ideig. Sikerült mindent tisztáznunk, de egyikőnk se tudta, hogy ez milyen hatással lesz a másikra. Nem akarom tovább ragozni. Lefeküdtünk – felemeltem a tekintettem, hogy a szemeibe tudjak nézni, de kár volt. Haragot és fájdalmat véltem felfedezni benne – Számomra ez az egész semmit sem jelentett csupán szükségem volt egy kis gyengédségre, tőrödésre. Azért voltam ilyen fura, mert rettenetesen szégyelltem magam és undorodtam attól, amit tettem. Kérlek, bocsáss meg - bíztam benne, hogy ki fogom bírni könnyek nélkül, de elég volt csak ránéznem rögtön potyogni kezdtek a könnyeim.

- Értem. Remélem, most nem vársz tőlem semmilyen biztató dolgot. Annak örülök, hogy elmondtad, mi volt az oka. Igaz erre a legrosszabb álmaimban sem gondoltam. Nagyon megbántottál, így ne várj tőlem azonnali megbocsátást – végig a szememben nézett és a hangsúly, amivel mondta még jobban fájt, mint az, amit mondott.

- Megértelek. Egy dolgot tudnod kell. Csakis Téged szeretlek – szipogtam.

Nem válaszolt csak nézett maga elé, majd miután gondolom megunta a monoton, szűnni nem akaró sírásom felment az emeletre. Azt hittem, hogy könnyebb lesz, ha elmondom, de tévedtem. Most már nem csak nekem fáj, hanem neki is. Semmivel sem vagyok különb annál a boszorkánynál. Ugyanúgy megbántottam, pedig megígértem, hogy soha nem fogom. A nap további részében nem beszélgettünk. Csendesen lépkedtünk egymás mellett. Este is az ágy két végébe húzódtunk, és egy halk- jó éjszakát – után mindketten a sötét csendbe burkolóztunk. Egész éjjel semmit sem aludtam. Már hajnalban fent voltam, és miután tudtam, hogy úgysem fogok már aludni, leosontam a konyhába, hogy készítsek egy jó erős kávét, ami talán kicsit ébren tart. Reggeli közben sem szóltunk egymáshoz. Lewis látványosan az újság tanulmányozásába kezdett, hogy ne is tudjak neki szólni. Délelőtt szinte nem is láttam, mert végig fen tartózkodott. Olyan 11 körül csengettek így fáradtan sétáltam az ajtóhoz, ahol olyan meglepetésért, amire végképp nem számítottam.

- Szia drágám. Mondom, hogy tőlem nem fogtok olyan hamar megszabadulni – vigyorgott rám Nicole.

- Tényleg csak te hiányoztál az életünkből – fintorogtam.

- Nyugi, nem hozzád jöttem. Lewis hívott fel, hogy beszélni akar velem – meg se várta, amíg beengedem, egyszerűen arrébb lökött és megindult az emelet felé.

Ott álltam megsemmisültem az ajtó előtt. Rettenetesen rosszul esett, hogy ez a nő itt van, de az még rosszabbul, hogy Lewis hívta meg. Nem is láttam őket egésznap, csak a kacagásukat hallottam olykor. Már késő este lehetett mikor végre megjelentek, mosolyogva vidáman. Nicole szokásához híven lenézően viselkedett velem, de ez érdekelt most a legkevésbé. Nem akartam őket zavarni ezért inkább visszavonultam a konyhába. Nem tudom, hogy meddig bájcsevegtek még a nappaliban, csak egyszer egy kéz érintését éreztem a karomon.

- Beszélnünk kell – jelentette ki komolyan Lewis.

45. rész

Sziasztok! Meghoztam az új részt, ami nem lett túl hosszú, de talán még lesz rész a héten. Köszönöm a kommenteket.
Akik jelentkeztek a versenyre, azoknak köszönöm, és még egyszer leírom az e-mail címem, ahova várom a novellákat :nia7@freemail.hu

Az elkövetkezendő hetekben sorra jártunk vissza az orvosokhoz, de szerencsére minden eredmény azt mutatta, hogy Lewis állapota javul. Persze a hétvégék elég feszülten teltek A nappaliban fel-alá járkált, amikor végre megkezdődtek a szabadedzések.

- Nyugi – léptem be a helyiségbe.

- Nem vagyok ideges – meredten figyelte a tévét.

- Látom – nevettem fel és leültem a kanapéra.

- Az ott az én kocsim – mutatott a képernyőre – ha valami baja lesz én megölöm Garryt –végre leült mellém.

- Ugyan mi baja lenne? Talán egy kicsit összetöri, de a szerelők megcsinálják. Egyébként te is sokszor összetörted már, és még mindig megy – a kezemben lévő csoki darabokat néztem.

- Köszi ez jól esett.

Az eléggé unalmas szabadedzés számunkra mégis izgalmakkal tele zajlott le. Akárhányszor Lewis autóját mutatták annyiszor ugrott fel. Nagyon nehezen viselte, hogy nem ülhet autóba. Nem tudom mi lesz hónapok múlva. Alapjába véve elég egyhangúan teltek a napjaink. A sajtó teljes mértékben lemondott Lewisról. Már nem volt túl nagy hírértéke, hogy nem versenyezhet. Az összes figyelem a Red Bullra terelődött. Sorra robbantak ki a hírek, hogy nem egyenlő elbánásban részesül a két pilóta, de persze ők ezt teljes mértékben tagadták. Valamelyest bele látok ezekbe, a dolgokba apa révén, és kijelenthetem, hogy nincs egyenlő elbánás a csapatoknál. De azt hiszem, ezzel nem mondok újat.

Lewis pár napra haza látogatott a családjához, addig én egyedül lehettem egy kicsit. Megtaláltam a naplómat, amibe már ezer éve nem írtam, így úgy döntöttem, hogy most bepótolom.

http://www.youtube.com/watch?v=R9FZhr93V3A

Kedves Naplóm!

Sok idő elteltével ismét itt vagyok. Bocsánatot szeretnék kérni, amiért hanyagoltalak, de egyszerűen nem volt időm sem erőm írni. Most, hogy egy kicsit egyedül vagyok, elmondhatok neked mindent.

Először kezdjük azzal, hogy a számomra a világon legfontosabb ember felkelt a hosszú alvásból. Azóta nem sok dolog változott. Kettőnk között szinte semmi se. Jogosan kérdezed azt meg, hogy miért írtam azt, hogy szinte. Valami mégis megváltozott. Azt nem tudom megfogalmazni, hogy mi, de valami… Abban biztos vagyok, hogy ő is szeret engem és én is, szeretem őt. Nem ezzel van a baj.  A napokban megfigyeltem azt, hogy egyre kevesebbet kommunikálunk, ami nagyon zavar. Lewis általában egésznap a dolgozó szobájában ücsörög, és hol a csapattal hol pedig a családjával beszél. Én pedig csak járkálok a lakásban. Ez nagyon fáj.

A másik a probléma, amiről beszélni szeretnék, azaz, hogy még mindig nem mondtam el, hogy lefeküdtem Fernandoval. Minden szeretkezésünknél megjegyzi Lewis, hogy olyan fura vagyok, mintha nem élvezném, pedig ez nem így van, csak mindig ott lebeg előttem az, hogy megcsaltam, amikor kórházban volt. Párszor már elkezdtem, hogy elmondom neki, de egyszer sem sikerült. Tudom, hogy gyenge vagyok, és ezzel magamat készítem ki idegileg, de egyszerűen nem tudom elmondani. Féltem Nandot is, mert ismerve Lewis jelenlegi idegállapotát az is lehet, hogy neki esne, vagy ami a legrosszabb elhagyna. Nem akarom elveszíteni, mert nagyon-nagyon szeretem. Igen tudom, sokan azt mondjak, hogy ha ennyire szeretem, akkor miért tettem meg. Én sem tudom. Egyszerűen szükségem volt egy férfira, aki egy kicsit törődik velem. Ezt megkaptam Fernandotól…

Utálom magam, amiért nem tudom elmondani ezt az egészet. De itt is most ígéretet teszek neked naplócskám, hogy ha Lewis hazaért a szüleitől mindent elmondok.