Közlemény!

Sziasztok!
Biztosan észrevettétek, hogy jó ideje nem volt rész.  Ennek két oka is van. Az első az, hogy  egyszerűen nincs időm írni, ha van is akkor pedig már teljesen hulla vagyok, a másik ok pedig az, hogy most jelenleg egy kisebb magánéleti krízisen megyek keresztül. Amint rendeződnek a dolgok ígérem hozni fogom a részeket. ( persze ha lesz rá igény). Addig is várom a kritikákat legyen az negatív illetve pozitív. 
Vigyázzatok magatokra!

Puszi, Nikíí

39. rész

Sziasztok!
Először is köszönöm a 9 kommentet. Nagyon örültem neki, és ennél a résznél is 8 komment lesz a határ. Azt nem ígérem, hogy a héten hozok még részt, de semmi sem lehetetlen. 

 

A zene lassan a végéhez érkezett és már a műsorvezető hangja hallatszódott. Fer karjai még mindig a derekam körül voltak, az én kezeim pedig az előttem álló férfi nyaka körül lógtak. Pár percig némám álltunk, és a másikat figyeltük, majd Fernando végig simított az oldalamon, és távolabb lépet.
- Öhmm… azt hiszem mennem kellene – nem nézett a szemembe inkább a padlót figyelte.
- Rendben – egy kis ideig nem találtam a hangom, így örültem, hogy ezt az egy szót ki tudtam préselni magamból.
- Szia – közelebb lépet habár kicsit tétovázott, de mégis adott egy puszit.
- Szia – megint késésben voltam, hisz már a csukódó ajtónak köszöntem.
Megfogalmazhatatlan érzések kavarogtak bennem. Csak egy dologban voltam biztos, hogy hasonló érzelmeket váltott ki belőlem, mint Lewis. Igaz jóval gyengébbek voltak, de azért érzetem, ahogy a szívem dobogása felgyorsul. Megráztam a fejem, majd kimentem a konyhába és főztem egy kis teát. A rádió még mindig duruzsolt a nappaliban és egy újabb szerelmes dal csendült fel. Lehunytam a szemeimet, és próbáltam elfelejteni az elmúlt pár percet. De nem ment. Fáradtan dőltem be Lewis ágyába, ami egy kicsit megnyugtatott már csak két erős kar hiányzott, ahhoz, hogy újra azt érezem, hogy minden rendben van. Mondhatni ez volt hosszú idő óta az első olyan éjszakám, amikor nem keltem fel óránként arra, hogy zokogok. Álmosan ballagtam le a nappaliba egy kis kávéért. Hangok hallatszódtak a földszintről, de ezt annak tudtam be, hogy biztosan úgy hagytam tegnap este a rádiót. Ahogy közeledtem egyre ismerősebbek lettek a hangok. A szemeimet dörzsölve léptem be a konyhába.
- Jó reggelt! – köszönt vidáman Linda.
- Neked is – fojtottam el egy ásítást.
- Jól aludtál? – tolt elém egy bögre gőzölgő kávét.
- Köszönöm. Igen, bár volt egy kis hiányérzetem – a forró löttyöt néztem.
- Jó reggelt Lili – jelent meg Nick.
- Szia – mosolyogtam rá – ugye Anthony még nem tud róla, hogy itt vagyok?- kérdeztem fáradtan.
- Nem, még nem. Habár tegnap feltűnt neki, hogy elég soká értünk haza, de sikerült kimagyaráznunk magunkat. Ma reggel pedig úgy tudja, hogy bevásárolni vagyunk – közölte Linda teljes nyugalommal.
- Akkor jó. Mikor mehetek be Lewishoz? – a bögrét a mosogatóba raktam.
- Ma délelőtt, ha neked jó – lépett mögém Nick.
- Tökéletes, akkor én most felszaladok és rendbe szedem magam utána akár indulhatunk is.
- Oké – válaszolták kórusba.
Egész gyorsan végeztem mindennel, habár egy rossz érzés kerített hatalmába, amikor átléptük a kórház küszöbét. Egy magánklinikán voltunk, ami így első ránézésre inkább tűnt szállodának, mint kórháznak. Lewis szobája a második emeleten volt, távol a többi szobától. Itt is állt pár biztonsági őr elővigyázatosságból. Furcsán méregettek, és épp szólni akartak, amikor Linda leintette őket, és megbeszélte velük, hogy engem bármikor beengedhetnek. Gondolom Anthony beszélt nekik róla, hogy lehetőleg tartsanak távol.
- Bemehetek hozzá? – az ajtó előtt toporogtam.
- Persze – kinyitotta az ajtót előttem Nick.
Ez a szoba egy kicsit barátságosabb volt, mint az előző kórházban habár a gépek monoton hangja emlékeztettet arra, hogy még mindig kómában van Lewis. Közelebb léptem hozzá, hogy jobban megfigyeljem. A kezén már csak egy vékony kötés díszelgett Az arcáról már lekerültek a fehér kötések, de még így is pár apróbb seb megtalálható volt rajta. Leültem az ágyára, az ujjainkat pedig összekulcsoltam.
- Szia szívem. Újra itt vagyok hiába tiltotta meg apud. Remélem, tudod, hogy mekkora áldozatot hozok most érted. De, ez sem érdekel csupán csak az, hogy újra felébredj. Eleget pihentél már, kérlek, ébredj fel – pár könnycseppet letöröltem az arcomról. Pityeregve figyeltem tovább. Halk nyikorgás hallatszódott az ajtó felől én pedig rémülten ugrottam fel.
- Jó napot kisasszony! – köszönt kedvesen az őszes orvos.
- Jó napot doktor úr! – kicsit távolabb mentem az ágytól.
- Ön is hozzátartozója a betegnek? – a behozott papírlapokat tanulmányozta.
- Igen a barátnője vagyok – feleltem halkan.
- Áhh igen, biztosan maga az a kislány, akit eltiltottak a barátjától – mosolygott rám a doki.
- Azt hiszem igen, de kérem ne mondja el Anthonynak.
- Nem fogom. Különben is köt az orvosi titoktartás – kacsintott rám.
El kellett hagynom egy kis időre a kórtermet, amíg Lewist különböző vizsgálatoknak vetették alá. Fel- alá járkáltam a folyosón, egyszerűen nem tudtam egy helyben maradni. Kb. másfél óra múlva végeztek az orvosok, és az előbbi idős orvos megjelent előttünk.
- Valamelyikőjük velem jönne?
- Persze – válaszolt Linda – de jobb lenne, ha te mennél Lili- tolt előre egy kicsit.
- De, hisz te vagy az anyukája, neked kellene bemenned – dadogtam.
- Jöjjön kisasszony – húzott maga után.
Az ajtón lévő kis táblának köszönhetően megtudtam, hogy a kedves orvos neve John Stewart.
- Foglaljon helyet – mutatott az egyik kényelmesnek tűnő fotelre.
- Remélem jó híre is vannak – könyörögve néztem rá.
- Azt nem mondhatnám – a papírjaiba mélyedt.
- Ohh ne.
- Már lassan több mint egy hónapja van kómában. A kanadai orvosok vétettek egy kisebb hibát, hiszen a lába nem tört el csupán megrepedt, ami már teljesen regenerálódott az erős szervezetének köszönhetően. Viszont, ami aggasztó az a kóma. Ha, továbbra is így marad meg van rá az esély, hogy maradandó károsodásokat szenved, illetve ami úgy érzem, a betegnek a legfájdalmasabb lenne, az az, hogy fel kellene hagynia a versenyzéssel – összegezte a dolgokat John.
- És mi tehetünk érte valamit? – a könnyeimet nyelve kérdeztem.
- Csupán csak annyit, hogy a lehető legtöbbet vele vannak és beszélnek hozzá, bármilyen apró visszajelzést tapasztalnak, mint pl. megszorítja az ujját, megmozdítja, a kezét akkor szóljanak, mert az már azt jelenti, hogy hamarosan felébred.
- Értem – bólogattam.
- De, ne ijedjen meg minden rendben lesz.
- Remélem –suttogtam magam elé.
Még egy pár percig beszélgettem a doktor úrral, majd kimentem a többiekhez és közöltem a híreket. Linda is elsírta magát, egyedül Nick tartotta magát. Mivel megjött Anthony ezért a hátsó kijáraton távoztam. Egyenesen Lewishoz mentem, de döbbentem vettem tudomásul, hogy nyitva van a bejárati ajtó, és valaki a konyhában tevékenykedik

38. rész

Sziasztok!
Meg is hoztam az új részt. Ehhez most nem fűzök hozzá semmit sem. Illetve nagyon örülök, hogy meg lett az 5 kommi, ezért most az új határ 8 komment lesz. 
Puszi

 

- Rendben, akkor mond – nyeltem nagyot.

- Örülnék, ha nem jönnél a fiam közelébe – jelentette ki magabiztosan.

- Tessék?- lerogytam a kanapéra, és homályos tekintettel néztem az előttem heverő kis asztalkára.

- Jól hallottad, nem akarom, hogy a fiam és a családom közelébe legyél – kicsit megremegett a hangja.

- Értem – sírástól elhaló hangon nyöszörögtem.

- Csak ezt akartam. Szia – meg se várta, hogy én is elköszönjek.

Fogtam a telefonom, és néztem magam elé. Apa át akart ölelni, de intettem a fejemmel, hogy ne. Most ne. Eddig még bíztam abban, hogy nem vesztem el végleg, de most már az utolsó reménysugár is elhalni látszik. Hátradőltem és a szemeimet lecsuktam, de így is megállíthatatlanul folytak a könnyeim. A telefonom még mindig a kezembe volt. Egy pillanatra rá emeltem a tekintetem a kis készülékre, és csak ekkor vettem észre, hogy egy boríték díszeleg a kijelzőn. Ismeretlen volt a feladó. Nem sok kedvvel, de megnyitottam.

Szia Lili! Nem úgy gondolta anya, csak apa kényszerítette rá. Elmondok, mindent hívj vissza! Nick

Felálltam és felsétáltam a szobámba. Bezártam az ajtót, mert ismerve anyuékat perceken belül itt lesznek.  Remegő kezekkel tárcsáztam a számot. Pár csengés után végre meghallottam azt a hangot, ami az utolsó reményt biztosította.

-         Szia – köszönt vidáman Nick.

-         Szia. Kérlek, mond el, hogy most mi van, mert én már semmit sem értek – az ajtómnak dőltem.

-         Rendben, de nem tudom, hogy mit csinálsz most, így inkább előre szólok jobb lesz, ha leülsz – megfogattam a tanácsát.

-         Ok. Most már mondhatod.

-         Apa megkérte anyát, ez nem is a legjobb szó inkább rákényszerítette, hogy mondja meg neked azt, hogy nincs rád szükségünk. Persze ebből semmi sem igaz. Tudod jól, hogy anya mennyire kedvel, épp ezért arra jutottunk, hogy megjátsszuk apa előtt azt, hogy most már mi is utálunk. De igazából segíteni akarunk neked, így te is ide utazol Svájcba. Megkapod a bátyus házát, de arra kell vigyáznod, hogy apa ne lásson meg. Az lenne a legjobb, ha minél hamarabb ide tudnál jönni. Anyával kimegyünk érted a repülőtérre. Illetve az se lenne rossz, ha a szüleidnek nem szólnál arról, hogy hova is mész – egy párszor szinte suttogott, de gondolom ekkor túl közel volt Anthonyhoz.

-         Ohh… ez… ez nagyon jó ötlet – egy pillanatra mosolyt csalt az arcomra.

-         Ennek örülök, igazából az én ötletem volt.

-         Köszönöm, hogy gondoltál rám. Ezért még tartozok neked. A következő géppel megyek is, de akkor most leteszem is kitalálok valami mesét apáéknak. Mindenképpen szólok, hogy mikor érkezek.

-         Rendben. Várunk. Szia – búcsúzott.

-         Szia – ledobtam a telefonom az ágyra és boldogan dőltem a készülék mellé.

Anthony újra bebizonyította, hogy a szemétsége határtalan. Nick pedig egy igazi angyal. Gyorsan előkaptam a bőröndjeimet és bele dobáltam pár holmit, majd újra a telefonom következett, hisz egy fontos személyt még fel kell hívnom.

-         Szia Fer – köszöntem vidáman.

-         Hola angyalka.

-         Segítened kell – nem volt sok időm bájcsevegni.

-         Akkor mond.

Mindent elmondtam neki, ami az elmúlt félóra alatt történt. Párszor közbe akart szólni, de nem engedtem.

-         Szóval akkor elméletileg nálam fogsz lakni, gyakorlatilag meg Lewisnál – foglalta össze a dolog lényegét.

-         Pontosan, persze ha nem lenne gond – közben már indultam is le a szülőkhöz.

-         Dehogy baj, szívesen látlak, csak majd szólj, hogy mikor is érkezel.

-         Rendben. Szia – bontottam a vonalat.

Időközben le is értem a nappaliba. Mindketten hatalmas szemekkel néztek rám.

-         Hova mész?- anya eszmélt hamarabb.

-         Fernandohoz – vontam vállat.

-         Mégis minek? – apa.

-         Egy kis időre van szükségem, hogy tudjak gondolkodni. Majd hívlak titeket – mindkettőjüknek adtam egy-egy puszit és már mentem is, mert a taxi kint várt.

Sajnáltam, amiért hazudnom kellett nekik, de jelen pillanatban ez volt a leghelyesebb, amit tehetem. Épp elértem a repülőt. Az egész utat átaludtam. A zürichi repülőtéren már várt rám Linda és Nick.

-         Lili én annyira sajnálom, nem akartalak megbántani – borult a nyakamba Linda.

-          Semmi baj. Nem tehettél mást – megsimogattam a hátát, de még mindig sírt, bár szerintem nem csak miattam, hanem a fia miatt is.

-         Nick, köszönöm, hogy gondoltál rám – megöleltem a legfiatalabb Hamiltont.

Kb. másfél órát autóztunk Lewis házáig. A kezembe nyomtak egy kulcsot, majd gyorsan elköszöntek, mert Anthony már hiányolta őket.

Belépve a lakásba melegség öntött el. Teljesen úgy nézett ki, mint ahogy képzeltem. Régies, de mégis modern. Egy kis sarok volt kialakítva a kupáknak és egyéb kitüntetéseknek. Felsétálva az emeletre, rögtön Lewis szobájába mentem. Ahogy beléptem, pár könnycseppet elhullajtottam, hiszen az ágy közepén hevert az egyik közös képünk és egy képkeret. Biztosan most készült kirakni ezt a képet.

Leültem az ágyára, ami még őrizte az illatát, ami melegséggel töltötte el a szívemet. Miután végeztem a felderítéssel felhívtam Fernandot, hogy át tud-e jönni. Azt ígérte, hogy fél óra múlva itt lesz. Addig, amíg vártam összeütöttem egy kis salátát.

-         Szia - lépett be.

-         Fer – a nyakába ugrottam.

-         Én is örülök neked – tett le a földre.

-         Köszönöm, hogy eljöttél, és hogy segítesz.

-         Ez csak természetes – megindult a nappali felé - Hmm mégis van ízlése Lewisnak – nézett körül.

-         Ezt hogy érted?- mentem utána.

-         Hát eddig a nők terén mindig mellé lőtt. Kivéve most, mert te gyönyörű vagy – mosolygott rám, majd folytatta a felfedező útját.

-         Köszönöm – kicsit elpirultam.

-         Úristen látod mi ez? – felemelt egy videojátékot.

-         Igen egy idióta játék – feleltem unottan.

-         Ez nem egy idióta játék. El sem hiszed, hogy mióta keresem ezt. Már mindenhol megnéztem, illetve körbekérdeztem mindenkit. Még Brunonak sincs meg, pedig neki aztán elég csinos kis gyűjteménye van. Ez egy kincs. Azt hiszem, ezt mindenképpen kölcsön fogom kérni – mosolygott, mint egy kisgyerek, aki most kapta meg a legújabb játékát.

-         Nagyszerű – nevettem fel.

-         http://www.youtube.com/watch?v=kjdIfQH7tKI

-         Nem ér kinevetni – bekapcsolta a rádiót – az aktuális kedvencem szólt – közelített felém.

-         És miért nem, ha szabadna tudnom – húztam tovább az agyát.

-         Azért mert ezzel megsérted a férfiak egóját- ott állt előttem.

-         Ohh… akkor majd sajnállak… egyszer- nevettem tovább, de közben a zenére ringatóztam.

Fernando nem szólt egy szót sem, csak ingatta a fejét, majd mikor észrevette, hogy táncolok közelebb lépett és magához húzott. Egy pillanatra megfagytam, majd tovább lépkedtünk a zenére. Elég különös érzés kerített a hatalmába….

37. rész

Sziasztok!
Meghoztam az új részt. Most is 4-5 komment a határ. Ha, ez összejön még a héten lesz folytatás.
Puszi 

 

Valami puhán ébredtem, de még mindig görcsösen kapaszkodtam egy kézbe. Megfordultam a másik oldalamra, és akkor vettem csak észre, hogy továbbra is apa kezét fogom, hisz itt fekszik mellettem, és jó szokásához híven dolgozik.
- Jó reggelt – szólaltam meg rekedtes hangon.
- Neked is – tette le maga mellé a lapot, amin rengeteg szám díszelgett.
- Ugye nem haragszol? – feljebb tornáztam magam az ágyban.
- Nem, de ezt nem tudom mire vélni. Tudom jól, hogy valami nagyon nincs rendben veled és nem csak Lewis miatt vagy ilyen – egy hajtincset simított ki az arcomból.
- Jól érzed – motyogtam magam elé.
- Tessék?
- Igazad van, apu valamit eltitkolok előled – felhúztam a térdeimet.
- Hogy- hogy csak előlem? Anyád tud róla? – felállt és járkálni kezdet.
- Igen, de ő se mindenről. Úgy gondoltam, hogy ezt az egészet meg tudom oldani egyedül is. Viszont most már úgy érzem, ehhez kevés vagyok.
- Ugye nem veled történt valami? – egy pillanatra megállt.
- Nem. Akkor elkezdem az elejéről. Ott kezdődött minden, hogy összejöttem Lewisszal. Anthony nem volt túl kedves hozzám, de ezt annak tudtam be, hogy biztosan azért, mert még nem ismer. Amikor elmentem hozzájuk először vacsorázni, akkor is ellenséges volt, és meg is fenyegetett, hogy jobb lenne, ha hagynám a fiát. Egyszer megpróbálta azt is elhitetni velem, hogy megcsal Lewis, de mivel ez a terve is balul sült el ezért továbbra is ott tett keresztbe ahol csak tudott. A baleset napján is összevesztem vele, de Lewis is. Szerinte miattam fekszik most ott a fia, mindennek én vagyok az oka. És azért viteti át egy másik kórházba, hogy tőlem távol legyen. Nem akarja, hogy többet találkozzak vele. Bocsánat, amiért nem mondtam el, de csak a te érdekedben nem akartam, hogy tud - a mondandóm végére pár könnycsepp megjelent a szememben.
- Értem – egy kis ideig maga elé nézett, majd kiviharzott a szobából.
Hatalmas sóhaj szakadt fel a mellkasomból, amikor bezárult a szobám ajtaja. Most már nem csak pityeregtem, hanem zokogtam. Biztosan haragszik rám. Mi lesz, ha meglátogatja Anthonyt? Remélem lesz annyi esze, hogy nem csinál botrányt.
Kicsit összeszedtem magam, lezuhanyoztam, megmostam a hajam. Mire végeztem kicsit hasonlítottam a régi Lilire. Miközben néztem magam a tükörben rájöttem, hogy jó pár kilót leadtam és ezt a sötét színű ruhák még jobban kihangsúlyozták. Kiballagtam a fürdőből, és mivel már napok óta nem tudtam semmit sem a világról ezért leültem a laptopom elé. Rátaláltam pár sport oldalra, elhűlve olvastam a híreket. Lewis Hamilton állapota életveszélyes, napok kérdése és lekapcsolják a gépekről. Emberölési kísérlet volt Hamilton balesete? Teljes hírzárlat: Sem a család, sem a csapat nem nyilatkozik, ennyire súlyos lenne a pilóta állapota?
Ilyen és ehhez hasonló hírekkel találtam szemben magam. Ami a legnagyobb hazugság volt mind közül az az, hogy emberölési kísérlet volt. A sofőr nem egyszer bent járt a kórházban, meggyötörten és kétségbeeseten. Egy családapa okozta a balesetet, aki épp a gyerekeihez sietett haza. Szegény embernek már így is nagyon rossz, dehogy most már a sajtó is rászállt, és ráadásul olyanokat írnak róla, ami nem igaz, ez már szemétség. Nem bírtam sokáig olvasni az emberek véleményét erről az egészről. Úgy döntöttem, hogy megnézem anyut, hisz mikor hazajöttem elég undok voltam vele. Nem lepődtem meg azon, amit láttam. Anya a konyhában tevékenykedett, épp az vacsorát (?) készítette miközben egy könyvet olvasott. Egy kis ideig ott álltam és figyeltem, ahogy próbálja a két dolgot összeegyeztetni.
- Szia – köszöntem halkan, mire összerezzent.
- Lili – eldobta a kezében lévő dolgokat és felém rohant – Jól vagy? – ölelt magához.
- Én is örülök neked anya, de jobb lenne, ha elengednél, mert oda ég a kaja – mosolyogtam rá.
- Te jó ég – rohant a tűzhelyhez – szerencsére időben szóltál, csak a tészta mehet a kukába – állapította meg.
- Bocsánatot akarok kérni, amiért olyan undok voltam veled – leültem az egyik székre és átlapoztam azt a könyvet, amit épp olvasott. Nem ért meglepetés, hisz egy újabb pszichológiai kiadással találtam magam szemben.
- Semmi baj kicsim, tudom, hogy most nehéz neked. Viszont, mi történt apáddal? Elég mérgesen ment el itthonról – kivette a kezemből a könyvet és elhelyezte az egyik fiókba. Ez is az egyik fura szokása. Az összes konyhabútor rejt néhány könyvet.
- Elmondtam neki pár dolgot – lehajtottam a fejem.
- Mégis miket?
- Meséltem neki Anthonyról, de olyanokat is, amiket még te se tudsz.
- Akkor itt az ideje, hogy elmond – mosolygott rám.
Elmeséltem neki mindent csak kicsit részletesebben, mint apának. Egy ideig némán hallgatott illetve bólogatott, majd miután elege lett belőle, megszólalt: Ez egy idióta fasz. Mekkora barom! Egyre jobban utálom ezt a majmot. Hát igen ilyen anya nem épp pszichológus énje. Igazából nagyon jól esett, hogy végre valahára egy olyan embernek is elmondhattam az érzéseimet és a sérelmeimet, aki igazán ismer. Mire végére értem a mesémnek apa is hazajött. Megvacsoráztunk, majd míg anya mosogatott én apával karöltve bevonultam a nappaliba.
- Lili – fordult felém – ne haragudj, amiért csak úgy elrohantam.
- Semmi baj – egy apró mosolyt erőltettem az arcomra.
- Jobbnak láttam, ha bemegyek a gyárba, mert legszívesebben bevertem volna Anthony képét – dühöngött.
- Remélem nem haragszol, amiért elmondtam.
- Rád nem, de Anthonyban óriásit csalódtam. Sose hittem volna, hogy képes a szemembe hazudni. Ráadásul mindezt úgy csinálta, hogy előttem előadta azt, hogy mennyire örül annak, hogy a fia boldog. A hátam mögött pedig bántott. Sajnálom, hogy nem vettem észre – megölelt.
- Ne hibáztasd magad, mert semmiről sem tehetsz… - folytatni akartam a mondani valóm, de a telefonom megszólalt.
- Igen Lili Whitmarsh – bemutatkoztam, mivel ismeretlen szám volt.
- Szia Lili, Linda vagyok. Sürgősen beszélnünk kell – elég kimérten beszélt.