4.rész - Minden olyan, mint régen?

Csendesen autóztunk vissza Vitalyék otthonáig, amikor megérkeztünk, akkor sem oldódott fel a hangulat. Megfogtam a táskáimat, és némán húztam magam után mindaddig, amíg Vita ki nem vette a kezemből.

- Köszönöm – suttogtam. Nem válaszolt csak a fejével biccentett. Belépve a házba szinte tapintható volt a feszültség az összes szempár rám tapadt, rég éreztem ilyen kínosnak valamit.

- Apádnak mégis sikerült meggyőznie? - fordult felém Alexander.

- Nem. Azt sem tudom, hogy hol van, de nem is izgat. A fiad miatt jöttem vissza – megpróbáltam olyan meggyőző és rideg maradni, amennyire csak tudtam.

- Helyes. Meglátod, így lesz jó mindkettőtöknek – megveregette a vállam és elsétált mellettem.

- Itt fogsz lakni? – közeledett felém vigyorogva Szergej.

- Úgy néz ki – vontam meg a vállam.

- Szuper, de azért ne legyetek túl hangosak, tudod én aludni is szeretnék – kacsintott rám.

- Vicces vagy – fintorogtam, de ugyanakkor meg is ijedtem egy kicsit. Hol fogok én aludni? Azt nem mondanám, hogy még most is érzek iránta valamit, de el kell ismernem, hogy jó pasi lett belőle és én nagyon régóta nem voltam ilyen közel egy férfihoz.

Az udvarra sétáltam és segítettem a pakolásban.

- Köszönöm – hálásan pillantott rám a család egyetlen női tagja.

- Szívesen – mosolyogtam rá. Kiskoromban inkább éreztem őt az anyukámnak, mint a sajátomat. Maria mindig is úgy kezelt, mintha a gyereke lennék.

- Sajnálom, én semmiről sem tudtam – rázta meg a fejét – Alexander és az apád ötlete volt.

- Tudom – sóhajtottam fel bánatosan.

Nem szóltunk többet egymáshoz, egyszerűen nem tudtunk mit mondani a másiknak. Csendben pakolásztunk, ezt a nyugalmat Vitaly törte meg.

- Már azt hittem megint elmentél – lépett mögém mosolyogva.

- A cuccaim nélkül nem megyek sehova – mosolyogtam rá, igaz nem voltam valami őszinte a mosolyom.

- Gyere, menjünk fel – óvatosan megfogta a kezem és besétáltunk a házba és csak a szobájánál álltunk meg.  Mindketten lefeküdtünk az ágyára egymással szemben.

- Olyan rég nem beszéltünk, mesélj – indította be a beszélgetést.

- Azt tudod, hogy 18 évesen leléptem, de ezek szerint nem kaptad meg a levelet, amiben leírtam mindent. Tudod jól, hogy sosem volt a legjobb a kapcsolatom a családommal és egyszerűen már nem bírtam a nyomást. Spanyolországba mentem és igazából fogalmam se volt, hogy mihez kezdjek, majd beadtam a jelentkezésemet egy művészeti főiskolára és felvettek, táncot tanultam. Közben azért, hogy tudjam fizetni a lakbért el kellett mennem dolgozni és akkor ismerkedtem meg Dannel. Van egy táncstúdiója és épp gyakornokokat keresett és miután megfeleltem felvett, majd miután végeztem a sulival és meg lett a koreográfus végzettségem felvett teljes állásban. Most épp kicsiket tanítok, nos, ennyi történt velem –ahogy meséltem sok-sok emlékkép előttem volt. Szeretem a mostani életem és ezt nem is tagadhatom le.

- Akkor valóra vált az álmod – simogatta meg a kezem.

- Igen, de úgy tudom, hogy neked is.

- Mondhatni – somolygott.

- Most te mesélsz!

- Rendben. Mivel nem szeretném, hogy halálra und magad ezért csak a lényeges dolgokat mesélem el. Tavaly volt az első teljes szezon, amit Forma 1-es pilótaként tölthettem. Ez amolyan tanuló év volt és persze voltak hibáim is, de az kinek nincs? De, ami a legjobb – fintorgott- hogy tavaly év végén elég sokan megharagudtak rám.

- Miért? – szakítottam félbe.

- Az utolsó verseny előtt még teljesen nyitott volt a bajnokság, nem lehetett tudni, hogy ki nyer ezért érthető, hogy mindenki feszült volt. Alonso mögöttem autózott és nem tudott megelőzni, próbálkozott, de nem jött neki össze és ez ahhoz vezetett, hogy elvesztette a bajnokságot. Ami után mindenki engem hibáztatott, hogy miért nem engedtem el. De miért kellett volna elengednem? Én a saját versenyemet futottam és én arról nem tehetek, hogy nem tudott megelőzni semmi szabálytalant nem csináltam. Fernando enyhén szólva haragudott rám, de pár héttel később bocsánatot kért. Azt nem mondhatom, hogy a legjobb barátok vagyunk, de azért a kellő tiszteletet megadjuk a másiknak. Az idei év eddig sokkalta jobb, mint a tavalyi, bár ezek után nem tudom mi lesz – hatalmas sóhajjal közölte az utolsó mondatot.

- Én sem tudom. Figyelj én tényleg nem tudtam erről – éreztem, hogy a könnyeim felszínre fognak törni – ugyanolyan sokk volt ez számomra is, nem akarom feladni az életem egy látszat kapcsolatért, amit ráadásul a legjobb barátommal kell eljátszanom, nem tudom, hogyan fogom mindezt végig csinálni – már zokogtam.

- Nyugi, valahogy megoldjuk – a mellkasára húzott és a hátamat simogatta. Jól esett a közelsége, de csak úgy, mint egy baráté. – Ha ez segít valamit én se számítottam erre, de nem foglak semmire sem kötelezni, ha nem szeretnéd, akkor hagyjuk ezt az egészet, majd valahogy keresek másik támogatott

- Nem, azt nem engedhettem. Nem akarom, hogy miattam ad fel az álmaidat, az önző dolog lenne és nem tudnék úgy élni, hogy annak az embernek, akit jelen pillanatban a legjobban szeretek tönkre tettem az életét.

- Köszönöm, mindent köszönök – megpuszilta a homlokom.

- Egy dolgot viszont beszéljünk meg – töröltem le a könnyeimet és felültem – mindkettőnknek lehet kapcsolata.

- Rendben – ő is ülő helyzetbe tornázta magát és megfogta a kezem – van egy menyasszonyom – gondolkozott hangosan.

- Nekem pedig egy vőlegényem.

A vacsora alatt senki se szólalt meg, olyan volt, mintha meghalt volna valaki. Egész idő alatt magamon éreztem Alexander tekintetét, de nem mertem felnézni rá.

- Ma velem alszol – súgta a fülembe Vitaly.

- Rendben – pedig éreztem, hogy ez nem lesz teljesen rendben.  

- Majd én alszok a földön, te meg az ágyon – már pakolt is le magának.

- Szerintem elégé felnőttek vagyunk már ahhoz, hogy tudjunk együtt aludni – motyogtam.

- Ha nem gond – mosolygott rám.

- Nekem nem.

Az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy valaki nagyon szorosan ölel úgy éreztem magam, mint egy plüssmaci…

3. rész: Utállak

Sziasztok! 
Nem igazán szeretek ehhez az eszközhöz fordulni, de úgy döntöttem, hogy komment határt fogok megszabni. Ha érkezik 4-5 komment, akkor teszem fel a következő részt. Szerintem ez nem nagy kérés és nem is kérem azt, hogy kis regényt írjatok csupán néhány sort kérek. 

Maria azonnal a férjéhez rohant és kérdőre vonta, látszott rajta, hogy ő sem lelkesül az ötletért. Anya és húgi meghúzódtak az egyik sarokban és némán figyeltek. Egyedül Szergej volt az, aki ezt az egészet vidáman fogta fel.

- A sógornőm leszel – ölelt magához – Vitaly a szobájában van – súgta a fülembe.

A lakás felé vettem az irányt. Minden olyan volt, mint régen, a nappaliban sok-sok fénykép a két srácról és a nagyobbik fiú díjai is helyett kaptak az egyik polcon. Lassú léptekkel indultam el az emelet felé. A kezemet végig húztam a korláton pont úgy, mint gyerekkoromban. A folyosó végi szobából káromkodás hallatszódott. Óvatosan benyitottam, Vitaly az ablakkal szemben állt és fortyogott a dühtől, becsuktam az ajtót és mögé sétáltam.

- Beszélnünk kell – végig simítottam a vállán, amire ijedten fordult meg, majd hosszú pillanatokig csak nézet, ha a tekintettel ölni lehetne, én már nem élnék.

- Mindenről tudtál ugye? – kiabált rám.

- Tegnap tudtam meg én is – suttogtam.

- Igazi jó barát vagy, vagyis várjál mi féle jó barátról beszélek én? 18 éves korodban leléptél és az óta semmit, sem tudtam rólad. Most meg előkerülsz és nem is akármilyen ötlettel. Nem fogadom el apád ajánlatát, ha ezért kirúg a csapat, akkor kirúg, nem érdekel – továbbra is kiabált velem.

- De…

- Nem vagyok kíváncsi a magyarázatodra – dühösen távozott.

A könnyeim szüntelenül potyogtak, leültem Vitaly ágyára, és csak néztem magam elé. Gondoltam, hogy neki sem fog tetszeni az ötlet, de azért azt nem vártam, hogy ennyire ki fog borulni. Utálom az apámat, utálom a családomat, utálom az életemet. Erőt vettem magamon és kisétáltam a szobából. Lent is fagyos volt a hangulat. Apa és Alexander az asztalnál beszélgettek, anya és húgi némán ültek, Maria pedig Vitalyt próbálta nyugtatgatni. Nem tudtam, hogy mégis hova kellene mennem, de itt nem akartam maradni. Csendben kisétáltam a házból és útnak indultam, nem érdekelt, hogy merre megyek csak el innen. Hosszú percekig céltalanul sétáltam, majd leültem az egyik padra és újra eleredtek a könnyeim. Mióta új életet kezdtem egyáltalán nem sírtam, boldog voltam, de most, hogy újra hazajöttem visszatért minden a régi kerékvágásba. Egy járókelőtől megkérdeztem, hogy hol is vagyok pontosan és hívtam egy taxit. Miután elmondtam neki az úti célom nem akart elvinni, de mivel jelentős pénzösszeget ígértem neki szívesen hazafuvarozott. 

Elegem volt mindenből egyszerűen nem tudtam itt maradni. Előszedtem a bőröndömet és beledobáltam az összes ruhát, azután pedig foglaltam jegyet a következő Spanyolországi járatra. Minél hamarabb el akartam tűni, nem akarok még több veszekedést generálni. Apáék még mindig nem értek haza így nyugodtam el tudtam hagyni a családi házat.

Még volt több mint 3 óra a gép indulásáig, addig vettem egy újságot és azt olvastam. Semmi izgalmas nem volt benne, csak a hülyébbnél hülyébb pletykák. Valaki megérintette a kezemet én, pedig ijedtem húztam el, felnéztem a gazdájára és nem akartam elhinni, hogy itt van.

- Miért jöttél?- próbáltam közömbös maradni.

- Azért, hogy ne menj el – leült mellém és figyelt.

- De elmegyek, így a lesz a legjobb mindkettőnknek – a táskámban kutattam.

- Sajnálom, hogy kiabáltam veled, de ez egy kicsit sokkolt – kezdett bele – nem mindennap közlik az emberrel, hogy játszd el, hogy a legjobb barátod a menyasszonyod.

- Tudom – a padlót figyeltem. – Én nem akarok a terhedre lenni és esküszöm, hogy semmiről sem tudtam, tegnap előtt érkeztem és velem is csak akkor közölték. Azért, mert nem láttalak, már nagyon régóta még szeretlek – lehajtottam a fejem és az utolsó szavakat már csak suttogtam.

- Én is szeretlek – a kezemre csúsztatta a sajátját és magához ölelt – menjünk vissza és beszéljük meg a dolgokat rendben?

- Nem akarok hazamenni – ráztam meg a fejem.

- Akkor gyere hozzánk – felállt és felém, nyújtotta a kezét.

- Oké – elfogadtam a gesztust, de amikor már két lábon álltam, akkor sem engedte el a kezem.

- Azt hiszem figyelnek – az egyik sarokban kiszúrtam egy fotóst.

- Nem érdekel, ha már úgy is a menyasszonyom vagy – húzott magához nevetve.

- Dilis – nevettem én is.

2. rész: A találkozás

A nap további részét a szobámban töltöttem. Hogy tehetnek velem ilyet apuék? Egy idióta üzlet miatt képesek tönkre tenni az életemet. Erre nem szolgáltam rá, tudom nem voltam egy jó kislány sohasem, de már 6 éve nem élek itthon, új életet kezdtem egy új országban. Egyszer sem hoztam rájuk szégyent, sosem kértem tőlük segítséget, most akkor miért büntetnek? Ráadásul ismerem is a srácot, de mégis honnan? Nem emlékszem rá, hogy sportolok körében, mozogtam, csupán egy fiút ismerek, aki régebben oda volt az autósportokért, de az nem lehet, hogy ő. Erre még apáék se lennének képesek. Emlékszem Ő volt életem első szerelme, ami nem is volt igazi szerelem, mert sosem vallottam be neki az érzéseimet. Szerettem vele lenni olyankor minden sokkalta könnyebbnek tűnt, nem kellett arra gondolnom, hogy mit teszek, csak egy egyszerű tini lány voltam. Milyen szép is volt…

Nem igazán tudtam aludni az éjjel. Állandóan forgolódtam és a következő napon agyaltam. Épp átlépni készültem álomország kapuját, amikor kivágódott az ajtóm és valaki leült mellém.  

- Tamara ébredj – anyám volt az – el fogunk késni – az ablakhoz sétált és elhúzta a függönyt

- Nem akarok menni – a fejemre húztam a párnát.

- Jönnöd kell – jelentette ki magabiztosan, majd leemelte a párnát a fejemről – Azt hiszem itt szükség lesz a segítségemre, szörnyen nézel ki – állapította meg.

- Köszönöm a bókot – a fürdőszobába csörtettem.

Fél óra a forró víz alatt elegendő időnek tűnt, hogy felkészüljek a mai napra. Lassú léptekkel közelítettem meg az ebédlőt. Már mindenki az asztalnál ült és a reggeliét fogyasztotta.

- Jó reggelt! – leültem a helyemre.

- Neked is - biccentett apa- remélem már nem haragszol rám, annyira.

- Hát persze, hogy nem. Végül is csak az életemet akarod tönkre tenni – mosolyogtam rá negédesen. Ezzel le is zárult a beszélgetés. Tegnap délután óta nem ettem egy falatot sem, de mégsem éreztem magam éhesnek. Nagy nehezen egy fél szelet pirítóst megettem. Ezek után felmentem a szobámba, hogy átöltözzek. Mivel nyár van felvettem egy spagetti pántos toppot és egy rövidnadrágot. A hajamat leengedtem és halványan kisminkeltem magam. Már az egész család a nappaliban gyülekezet és meglepődtem, hiszen anyámon kívül mindenkin laza viselet volt.

- Hogy- hogy nem valamelyik luxusautóddal megyünk? – fordultam apa felé, amikor megláttam a mindennapi Mercedest.

- Nem akarok feltűnést kelteni – mosolygott rám.

- Végre valahára – az ég felé emeltem a tekintettem.

Egész úton meg sem szólaltam. Az utat figyeltem és megpróbáltam láthatatlanná válni. Egyszer csak hevesebben kezdett el verni a szívem. Ismerős utca, ismerős ház és az autó megállt. Az nem lehet, suttogtam magam elé. Már mindenki kiszállt csak én maradtam egyedül, a húgom megkocogtatta az ablaküveget, amitől összerezzentem és kiszálltam az autóból. Ahogy beléptünk megannyi emlék eszembe jutott, a közös játékok, beszélgetések és bolondságok, amiket együtt követtünk el. A hátsó udvaron már ott várt minket a család, csak egyedül Ő hiányzott. Maria a kerti asztal körül tevékenykedett, Alexander és Szergej a sütőbe próbáltak életet lehelni.

- Üdv újra itt – jött oda Alexander és az egész családot megölelte.

- Kész nő lettél – ölelt magához Maria – Vitaly biztosan nagyon fog neked örülni – erre a névre összeszorult a gyomrom.

Leültem az egyik székre a narancslevemmel a kezemben és próbáltam nem arra gondolni, hogy nem sokára itt lesz. Szergej odajött hozzám és mindenféléről fecseget, de nem igazán figyeltem rá. Vajon ő is tudja már, hogy mit terveznek a szüleink? Ha igen akkor mit szól hozzá?

- Végre megjött – kiáltotta el magát az anyukája.

Az arcom elfehéredett és még levegőt is nehezebben vettem. A poharat jobbnak láttam, ha leteszem az asztalra, és csak nagyon lassan álltam fel. Ekkor pillantottam meg, farmert és kék pólót viselt, a felsője a kellő helyen rátapadt a felsőtestére, így jól láthatóvá vált az a pár kocka a hasán. Először a szüleit üdvözölte, majd lepacsizott az öcsével is. Ezek után köszönt a szüleimnek és húgomnak, majd mikor meglátott széles mosollyal az arcán felém sétált.

- Tami, ezer éve nem láttalak – magához szorított én pedig tétlenül álltam ott és csak pillanatokkal később reagáltam.

- Én is rég láttalak – nyögtem ki nehezen.

- Mesélj mi történt veled – a kerti székekhez húzott.

- Elhúztam itthonról és Spanyolországban élek, röviden ennyi – a poharamért nyúltam – Most te jössz.

- Gondolom, azt tudod, hogy teljesült az álmom – nézett rám csillogó szemekkel – második évet töltöm a Renault-nál ráadásul, megszereztem az első dobogós helyezésemet is.

- Tényleg? – nevettem fel zavaromban.

- Igen, de ahogy látom, te erről nem tudsz semmit sem – közölte morcosan.

- Nem sokat, nem igazán követem figyelemmel a Forma 1-et – ingattam meg a fejem.

- Mi köti le annyira a figyelmedet? – öntött magának egy pohár narancslevet és az én poharamba is öntött még egy kicsit.

- A munkám – mosolyodtam el.

- A mosolyodból ítélten összejött az, amire vágytál.

- Igen, és úgy érzem, így teljes az életem – ami nem sokára romokban fog heverni tettem hozzá magamban.

- Örülök neki, és akkor most hol laksz?

- Barcelonában, imádom a várost, az egész országot és az embereket is, akikkel dolgozok.

- Kiket tanítasz?

- Jelenleg a legkisebbekkel foglalkozom, nekik segítek abban, hogy minél hamarabb elsajátítsák a spanyol táncokat, illetve ha úgy van, akkor Dan-nek segítek a nagyobbaknál.

- Értem. Kérdezhetek valamit?

- Persze – mosolyogtam rá.

- Barát ügyileg, hogy állsz?

- Van egy srác, aki tetszik, de nem lesz belőle semmi, most már biztosan nem – közöltem lemondóan, még mindig apám szavai csengtek a fülemben – És neked van barátnőd?

- Nincs, és most nem is lenne rá időm.

- Fiatalok gyertek ide egy kicsit – intett Alexander. A gyomrom borsó nagyságúra zsugorodott össze, hiszen tudtam, hogy mit akarnak mondani.

- Akkor kezdeném is – vette át a szót apa – A cégem belement abba, hogy támogassalak – fordult Vitaly felé – De csak azért, mert azt mondtam nekik, hogy a lányom vőlegénye vagy – Maria és Szergej döbbenten néztek apára és Alexandere.

Vitaly lassan rám pillantott, majd megrázta a fejét és elrohant.

Új történet!

Sziasztok! 
Nos, úgy döntöttem, hogy újra megnyitom a blogomat és visszatérek. Az eddigi történteim ugyanúgy megtalálhatóak, mint eddig nem törlöm le őket, hátha valaki esetleg el szeretné olvasni. 
Az utolsó be nem fejezett művemet nem tudom, hogy mikor fogom folytatni, nem tudom mit hoz a jövő az egy kicsit már megfáradt volt, így pihentettem. Az új vagyis annyira nem új csak még nem tettem közkincsre történet kicsit másabb, mint az eddigiek. A szereplő választásból is jól látszódik, hogy nem egy felkapott fanfiction alanyt választottam, hanem egy kevésbé megosztó személyiséget. De nem szeretném tovább húzni, felteszem az első részt! Jó olvasást mindenkinek és igazán jól esne, ha kapnék pár sor kritikát! 
Puszi, Nikíí

1. rész: Újra itthon

Nos, újra itthon vagyok. A napszemüvegemet lecsúsztattam a szememre, a copfba fogott hajamon még egyszer végig simítottam és elindultam. Magabiztos léptekkel sétáltam végig a terminálon. A tekintetemmel egy sofőrt kerestem, de helyette az egész családomat találtam. Persze, mint mindig most is a VIP helyiségben vártak rám. De hát mit várok, hiszen az édesapám Mihail Prohorov az Onexim csoport főrészvényese ez által egy milliárdos. Édesanyám pedig egy kiégett modell, aki ma már divattervezéssel foglalkozik, és nem hiányozhatott a húgom sem, aki a család legnormálisabb tagja. Mosolyt erőltetettem az arcomra és úgy folytattam tovább az utamat feléjük. A biztonságiak kérdés nélkül átengedtek.

- Sziasztok – mindenkit megöleltem.

- Jó végre látni – adott kép puszit apa, igazából egy nagyon is normális és rendes apa csak néha rájön az üzletember mánia és olyankor kibírhatatlan.

- Haza tért a tékozló lány – közölte flegmán anyám.

- Én is örülök neked – sosem volt jó a kapcsolatunk. Ő mindig is egy modellt akart belőlem nevelni, de engem nem kötnek le a ruhák a sminkek és a kamerák. Szeretem a divatot, de örökmozgó vagyok, így nem tudnék nyugton maradni, ha egy fotózásról lenne szó.

- Katja, egyre szebb vagy – szorosan magamhoz öleltem a kishúgom. Meglátszik, hogy anyám kezelésbe vette, szép lassan topmodell lesz belőle.

- Miért is kellett haza jönnöm?

- Beszélnünk kell veled és ez nem telefon téma – váltott komoly hangnemre apa.

- Rendben, akkor végre haza mehetnénk? Egy táncóráról jövök, és hulla vagyok.

- Persze, a kocsi készen áll – elindultunk a tömegen keresztül, ahol mindenki minket figyelt. Ezt nagyon utáltam már kiskoromban is, ha valaki meghallotta azt a nevet, hogy Prohorov már rögtön királykisasszonyként kezeltek. Részben ezért is léptem le Spanyolországba ott legalább normális életet élhetek és csak egy egyszerű lány, vagyok a sok közül. Az autóút a szokásosnál is hosszabb volt, végig magamon éreztem anyám lenéző tekintetét. Haza érve azonnal berohantam a házba, vagyis inkább a villába ugyanis itt rajtunk kívül még vagy 3 -4 család simán élhetett volna. Felmentem a szobámba, ahol minden ugyanúgy volt, ahogy azt hagytam. A falakon poszterek, a polcokon cd-k és mese figurák, rengeteg plüss. Ledőltem a hatalmas ágyamra és minden régi emlék a felszínre tört. A felhőtlen gyermekkor, a sok hazug barát, a féktelen bulik. Milyen boldog voltam akkor, de ma már tudom, hogy az a boldogság nem volt igaz csak egy cukormázas álomkép. A sok barátból ma már egy sincs meg, szerintem azt se tudják, hogy hol élek jelenleg. Nagyon örülök, hogy leléptem innen, ez az élet nem nekem való. Otthon Barcelonában minden más, az emberek kedvesek, vidámak és szeretetre méltóak, míg itthon mindenki csak az üzlettel foglalkozik, és csak az számít, hogy kinek van több milliója.  Pár órát pihentem, majd lezuhanyoztam és utána  lesétáltam a konyhába, ahol pár szobalány tevékenykedett.

- Mit szeretne Tamara kisasszony? – kérdezte meg az egyik idősödő nő.

- Csak egy szendvicset, de mielőtt felajánlaná, hogy megcsinálja elkészítem magamnak – mosolyogtam rá.

- Ahogy parancsolja.

Nem értem, hogy miért van erre szükségünk, anyám  igazán megtanulhatott volna főzni, amióta az eszemet tudom azóta szakácsok főztek nekünk, sosem láttam azt, hogy anya itt állna és valami finomságot készítene a családnak. Pedig kislányként én is szerettem volna a konyhában sertepertélni, de nekem ez sohasem adatott meg. Miután elfogyasztottam a szendvicsemet átsétáltam a nappaliban, ahol a húgom tv-zet és valamilyen felismerhetetlen italt szürcsölt.

- Végre tudunk személyesen is beszélni – huppantam le mellé.

- Igen, már nagyon hiányoztál – mosolygott rám én pedig közelebb csúsztam hozzá és megöleltem.

- Mesélj mi történt veled, amióta nem beszéltünk – felhúztam a lábaimat törökülésbe.

- Hát – letette azt az ismeretlen üdítőt az asztalra – mostanában egyre több fotózásra hívnak meg és lehet, hogy szerepelni fogok egy reklámban is.

- Ez nagyszerű, gratulálok – adtam neki egy puszit – akkor, gondolom anya örül – komolyodtam el.

- Igen, nagyon is. Azt mondta, hogy jobban örül nekem, mint anno a saját a sikereinek – közölte vidáman, majd miután rám nézett elkomorodott – bocsánat.

- Semmi baj, már megszoktam, hogy számára te vagy a legfontosabb – próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra. Sosem mutattam ki, de nagyon fájt, hogy ilyen velem. Tudom, nem vagyok egy minta gyerek, de akkor is a lánya vagyok. Nekem is, szükségem lett volna rá nem is egyszer, de ő mindig ellökött magától.

- Tamara, végre meg vagy – jelent meg az előbb említett személy. Mint mindig most is úgy nézett ki, mint akinek bármelyik pillanatban a kifutón kellene lennie.  

- Eddig is itt voltam – vágtam vissza.

- A modorod még most is tűrhetetlen, de most nem ezért jöttem. Apád beszélni szeretne veled a dolgozószobájában, megtalálod – sarkon fordult és ott hagyott minket.

- Akkor jobb lesz, a megkeresem – fordultam Katja felé.

Végig sétáltam a hosszú folyosón, aminek a végében egy hatalmas terem volt. Bekopogtattam, majd beléptem.

- Itt vagyok – leültem az egyik székre.

- Rendben - a kezében lévő aktát letette és rám nézett – holnap Vyborgba fogunk utazni, mert van egy elég fontos üzleti ügy, amit el kell intéznünk és ebben neked is, kell a segítséged.

- Én nem értek az üzlethez – ráztam meg a fejem.

- Tudom - mosolyodott el - nem is tudom, hogy hogyan is kellene elmondanom, mert biztosan ki fogsz akadni – vakarta meg a fejét.

- Bökd már ki apa.

- Támogatni fogok egy sportolót, de a cég nem nagyon rajong az ötletért, ezért azt mondtam neki, hogy azért kell ezt tennem, mert a srác a vőlegényed – félve nézett rám.

- Tessék? – pár oktávval feljebb szólalt meg a hangom.

- Nyugi nem kell hozzámenned csak eljátszanod – védekezően felemelte a kezeit.

- Normálisak vagytok? – felálltam és fel-alá járkáltam – Anyám ötlete volt ugye? – idegesen beletúrtam a hajamba.

- Az nem számit, hogy ki találta ki. Egyébként meg ismered a srácot, és ha nem haragszol még rengeteg munkám van – tért vissza a papírjaihoz.

- Az istenért sem szeretnélek zavarni – bevágtam magam után az ajtót és az emeletre szaladtam. Bekapcsoltam a kedvenc zenémet és max hangerőn hallgattam, nem érdekel senki sem. Gyűlölöm a családom. http://www.youtube.com/watch?v=GdZn7k5rZLQ&feature=related