4.rész - Minden olyan, mint régen?

Csendesen autóztunk vissza Vitalyék otthonáig, amikor megérkeztünk, akkor sem oldódott fel a hangulat. Megfogtam a táskáimat, és némán húztam magam után mindaddig, amíg Vita ki nem vette a kezemből.

- Köszönöm – suttogtam. Nem válaszolt csak a fejével biccentett. Belépve a házba szinte tapintható volt a feszültség az összes szempár rám tapadt, rég éreztem ilyen kínosnak valamit.

- Apádnak mégis sikerült meggyőznie? - fordult felém Alexander.

- Nem. Azt sem tudom, hogy hol van, de nem is izgat. A fiad miatt jöttem vissza – megpróbáltam olyan meggyőző és rideg maradni, amennyire csak tudtam.

- Helyes. Meglátod, így lesz jó mindkettőtöknek – megveregette a vállam és elsétált mellettem.

- Itt fogsz lakni? – közeledett felém vigyorogva Szergej.

- Úgy néz ki – vontam meg a vállam.

- Szuper, de azért ne legyetek túl hangosak, tudod én aludni is szeretnék – kacsintott rám.

- Vicces vagy – fintorogtam, de ugyanakkor meg is ijedtem egy kicsit. Hol fogok én aludni? Azt nem mondanám, hogy még most is érzek iránta valamit, de el kell ismernem, hogy jó pasi lett belőle és én nagyon régóta nem voltam ilyen közel egy férfihoz.

Az udvarra sétáltam és segítettem a pakolásban.

- Köszönöm – hálásan pillantott rám a család egyetlen női tagja.

- Szívesen – mosolyogtam rá. Kiskoromban inkább éreztem őt az anyukámnak, mint a sajátomat. Maria mindig is úgy kezelt, mintha a gyereke lennék.

- Sajnálom, én semmiről sem tudtam – rázta meg a fejét – Alexander és az apád ötlete volt.

- Tudom – sóhajtottam fel bánatosan.

Nem szóltunk többet egymáshoz, egyszerűen nem tudtunk mit mondani a másiknak. Csendben pakolásztunk, ezt a nyugalmat Vitaly törte meg.

- Már azt hittem megint elmentél – lépett mögém mosolyogva.

- A cuccaim nélkül nem megyek sehova – mosolyogtam rá, igaz nem voltam valami őszinte a mosolyom.

- Gyere, menjünk fel – óvatosan megfogta a kezem és besétáltunk a házba és csak a szobájánál álltunk meg.  Mindketten lefeküdtünk az ágyára egymással szemben.

- Olyan rég nem beszéltünk, mesélj – indította be a beszélgetést.

- Azt tudod, hogy 18 évesen leléptem, de ezek szerint nem kaptad meg a levelet, amiben leírtam mindent. Tudod jól, hogy sosem volt a legjobb a kapcsolatom a családommal és egyszerűen már nem bírtam a nyomást. Spanyolországba mentem és igazából fogalmam se volt, hogy mihez kezdjek, majd beadtam a jelentkezésemet egy művészeti főiskolára és felvettek, táncot tanultam. Közben azért, hogy tudjam fizetni a lakbért el kellett mennem dolgozni és akkor ismerkedtem meg Dannel. Van egy táncstúdiója és épp gyakornokokat keresett és miután megfeleltem felvett, majd miután végeztem a sulival és meg lett a koreográfus végzettségem felvett teljes állásban. Most épp kicsiket tanítok, nos, ennyi történt velem –ahogy meséltem sok-sok emlékkép előttem volt. Szeretem a mostani életem és ezt nem is tagadhatom le.

- Akkor valóra vált az álmod – simogatta meg a kezem.

- Igen, de úgy tudom, hogy neked is.

- Mondhatni – somolygott.

- Most te mesélsz!

- Rendben. Mivel nem szeretném, hogy halálra und magad ezért csak a lényeges dolgokat mesélem el. Tavaly volt az első teljes szezon, amit Forma 1-es pilótaként tölthettem. Ez amolyan tanuló év volt és persze voltak hibáim is, de az kinek nincs? De, ami a legjobb – fintorgott- hogy tavaly év végén elég sokan megharagudtak rám.

- Miért? – szakítottam félbe.

- Az utolsó verseny előtt még teljesen nyitott volt a bajnokság, nem lehetett tudni, hogy ki nyer ezért érthető, hogy mindenki feszült volt. Alonso mögöttem autózott és nem tudott megelőzni, próbálkozott, de nem jött neki össze és ez ahhoz vezetett, hogy elvesztette a bajnokságot. Ami után mindenki engem hibáztatott, hogy miért nem engedtem el. De miért kellett volna elengednem? Én a saját versenyemet futottam és én arról nem tehetek, hogy nem tudott megelőzni semmi szabálytalant nem csináltam. Fernando enyhén szólva haragudott rám, de pár héttel később bocsánatot kért. Azt nem mondhatom, hogy a legjobb barátok vagyunk, de azért a kellő tiszteletet megadjuk a másiknak. Az idei év eddig sokkalta jobb, mint a tavalyi, bár ezek után nem tudom mi lesz – hatalmas sóhajjal közölte az utolsó mondatot.

- Én sem tudom. Figyelj én tényleg nem tudtam erről – éreztem, hogy a könnyeim felszínre fognak törni – ugyanolyan sokk volt ez számomra is, nem akarom feladni az életem egy látszat kapcsolatért, amit ráadásul a legjobb barátommal kell eljátszanom, nem tudom, hogyan fogom mindezt végig csinálni – már zokogtam.

- Nyugi, valahogy megoldjuk – a mellkasára húzott és a hátamat simogatta. Jól esett a közelsége, de csak úgy, mint egy baráté. – Ha ez segít valamit én se számítottam erre, de nem foglak semmire sem kötelezni, ha nem szeretnéd, akkor hagyjuk ezt az egészet, majd valahogy keresek másik támogatott

- Nem, azt nem engedhettem. Nem akarom, hogy miattam ad fel az álmaidat, az önző dolog lenne és nem tudnék úgy élni, hogy annak az embernek, akit jelen pillanatban a legjobban szeretek tönkre tettem az életét.

- Köszönöm, mindent köszönök – megpuszilta a homlokom.

- Egy dolgot viszont beszéljünk meg – töröltem le a könnyeimet és felültem – mindkettőnknek lehet kapcsolata.

- Rendben – ő is ülő helyzetbe tornázta magát és megfogta a kezem – van egy menyasszonyom – gondolkozott hangosan.

- Nekem pedig egy vőlegényem.

A vacsora alatt senki se szólalt meg, olyan volt, mintha meghalt volna valaki. Egész idő alatt magamon éreztem Alexander tekintetét, de nem mertem felnézni rá.

- Ma velem alszol – súgta a fülembe Vitaly.

- Rendben – pedig éreztem, hogy ez nem lesz teljesen rendben.  

- Majd én alszok a földön, te meg az ágyon – már pakolt is le magának.

- Szerintem elégé felnőttek vagyunk már ahhoz, hogy tudjunk együtt aludni – motyogtam.

- Ha nem gond – mosolygott rám.

- Nekem nem.

Az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy valaki nagyon szorosan ölel úgy éreztem magam, mint egy plüssmaci…