5. rész : Az eljegyzés

Reggel úgy keltem fel, hogy minden végtagom fájt. Nagy nehezen kimásztam Vitaly öleléséből és miután szabad voltam kinyújtóztam. Az ablakhoz sétáltam és figyeltem az ébredező várost. Nagy különbség volt a napsütötte Barcelona és a borús Vyborg között. Már most hiányzik az otthonom, és tévedés ne essék nem a szüleim házára gondoltam, hanem az új életemre. Hiányoznak a gyerekek és hiányoznak a barátaim és Dan is. Sosem volt köztünk semmi sem, de az elmúlt pár hónapban, mintha kicsit közelebb kerültünk volna egymáshoz erre tessék most azt se tudom mikor mehetek vissza. Nem vagyok az a síros fajta, de most újra eleredtek a könnyeim. Emlékszem kiskoromban rengeteget sírtam, de miután ezzel nem értem el semmit sem anyámnál, így sem figyelt rám úgy döntöttem, hogy csak nagyon kivételes esetekben fogok sírni.

- Minden rendben van? – összerezzentem Vita hangjára.

- Persze – megfordultam és letöröltem a könnyeimet.

- Ha úgy lenne, akkor nem sírnál, gyere ide – engedelmeskedtem neki és odasétáltam. Az ölébe húzott én pedig a vállára hajtottam a fejem és ismét sírtam. Az elmúlt két napban már másodjára teszem ezt. Erősnek kell lennem.

- Sajnálom, túl gyenge vagyok – mondtam ki már kissé nyugodtabban.

- Nem vagy az – megsimogatta az arcom – az én barátnőm mindig is kemény csaj volt – mosolygott rám. – Nem egyszer megvertél engem is – emlékeztetett a gyerekkorunkra.

- Csak azért, mert hagytad magad – nevetettem fel.

- Jó reggelt  fiatalok – rontott be a szobába Szergej, én pedig amilyen gyorsan csak tudtam kiugrottam Vitaly öléből.

- Hoppá csak nem megzavartam valamit? – becsukta maga után az ajtót és sunyi vigyorral az arcán közeledett felénk.

- Semmit sem zavartál meg –mondtuk egyszerre.

- Nagyon gyanúsak vagytok ti nekem – lehuppant kettőnk közzé. Két személynek is elég szűkös volt a hely, de háromnak még jobban.

- Öcsi, nem akarsz vissza menni a szobádba?

- Nem, jó így. Újra együtt – vigyorgott – habár nektek lassan készülődni kellene.

- Miért? – tettem fel jogosan a kérdést.

- Ma lesz az eljegyzés – vonta meg a vállát.

- Még jó, hogy szóltak – morgott Vitaly.

- Ez van, azért kár, hogy nem igazi lesz ez az egész. El tudnálak fogadni sógornőmnek -  mosolygott rám, majd kisétált a szobából.

- Miért kell ilyen gyorsan történnie? – tettem fel szomorúan a kérdést.

- Fogalmam sincs, és remélem hamarosan a sajtóban is meg fog jelenni – dühöngött Vitaly is. Megjegyzem teljesen jogosan.

- Egyre jobb – a bőröndömhöz sétáltam és kivetem a mai ruhám, majd a fürdőbe mentem.

Együtt mentünk le reggelizni, a család többi tagja már az asztalnál ült.

- Ugye tudjátok, hogy nagy nap a mai? – vigyorgott ránk Alexander.

-  Most már igen, még jó, hogy szóltál róla- nem érdekelt, hogy bunkó voltam, egyszerűen túlságosan utáltam most ahhoz, hogy kedvesen tudjak neki válaszolni.

- Szólni akartam róla – emelte fel a hangját.

- Mégis mikor apa? Előtte 10 perccel? – szólalt meg ingerülten Vitaly, majd felállt az asztaltól és felment a szobájába.

- Ezt jól elintézted – suttogta Maria.

A családfő semmit sem szólt csupán csendben fogyasztotta a reggelijét. Miután mindenki végzett segítettem Marianak rendet tenni a konyhában, nem akartam most zavarni a barátomat, most le kell nyugodnia.

- Mikor kezdődik? – tettem fel a kérdést hatalmas sóhajok közepette.

- Este 6 órakor – kaptam meg a választ – nem sokára jönnek apádék és hozzák a ruhádat. Isabell választott neked ruhát.

- De jó, akkor úgy fogok kinézni, mint egy utcalány – ismerem már anyám stílusát.

- Biztos valami szolid ruhát választott.

- Úgy ismered őt?

- Nem – nevette el magát.

Délelőtt amennyit csak tudtam segítettem a házi munkában, nem volt kedvem felmenni és azon agyalni újra, hogy pár óra és teljesen megváltozik az életem. Vitalyt a reggeli óta nem láttuk, Szergej szerint biztos valami videojátékkal játszik, hogy levezesse a dühét. Eljött a délután két óra és megérkeztek a szüleim, anyám a kezembe nyomott egy dobozt, amiben a ruhám volt, én pedig lassan indultam el az emeletre.

- Itt vannak – szólaltam meg halkan.

- Remek. – ült fel és kiment a szobából.

Kíváncsian nyitottam ki a dobozt és találtam benne egy kis üzenetet.

Kicseréltem a ruhát, anya olyat választott, ami nem illet volna hozzád! Katja

Nagyon megörültem, hogy a húgom közbe lépett és így egy egész tűrhető ruhát kaptam. Egy egyszerű fehér pántnélküli mini ruha volt, aminek a derekán volt egy fekete öv. Felvettem a ruhát és egy kicsit kisminkeltem magam, már a cipőt vettem fel, amikor megjelent Vitaly öltönyben.

- Nagyon szép vagy – mosolygott rám.

- Te se nézel ki rosszul.

- Menjünk – nyújtotta felém a kezét.

- Legyünk túl rajta – suttogtam.

A sajtó képviselőire egyikőnk se számított, így megszeppenve álltunk meg a lépcső előtt és fogalmunk se volt, hogy hova nézzünk, mert mindenhol fényképezőgépek voltak.

- Ez meg mi? – suttogtam alig hallhatóan.

- Fogalmam sincs – dühös volt, nagyon is.

Apám és Alexander a sajtóval megosztotta az örömhírt miszerint a gyerekeik úgy döntöttek, hogy egybe kelnek, ez mind szép és jó, csak semmi nem igaz belőle, már mint abból, hogy óriási a kettőnk közötti szerelem. Már untam a sok mosolygást és egyszerűen felfordult a gyomrom ettől a sok embertől. Akkor lett igazán végem, amikor előkerült a gyűrű. Mosolyogva kellett végig néznem azt, ahogy Vitaly felhúzza az ujjamra a gyűrűt. Sírtam, de nem az örömtől, hanem a felismeréstől, hogy ezt a gyönyörű pillanatot ilyen megalázó helyzetben kell átélnem. Minden nő életében az eljegyzés az egyik legszebb pillanat és mindig arról álmodik, hogy milyen romantikus helyen fogja felhúzni az ujjára a gyűrűt a szerelme. Nekem ez már sosem lesz meg, még egy álom, ami ebben a percben tova szállt.