6. fejezet: Minden megváltozik

Nagyon vártam már, hogy a média képviselői elmenjenek, mert már a sírás fojtogatott. Legszívesebben felrohantam volna a  vőlegényem szobájába és soha többet nem jöttem volna elő, de ezt nem tehettem. A konyhába mentem, hogy egy kicsit egyedül legyek és, hogy visszafojtsam a kitörni készülő sírást. Csendben meredtem magam elé egyszerűen az agyam nem tudta feldolgozni, hogy mit is tettem.

- Jól vagy? – a hang hallatára összerezzentem és majdnem elejtettem a kezemben lévő poharat.

- Igen – bólintottam egy aprót és egy mosolyt erőltettem az arcomra.

- Ne hazudj! – közelebb jött és megölelt – Látom rajtad, hogy mindjárt kiborulsz, ismerlek már nővérkém.

- Ezt nem hiszem el. Mindennek vége, érted? Az egész életem elcseszték – egy könnycsepp gördült le az arcomon.

- Sajnos nem tudom, hogy mit mondhatnék. Annyira sajnálom, de tudod, hogy apáékkal még én se szállhatok szembe.

- Tudom és nem is kérhetem ezt tőled, csak tudod jól, hogy miért mentem el anno – egy szomorú mosoly jelent meg az arcomon.

- Zavarok? – jelent meg Vitaly az ajtóban.

- Nem, én már épp menni készültem – állt fel a húgom és miután megölelt kisétált.

Némán meredtünk egymásra, most szavak nélkül értettük a másikat. Megráztam a fejem, amire közelebb lépett és  a karjaiba zárt.

- Mindent megteszek, hogy mihamarabb szakíthassunk – súgta a fülembe. Annyira hülyén hangzott ez az egész, hogy egyszerűen csak nevetni tudtam rajta.

- Rendben, még egyetlenegy barátom se jelentette be, hogy hamarosan szakítunk – letöröltem a könnyeimet.

- Látod én ilyen rendes vagyok! – nevetett fel.

- Köszönöm – adtam neki két puszit

- Gyere, menjünk ki és mosolyogjunk – kinyújtotta felém a kezét.

Még kb. 1 óráig kellett mindenki előtt előadnunk, hogy mennyire boldogak vagyunk és ez életünk egyik legszebb napja.

- Végre – neki dőltem a lépcső korlátjának, amikor az utolsó vendég elment.  

- Egyetértek – sétált mellém a vőlegényem.

-  A végén még tényleg összejöttök – szólalt meg a kedves apósom – Ma egésznap együtt voltatok.

- Mivel kénytelenek voltunk együtt mutatkozni, vagy jobb lett volna, hogyha a lakás két legtávolabbi pontjában helyezkedünk el? – flegma voltam ismét. Valahogy mostanában nem tudok vele normálisan beszélni, pedig régebben kedveltem, de most ha meglátom undort és gyűlöletet érzek.  Meg sem vártam a választ inkább felmentem az emeletre, meg sem álltam Vita szobájáig. Úgy érzem, hogy megfulladok, nem látom, a kiutat nem tudom, hogy mi fog ezután történni csak azt tudom, hogy vissza akarom kapni a régi életem. Levettem a ruhámat és Vitaly szekrényéből kivettem egy pólót és azt öltöttem magamra és leültem az ágya közepére és csak bámultam ki a fejemből. Azt sem vettem észre, hogy már nem vagyok egyedül, csak arra eszméltem fel, amikor egy kéz simult a vállamra.

- Jól vagy? – leült mögém, de a kezét a vállamon hagyta.

- Azt hiszem. Nem baj? – a pólómra mutattam.

- Nem – közelebb csúszott hozzám és átölelt. Nagyon jól esett, de csak barátilag, olyan mintha a bátyám lenne. Kislányként is szinte bármilyen problémám volt őt kerestem fel, mindig volt hozzám egy-két kedves szava vagy csak egyszerűen a jelenlétével oldotta bennem a feszültséget.

- Rossz téged így látni – súgta a fülembe. – Hol van a mindig vidám és mosolygós Tamim?

- Valahol Spanyolországban – válaszoltam őszintén és a karját simogattam.

- Nagyon vissza akarsz menni?

- Igen – suttogtam – hiányoznak az emberek és a tanítványaim is.

- Akkor holnap visszamész – jelentette ki.

- Az nem lehet, valami hülye interjút kell adnunk – húztam el a számat.

- Majd azt mondom, hogy lebetegedtél, menj.

- Köszönöm! – megpusziltam.

 A nap többi részében nem beszéltünk túl sokat, egyikőnk se tudott mit mondani. Vitaly is a gondolataiba merült valószínűleg benne is most tudatosult ez az egész. Érzem, hogy ez az egész most egyáltalán nem hiányzott neki sem a karrierje szempontjából sem a magánélete szempontjából.

Éjfél is elmúlt már, de én még mindig nem tudtam aludni. A barátom békésen szuszogott mellettem én pedig az új gyűrűmet forgattam az ujjamon. Úgy éreztem mintha valami több kilós súly terhelődne az ujjamra, amikor viselem a gyűrűt. A hazugság súlya. Fogalmam sincs, hogy mikor aludhattam el, de miután az ébresztőm túl hamar szólalt meg valószínűleg 2-3 óránál nem aludtam többet. Halkan összepakoltam mindent és kiosontunk a házból. A városban még alig kószált egy-két ember, így a közlekedés is merőben könnyebben haladt, mint máskor. A repülőtéren megvettem az első Spanyolországba szóló jegyet. Csak 2 órát kell várnom.

- Tényleg nem muszáj itt maradnod velem - fordultam felé miután átnyújtottam neki a kávéját.

- Itt akarok és kész, ne ellenkezz asszony! – nevetett rám.

- Még nem vagyok asszony – játszottam a sértődöttet.

- Majd leszel – kacsintott rám.

Hiába mondtam neki, hogy menjen, hiszen már a szülei is keresték telefonon, de az utolsó percekig velem volt. Megígértem neki, hogy ha hazaértem felhívom. Amikor felszállt a repülő a szívem egyszerre akart kiugrani a helyéből örömömben, hogy végre hazamehetek ugyanakkor egy kicsit fájt is, hogy itt hagyom.