2013. január 26., szombat

7. fejezet: Barcelona, otthon


Hazaérve kivettem a postaládából a leveleket és a reklám újságokat. Ezek nagy részét egyből a kukába dobtam, a számlákat pedig összeszedtem, hogy majd másnap be tudjam fizetni őket. Szokatlan volt ez a csend, már hozzászoktam, hogy van körülöttem valaki, akivel ha nem is beszélek folyamatosan, de a közelsége megnyugtat. Magamhoz vettem egy tábla csokit és a kanapéra telepedtem közben az ujjamon lévő gyűrűt forgattam. Eddig még fel sem tűnt, hogy milyen szép is ez az aprócska ékszer. Valószínűleg, ha az igazi szerelmem ajándékozott volna meg vele már világgá kürtöltem volna, hogy milyen gyönyörűséget kaptam most viszont inkább levettem és az asztalra tettem. Nem fogom hordani, ha nem muszáj. Remélhetőleg itt senki se fog felismerni, nem vagyok én akkor híresség, hogy kövessenek. Gyorsan végig lapoztam a tv csatornákat, de egy normális műsort se találtam ezért inkább az alvás mellett döntöttem.
Jó érzés volt napsütésre ébredni, már is jobban éreztem magam. Mivel még senki se tudta, hogy haza jöttem ezért nem volt semmilyen programom se. Viszont, ahogy szétnéztem rájöttem, hogy ideje egy nagy bevásárlásnak, hiszen szinte semmi sem volt itthon. Az egész délelőttöm eltelt ezzel, viszont a délutánt nem bírtam ki otthon, ezért elindultam a stúdió felé. Hiányoztak már a srácok és Dan is, ő a legjobb barátom és talán néha már több is annál. Pont jól időzítettem, hiszen már elkezdték a próbát és a zene miatt halkan be tudtam osonni a terembe. Meghúzódtam az egyik sarokba és csak figyeltem, ahogy táncolnak, Dan épp háttal állt így nem vett észre csak akkor, amikor az egyik forgásnál felém fordult. Láttam rajta, hogy kicsit meglepődött, de mosolyogva jött oda hozzám.
- Tami – zárt a karjai közzé. – Örülök, hogy újra itt vagy – mosolygott, mint mindig.
- Én is örülök neked.
- Nem az volt, hogy csak a jövőhónapban jössz vissza?
- De, csak közben változtak a dolgok – a gyűrűsujjamra csúszott a kezem, de ezt ő szerencsére nem vette észre.
- Valami baj történt? – aggódva fürkészte az arcom.
- Nem, de menj vissza tanítani, ha végeztél megbeszéljük rendben?
- Okés, de nem menekülsz – táncolva ment vissza a csapatához.
Figyeltem őket, majd hátul én is elkezdtem egy kicsit mozogni már hiányzott és egy-két új lépés is megfogalmazódott bennem. Felszabadult voltam és élveztem a zene és a mozgás jótékony hatását. Az óra végeztével kicsit már pozitívabban láttam a világot és úgy éreztem, hogy végre visszakaptam mindent, ami az enyém volt. Az óra után megvártam, amíg Dan teljesen elkészül és csak ezután indultunk el hozzám. Nem akartam most kávézóba menni, ott nem tudnám elmondani neki a történteket. Hozzám mentünk és egyre idegesebb lettem, féltem a reakciójától. Biztosan idiótának fog tartani, ha megtudja, hogy ilyenbe belementem, és hogy engem is csak a pénz és a hírnév érdekel. Amikor megérkeztünk próbáltam nyugodt maradni és mosolyogva sétáltunk fel a lakásomhoz.
- Kérsz valamit inni vagy esetleg enni? – a konyhába indultam egy kis vízért.
- Egy pohár vizet elfogadok – ő addig a nappaliba ment, ismerte már a járást.
Két pohárral a kezembe indultam el, de amikor beértem teljesen lefagytam a gyűrűmet tartotta a kezében és furcsán méregette az ékszert.
- Ez… ez mi? – nyújtotta felém.
- Egy eljegyzési gyűrű, erről akartam veled beszélni – lehajtottam a fejem és leültem mellé, de nem néztem rá.
- Téged eljegyeztek, barátod van vagyis vőlegényed? - érződött a hangján a meglepődés és a hitetlenség.
- Nincs barátom, és a vőlegényem sem igazi – ráztam meg a fejemet.
- Tami – megfogta a kezem – kérlek, magyarázd el, mert ebből semmit sem értek.
- A családomról már meséltem neked, tudod milyen emberek. Talán az a név mond neked valamit, hogy Vitaly Petrov – ránéztem ő pedig bólintott – nos, a két család nagyon jó viszonyt ápol és mi is barátok voltunk. Azért kellett hazamennem, mert hozzá akarnak adni. Vitalynak szüksége van szponzorokra, apám cége meg nem egyezett bele, de így, hogy kitalálták, hogy mi együtt vagyunk, szívesen segítenek. Egy színjáték az egész életem – pár kósza könnycseppet letöröltem, nem szerettem volna újra sírni.
- Én. azt hittem ilyenek csak a filmekben léteznek – hitetlenkedve rázta meg a fejét – és hozzá is kell menned?
- Nem, vagyis nem tudom – igazából erre még én sem gondoltam.  – Bízok benne, hogy nem. Szeretem Vitalyt, de csak mint barátot sosem néztem rá úgy, mint egy férfira.
- Értem, és annyira sajnálom – magához húzott és megölelt – rám mindenben számíthatsz, itt leszek veled – a hátamat simogatta.
Megkértem, hogy beszéljünk valami vidámabb témáról. Elmesélt mindent, ami a tánciskolában történt. Én pedig csak mosolyogva figyeltem, amikor vele vagyok, úgy repül az idő és megfeledkezek minden bajomról. Az elmúlt pár napban nem igazán mosolyogtam, nevetni meg végképp nem nevettem, de neki sikerült ezt is elérnie, sőt még táncra is perdültünk.  Már most biztos vagyok benne, hogy többet érzek iránta, mint barátság és erre is csak most sikerült rájönnöm, amikor semmi sem lehet köztünk. Az egész estét velem töltötte, csináltunk vacsorát, majd megnéztünk egy filmet talán már éjfél is volt, amikor elköszöntünk egymástól. Fáradtan sétáltam be a szobámba, olyan csendes így minden. Egy kis időre úgy éreztem, hogy van családom, még ha ez a család a világ legrosszabb családja is. Mindig volt valami alapzaj, itt pedig egyedül vagyok és magányos. A gyűrűt eltettem az ékszereim közzé, ha nem muszáj nem fogom hordani. Magamhoz vettem a gépemet és megnéztem a leveleimet, egy érkezett Vitalytól is, de mikor még csak rákattintottam nem tudtam, hogy mi vár rám. Bár tudtam volna, ez az egész életemet megfogja változtatni.

1 megjegyzés:

  1. Szia!
    Nagyon tetszett a rész!
    Dan eddig nagyon szimpatikus aztán majd meglátjuk mit tervezel :) Nagyon kíváncsivá tettél a végével, nagyon várom a folytatást!
    Sajnálom az ilyen rövid komit, de sajnos most csak ennyire volt időm.
    Puszillak, Deveczke.

    VálaszTörlés