7. fejezet: Barcelona, otthon

Hazaérve kivettem a postaládából a leveleket és a reklám újságokat. Ezek nagy részét egyből a kukába dobtam, a számlákat pedig összeszedtem, hogy majd másnap be tudjam fizetni őket. Szokatlan volt ez a csend, már hozzászoktam, hogy van körülöttem valaki, akivel ha nem is beszélek folyamatosan, de a közelsége megnyugtat. Magamhoz vettem egy tábla csokit és a kanapéra telepedtem közben az ujjamon lévő gyűrűt forgattam. Eddig még fel sem tűnt, hogy milyen szép is ez az aprócska ékszer. Valószínűleg, ha az igazi szerelmem ajándékozott volna meg vele már világgá kürtöltem volna, hogy milyen gyönyörűséget kaptam most viszont inkább levettem és az asztalra tettem. Nem fogom hordani, ha nem muszáj. Remélhetőleg itt senki se fog felismerni, nem vagyok én akkor híresség, hogy kövessenek. Gyorsan végig lapoztam a tv csatornákat, de egy normális műsort se találtam ezért inkább az alvás mellett döntöttem.

Jó érzés volt napsütésre ébredni, már is jobban éreztem magam. Mivel még senki se tudta, hogy haza jöttem ezért nem volt semmilyen programom se. Viszont, ahogy szétnéztem rájöttem, hogy ideje egy nagy bevásárlásnak, hiszen szinte semmi sem volt itthon. Az egész délelőttöm eltelt ezzel, viszont a délutánt nem bírtam ki otthon, ezért elindultam a stúdió felé. Hiányoztak már a srácok és Dan is, ő a legjobb barátom és talán néha már több is annál. Pont jól időzítettem, hiszen már elkezdték a próbát és a zene miatt halkan be tudtam osonni a terembe. Meghúzódtam az egyik sarokba és csak figyeltem, ahogy táncolnak, Dan épp háttal állt így nem vett észre csak akkor, amikor az egyik forgásnál felém fordult. Láttam rajta, hogy kicsit meglepődött, de mosolyogva jött oda hozzám.

- Tami – zárt a karjai közzé. – Örülök, hogy újra itt vagy – mosolygott, mint mindig.

- Én is örülök neked.

- Nem az volt, hogy csak a jövőhónapban jössz vissza?

- De, csak közben változtak a dolgok – a gyűrűsujjamra csúszott a kezem, de ezt ő szerencsére nem vette észre.

- Valami baj történt? – aggódva fürkészte az arcom.

- Nem, de menj vissza tanítani, ha végeztél megbeszéljük rendben?

- Okés, de nem menekülsz – táncolva ment vissza a csapatához.

Figyeltem őket, majd hátul én is elkezdtem egy kicsit mozogni már hiányzott és egy-két új lépés is megfogalmazódott bennem. Felszabadult voltam és élveztem a zene és a mozgás jótékony hatását. Az óra végeztével kicsit már pozitívabban láttam a világot és úgy éreztem, hogy végre visszakaptam mindent, ami az enyém volt. Az óra után megvártam, amíg Dan teljesen elkészül és csak ezután indultunk el hozzám. Nem akartam most kávézóba menni, ott nem tudnám elmondani neki a történteket. Hozzám mentünk és egyre idegesebb lettem, féltem a reakciójától. Biztosan idiótának fog tartani, ha megtudja, hogy ilyenbe belementem, és hogy engem is csak a pénz és a hírnév érdekel. Amikor megérkeztünk próbáltam nyugodt maradni és mosolyogva sétáltunk fel a lakásomhoz.

- Kérsz valamit inni vagy esetleg enni? – a konyhába indultam egy kis vízért.

- Egy pohár vizet elfogadok – ő addig a nappaliba ment, ismerte már a járást.

Két pohárral a kezembe indultam el, de amikor beértem teljesen lefagytam a gyűrűmet tartotta a kezében és furcsán méregette az ékszert.

- Ez… ez mi? – nyújtotta felém.

- Egy eljegyzési gyűrű, erről akartam veled beszélni – lehajtottam a fejem és leültem mellé, de nem néztem rá.

- Téged eljegyeztek, barátod van vagyis vőlegényed? - érződött a hangján a meglepődés és a hitetlenség.

- Nincs barátom, és a vőlegényem sem igazi – ráztam meg a fejemet.

- Tami – megfogta a kezem – kérlek, magyarázd el, mert ebből semmit sem értek.

- A családomról már meséltem neked, tudod milyen emberek. Talán az a név mond neked valamit, hogy Vitaly Petrov – ránéztem ő pedig bólintott – nos, a két család nagyon jó viszonyt ápol és mi is barátok voltunk. Azért kellett hazamennem, mert hozzá akarnak adni. Vitalynak szüksége van szponzorokra, apám cége meg nem egyezett bele, de így, hogy kitalálták, hogy mi együtt vagyunk, szívesen segítenek. Egy színjáték az egész életem – pár kósza könnycseppet letöröltem, nem szerettem volna újra sírni.

- Én. azt hittem ilyenek csak a filmekben léteznek – hitetlenkedve rázta meg a fejét – és hozzá is kell menned?

- Nem, vagyis nem tudom – igazából erre még én sem gondoltam.  – Bízok benne, hogy nem. Szeretem Vitalyt, de csak mint barátot sosem néztem rá úgy, mint egy férfira.

- Értem, és annyira sajnálom – magához húzott és megölelt – rám mindenben számíthatsz, itt leszek veled – a hátamat simogatta.

Megkértem, hogy beszéljünk valami vidámabb témáról. Elmesélt mindent, ami a tánciskolában történt. Én pedig csak mosolyogva figyeltem, amikor vele vagyok, úgy repül az idő és megfeledkezek minden bajomról. Az elmúlt pár napban nem igazán mosolyogtam, nevetni meg végképp nem nevettem, de neki sikerült ezt is elérnie, sőt még táncra is perdültünk.  Már most biztos vagyok benne, hogy többet érzek iránta, mint barátság és erre is csak most sikerült rájönnöm, amikor semmi sem lehet köztünk. Az egész estét velem töltötte, csináltunk vacsorát, majd megnéztünk egy filmet talán már éjfél is volt, amikor elköszöntünk egymástól. Fáradtan sétáltam be a szobámba, olyan csendes így minden. Egy kis időre úgy éreztem, hogy van családom, még ha ez a család a világ legrosszabb családja is. Mindig volt valami alapzaj, itt pedig egyedül vagyok és magányos. A gyűrűt eltettem az ékszereim közzé, ha nem muszáj nem fogom hordani. Magamhoz vettem a gépemet és megnéztem a leveleimet, egy érkezett Vitalytól is, de mikor még csak rákattintottam nem tudtam, hogy mi vár rám. Bár tudtam volna, ez az egész életemet megfogja változtatni.

6. fejezet: Minden megváltozik

Nagyon vártam már, hogy a média képviselői elmenjenek, mert már a sírás fojtogatott. Legszívesebben felrohantam volna a  vőlegényem szobájába és soha többet nem jöttem volna elő, de ezt nem tehettem. A konyhába mentem, hogy egy kicsit egyedül legyek és, hogy visszafojtsam a kitörni készülő sírást. Csendben meredtem magam elé egyszerűen az agyam nem tudta feldolgozni, hogy mit is tettem.

- Jól vagy? – a hang hallatára összerezzentem és majdnem elejtettem a kezemben lévő poharat.

- Igen – bólintottam egy aprót és egy mosolyt erőltettem az arcomra.

- Ne hazudj! – közelebb jött és megölelt – Látom rajtad, hogy mindjárt kiborulsz, ismerlek már nővérkém.

- Ezt nem hiszem el. Mindennek vége, érted? Az egész életem elcseszték – egy könnycsepp gördült le az arcomon.

- Sajnos nem tudom, hogy mit mondhatnék. Annyira sajnálom, de tudod, hogy apáékkal még én se szállhatok szembe.

- Tudom és nem is kérhetem ezt tőled, csak tudod jól, hogy miért mentem el anno – egy szomorú mosoly jelent meg az arcomon.

- Zavarok? – jelent meg Vitaly az ajtóban.

- Nem, én már épp menni készültem – állt fel a húgom és miután megölelt kisétált.

Némán meredtünk egymásra, most szavak nélkül értettük a másikat. Megráztam a fejem, amire közelebb lépett és  a karjaiba zárt.

- Mindent megteszek, hogy mihamarabb szakíthassunk – súgta a fülembe. Annyira hülyén hangzott ez az egész, hogy egyszerűen csak nevetni tudtam rajta.

- Rendben, még egyetlenegy barátom se jelentette be, hogy hamarosan szakítunk – letöröltem a könnyeimet.

- Látod én ilyen rendes vagyok! – nevetett fel.

- Köszönöm – adtam neki két puszit

- Gyere, menjünk ki és mosolyogjunk – kinyújtotta felém a kezét.

Még kb. 1 óráig kellett mindenki előtt előadnunk, hogy mennyire boldogak vagyunk és ez életünk egyik legszebb napja.

- Végre – neki dőltem a lépcső korlátjának, amikor az utolsó vendég elment.  

- Egyetértek – sétált mellém a vőlegényem.

-  A végén még tényleg összejöttök – szólalt meg a kedves apósom – Ma egésznap együtt voltatok.

- Mivel kénytelenek voltunk együtt mutatkozni, vagy jobb lett volna, hogyha a lakás két legtávolabbi pontjában helyezkedünk el? – flegma voltam ismét. Valahogy mostanában nem tudok vele normálisan beszélni, pedig régebben kedveltem, de most ha meglátom undort és gyűlöletet érzek.  Meg sem vártam a választ inkább felmentem az emeletre, meg sem álltam Vita szobájáig. Úgy érzem, hogy megfulladok, nem látom, a kiutat nem tudom, hogy mi fog ezután történni csak azt tudom, hogy vissza akarom kapni a régi életem. Levettem a ruhámat és Vitaly szekrényéből kivettem egy pólót és azt öltöttem magamra és leültem az ágya közepére és csak bámultam ki a fejemből. Azt sem vettem észre, hogy már nem vagyok egyedül, csak arra eszméltem fel, amikor egy kéz simult a vállamra.

- Jól vagy? – leült mögém, de a kezét a vállamon hagyta.

- Azt hiszem. Nem baj? – a pólómra mutattam.

- Nem – közelebb csúszott hozzám és átölelt. Nagyon jól esett, de csak barátilag, olyan mintha a bátyám lenne. Kislányként is szinte bármilyen problémám volt őt kerestem fel, mindig volt hozzám egy-két kedves szava vagy csak egyszerűen a jelenlétével oldotta bennem a feszültséget.

- Rossz téged így látni – súgta a fülembe. – Hol van a mindig vidám és mosolygós Tamim?

- Valahol Spanyolországban – válaszoltam őszintén és a karját simogattam.

- Nagyon vissza akarsz menni?

- Igen – suttogtam – hiányoznak az emberek és a tanítványaim is.

- Akkor holnap visszamész – jelentette ki.

- Az nem lehet, valami hülye interjút kell adnunk – húztam el a számat.

- Majd azt mondom, hogy lebetegedtél, menj.

- Köszönöm! – megpusziltam.

 A nap többi részében nem beszéltünk túl sokat, egyikőnk se tudott mit mondani. Vitaly is a gondolataiba merült valószínűleg benne is most tudatosult ez az egész. Érzem, hogy ez az egész most egyáltalán nem hiányzott neki sem a karrierje szempontjából sem a magánélete szempontjából.

Éjfél is elmúlt már, de én még mindig nem tudtam aludni. A barátom békésen szuszogott mellettem én pedig az új gyűrűmet forgattam az ujjamon. Úgy éreztem mintha valami több kilós súly terhelődne az ujjamra, amikor viselem a gyűrűt. A hazugság súlya. Fogalmam sincs, hogy mikor aludhattam el, de miután az ébresztőm túl hamar szólalt meg valószínűleg 2-3 óránál nem aludtam többet. Halkan összepakoltam mindent és kiosontunk a házból. A városban még alig kószált egy-két ember, így a közlekedés is merőben könnyebben haladt, mint máskor. A repülőtéren megvettem az első Spanyolországba szóló jegyet. Csak 2 órát kell várnom.

- Tényleg nem muszáj itt maradnod velem - fordultam felé miután átnyújtottam neki a kávéját.

- Itt akarok és kész, ne ellenkezz asszony! – nevetett rám.

- Még nem vagyok asszony – játszottam a sértődöttet.

- Majd leszel – kacsintott rám.

Hiába mondtam neki, hogy menjen, hiszen már a szülei is keresték telefonon, de az utolsó percekig velem volt. Megígértem neki, hogy ha hazaértem felhívom. Amikor felszállt a repülő a szívem egyszerre akart kiugrani a helyéből örömömben, hogy végre hazamehetek ugyanakkor egy kicsit fájt is, hogy itt hagyom. 

5. rész : Az eljegyzés

Reggel úgy keltem fel, hogy minden végtagom fájt. Nagy nehezen kimásztam Vitaly öleléséből és miután szabad voltam kinyújtóztam. Az ablakhoz sétáltam és figyeltem az ébredező várost. Nagy különbség volt a napsütötte Barcelona és a borús Vyborg között. Már most hiányzik az otthonom, és tévedés ne essék nem a szüleim házára gondoltam, hanem az új életemre. Hiányoznak a gyerekek és hiányoznak a barátaim és Dan is. Sosem volt köztünk semmi sem, de az elmúlt pár hónapban, mintha kicsit közelebb kerültünk volna egymáshoz erre tessék most azt se tudom mikor mehetek vissza. Nem vagyok az a síros fajta, de most újra eleredtek a könnyeim. Emlékszem kiskoromban rengeteget sírtam, de miután ezzel nem értem el semmit sem anyámnál, így sem figyelt rám úgy döntöttem, hogy csak nagyon kivételes esetekben fogok sírni.

- Minden rendben van? – összerezzentem Vita hangjára.

- Persze – megfordultam és letöröltem a könnyeimet.

- Ha úgy lenne, akkor nem sírnál, gyere ide – engedelmeskedtem neki és odasétáltam. Az ölébe húzott én pedig a vállára hajtottam a fejem és ismét sírtam. Az elmúlt két napban már másodjára teszem ezt. Erősnek kell lennem.

- Sajnálom, túl gyenge vagyok – mondtam ki már kissé nyugodtabban.

- Nem vagy az – megsimogatta az arcom – az én barátnőm mindig is kemény csaj volt – mosolygott rám. – Nem egyszer megvertél engem is – emlékeztetett a gyerekkorunkra.

- Csak azért, mert hagytad magad – nevetettem fel.

- Jó reggelt  fiatalok – rontott be a szobába Szergej, én pedig amilyen gyorsan csak tudtam kiugrottam Vitaly öléből.

- Hoppá csak nem megzavartam valamit? – becsukta maga után az ajtót és sunyi vigyorral az arcán közeledett felénk.

- Semmit sem zavartál meg –mondtuk egyszerre.

- Nagyon gyanúsak vagytok ti nekem – lehuppant kettőnk közzé. Két személynek is elég szűkös volt a hely, de háromnak még jobban.

- Öcsi, nem akarsz vissza menni a szobádba?

- Nem, jó így. Újra együtt – vigyorgott – habár nektek lassan készülődni kellene.

- Miért? – tettem fel jogosan a kérdést.

- Ma lesz az eljegyzés – vonta meg a vállát.

- Még jó, hogy szóltak – morgott Vitaly.

- Ez van, azért kár, hogy nem igazi lesz ez az egész. El tudnálak fogadni sógornőmnek -  mosolygott rám, majd kisétált a szobából.

- Miért kell ilyen gyorsan történnie? – tettem fel szomorúan a kérdést.

- Fogalmam sincs, és remélem hamarosan a sajtóban is meg fog jelenni – dühöngött Vitaly is. Megjegyzem teljesen jogosan.

- Egyre jobb – a bőröndömhöz sétáltam és kivetem a mai ruhám, majd a fürdőbe mentem.

Együtt mentünk le reggelizni, a család többi tagja már az asztalnál ült.

- Ugye tudjátok, hogy nagy nap a mai? – vigyorgott ránk Alexander.

-  Most már igen, még jó, hogy szóltál róla- nem érdekelt, hogy bunkó voltam, egyszerűen túlságosan utáltam most ahhoz, hogy kedvesen tudjak neki válaszolni.

- Szólni akartam róla – emelte fel a hangját.

- Mégis mikor apa? Előtte 10 perccel? – szólalt meg ingerülten Vitaly, majd felállt az asztaltól és felment a szobájába.

- Ezt jól elintézted – suttogta Maria.

A családfő semmit sem szólt csupán csendben fogyasztotta a reggelijét. Miután mindenki végzett segítettem Marianak rendet tenni a konyhában, nem akartam most zavarni a barátomat, most le kell nyugodnia.

- Mikor kezdődik? – tettem fel a kérdést hatalmas sóhajok közepette.

- Este 6 órakor – kaptam meg a választ – nem sokára jönnek apádék és hozzák a ruhádat. Isabell választott neked ruhát.

- De jó, akkor úgy fogok kinézni, mint egy utcalány – ismerem már anyám stílusát.

- Biztos valami szolid ruhát választott.

- Úgy ismered őt?

- Nem – nevette el magát.

Délelőtt amennyit csak tudtam segítettem a házi munkában, nem volt kedvem felmenni és azon agyalni újra, hogy pár óra és teljesen megváltozik az életem. Vitalyt a reggeli óta nem láttuk, Szergej szerint biztos valami videojátékkal játszik, hogy levezesse a dühét. Eljött a délután két óra és megérkeztek a szüleim, anyám a kezembe nyomott egy dobozt, amiben a ruhám volt, én pedig lassan indultam el az emeletre.

- Itt vannak – szólaltam meg halkan.

- Remek. – ült fel és kiment a szobából.

Kíváncsian nyitottam ki a dobozt és találtam benne egy kis üzenetet.

Kicseréltem a ruhát, anya olyat választott, ami nem illet volna hozzád! Katja

Nagyon megörültem, hogy a húgom közbe lépett és így egy egész tűrhető ruhát kaptam. Egy egyszerű fehér pántnélküli mini ruha volt, aminek a derekán volt egy fekete öv. Felvettem a ruhát és egy kicsit kisminkeltem magam, már a cipőt vettem fel, amikor megjelent Vitaly öltönyben.

- Nagyon szép vagy – mosolygott rám.

- Te se nézel ki rosszul.

- Menjünk – nyújtotta felém a kezét.

- Legyünk túl rajta – suttogtam.

A sajtó képviselőire egyikőnk se számított, így megszeppenve álltunk meg a lépcső előtt és fogalmunk se volt, hogy hova nézzünk, mert mindenhol fényképezőgépek voltak.

- Ez meg mi? – suttogtam alig hallhatóan.

- Fogalmam sincs – dühös volt, nagyon is.

Apám és Alexander a sajtóval megosztotta az örömhírt miszerint a gyerekeik úgy döntöttek, hogy egybe kelnek, ez mind szép és jó, csak semmi nem igaz belőle, már mint abból, hogy óriási a kettőnk közötti szerelem. Már untam a sok mosolygást és egyszerűen felfordult a gyomrom ettől a sok embertől. Akkor lett igazán végem, amikor előkerült a gyűrű. Mosolyogva kellett végig néznem azt, ahogy Vitaly felhúzza az ujjamra a gyűrűt. Sírtam, de nem az örömtől, hanem a felismeréstől, hogy ezt a gyönyörű pillanatot ilyen megalázó helyzetben kell átélnem. Minden nő életében az eljegyzés az egyik legszebb pillanat és mindig arról álmodik, hogy milyen romantikus helyen fogja felhúzni az ujjára a gyűrűt a szerelme. Nekem ez már sosem lesz meg, még egy álom, ami ebben a percben tova szállt. 

4.rész - Minden olyan, mint régen?

Csendesen autóztunk vissza Vitalyék otthonáig, amikor megérkeztünk, akkor sem oldódott fel a hangulat. Megfogtam a táskáimat, és némán húztam magam után mindaddig, amíg Vita ki nem vette a kezemből.

- Köszönöm – suttogtam. Nem válaszolt csak a fejével biccentett. Belépve a házba szinte tapintható volt a feszültség az összes szempár rám tapadt, rég éreztem ilyen kínosnak valamit.

- Apádnak mégis sikerült meggyőznie? - fordult felém Alexander.

- Nem. Azt sem tudom, hogy hol van, de nem is izgat. A fiad miatt jöttem vissza – megpróbáltam olyan meggyőző és rideg maradni, amennyire csak tudtam.

- Helyes. Meglátod, így lesz jó mindkettőtöknek – megveregette a vállam és elsétált mellettem.

- Itt fogsz lakni? – közeledett felém vigyorogva Szergej.

- Úgy néz ki – vontam meg a vállam.

- Szuper, de azért ne legyetek túl hangosak, tudod én aludni is szeretnék – kacsintott rám.

- Vicces vagy – fintorogtam, de ugyanakkor meg is ijedtem egy kicsit. Hol fogok én aludni? Azt nem mondanám, hogy még most is érzek iránta valamit, de el kell ismernem, hogy jó pasi lett belőle és én nagyon régóta nem voltam ilyen közel egy férfihoz.

Az udvarra sétáltam és segítettem a pakolásban.

- Köszönöm – hálásan pillantott rám a család egyetlen női tagja.

- Szívesen – mosolyogtam rá. Kiskoromban inkább éreztem őt az anyukámnak, mint a sajátomat. Maria mindig is úgy kezelt, mintha a gyereke lennék.

- Sajnálom, én semmiről sem tudtam – rázta meg a fejét – Alexander és az apád ötlete volt.

- Tudom – sóhajtottam fel bánatosan.

Nem szóltunk többet egymáshoz, egyszerűen nem tudtunk mit mondani a másiknak. Csendben pakolásztunk, ezt a nyugalmat Vitaly törte meg.

- Már azt hittem megint elmentél – lépett mögém mosolyogva.

- A cuccaim nélkül nem megyek sehova – mosolyogtam rá, igaz nem voltam valami őszinte a mosolyom.

- Gyere, menjünk fel – óvatosan megfogta a kezem és besétáltunk a házba és csak a szobájánál álltunk meg.  Mindketten lefeküdtünk az ágyára egymással szemben.

- Olyan rég nem beszéltünk, mesélj – indította be a beszélgetést.

- Azt tudod, hogy 18 évesen leléptem, de ezek szerint nem kaptad meg a levelet, amiben leírtam mindent. Tudod jól, hogy sosem volt a legjobb a kapcsolatom a családommal és egyszerűen már nem bírtam a nyomást. Spanyolországba mentem és igazából fogalmam se volt, hogy mihez kezdjek, majd beadtam a jelentkezésemet egy művészeti főiskolára és felvettek, táncot tanultam. Közben azért, hogy tudjam fizetni a lakbért el kellett mennem dolgozni és akkor ismerkedtem meg Dannel. Van egy táncstúdiója és épp gyakornokokat keresett és miután megfeleltem felvett, majd miután végeztem a sulival és meg lett a koreográfus végzettségem felvett teljes állásban. Most épp kicsiket tanítok, nos, ennyi történt velem –ahogy meséltem sok-sok emlékkép előttem volt. Szeretem a mostani életem és ezt nem is tagadhatom le.

- Akkor valóra vált az álmod – simogatta meg a kezem.

- Igen, de úgy tudom, hogy neked is.

- Mondhatni – somolygott.

- Most te mesélsz!

- Rendben. Mivel nem szeretném, hogy halálra und magad ezért csak a lényeges dolgokat mesélem el. Tavaly volt az első teljes szezon, amit Forma 1-es pilótaként tölthettem. Ez amolyan tanuló év volt és persze voltak hibáim is, de az kinek nincs? De, ami a legjobb – fintorgott- hogy tavaly év végén elég sokan megharagudtak rám.

- Miért? – szakítottam félbe.

- Az utolsó verseny előtt még teljesen nyitott volt a bajnokság, nem lehetett tudni, hogy ki nyer ezért érthető, hogy mindenki feszült volt. Alonso mögöttem autózott és nem tudott megelőzni, próbálkozott, de nem jött neki össze és ez ahhoz vezetett, hogy elvesztette a bajnokságot. Ami után mindenki engem hibáztatott, hogy miért nem engedtem el. De miért kellett volna elengednem? Én a saját versenyemet futottam és én arról nem tehetek, hogy nem tudott megelőzni semmi szabálytalant nem csináltam. Fernando enyhén szólva haragudott rám, de pár héttel később bocsánatot kért. Azt nem mondhatom, hogy a legjobb barátok vagyunk, de azért a kellő tiszteletet megadjuk a másiknak. Az idei év eddig sokkalta jobb, mint a tavalyi, bár ezek után nem tudom mi lesz – hatalmas sóhajjal közölte az utolsó mondatot.

- Én sem tudom. Figyelj én tényleg nem tudtam erről – éreztem, hogy a könnyeim felszínre fognak törni – ugyanolyan sokk volt ez számomra is, nem akarom feladni az életem egy látszat kapcsolatért, amit ráadásul a legjobb barátommal kell eljátszanom, nem tudom, hogyan fogom mindezt végig csinálni – már zokogtam.

- Nyugi, valahogy megoldjuk – a mellkasára húzott és a hátamat simogatta. Jól esett a közelsége, de csak úgy, mint egy baráté. – Ha ez segít valamit én se számítottam erre, de nem foglak semmire sem kötelezni, ha nem szeretnéd, akkor hagyjuk ezt az egészet, majd valahogy keresek másik támogatott

- Nem, azt nem engedhettem. Nem akarom, hogy miattam ad fel az álmaidat, az önző dolog lenne és nem tudnék úgy élni, hogy annak az embernek, akit jelen pillanatban a legjobban szeretek tönkre tettem az életét.

- Köszönöm, mindent köszönök – megpuszilta a homlokom.

- Egy dolgot viszont beszéljünk meg – töröltem le a könnyeimet és felültem – mindkettőnknek lehet kapcsolata.

- Rendben – ő is ülő helyzetbe tornázta magát és megfogta a kezem – van egy menyasszonyom – gondolkozott hangosan.

- Nekem pedig egy vőlegényem.

A vacsora alatt senki se szólalt meg, olyan volt, mintha meghalt volna valaki. Egész idő alatt magamon éreztem Alexander tekintetét, de nem mertem felnézni rá.

- Ma velem alszol – súgta a fülembe Vitaly.

- Rendben – pedig éreztem, hogy ez nem lesz teljesen rendben.  

- Majd én alszok a földön, te meg az ágyon – már pakolt is le magának.

- Szerintem elégé felnőttek vagyunk már ahhoz, hogy tudjunk együtt aludni – motyogtam.

- Ha nem gond – mosolygott rám.

- Nekem nem.

Az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy valaki nagyon szorosan ölel úgy éreztem magam, mint egy plüssmaci…

3. rész: Utállak

Sziasztok! 
Nem igazán szeretek ehhez az eszközhöz fordulni, de úgy döntöttem, hogy komment határt fogok megszabni. Ha érkezik 4-5 komment, akkor teszem fel a következő részt. Szerintem ez nem nagy kérés és nem is kérem azt, hogy kis regényt írjatok csupán néhány sort kérek. 

Maria azonnal a férjéhez rohant és kérdőre vonta, látszott rajta, hogy ő sem lelkesül az ötletért. Anya és húgi meghúzódtak az egyik sarokban és némán figyeltek. Egyedül Szergej volt az, aki ezt az egészet vidáman fogta fel.

- A sógornőm leszel – ölelt magához – Vitaly a szobájában van – súgta a fülembe.

A lakás felé vettem az irányt. Minden olyan volt, mint régen, a nappaliban sok-sok fénykép a két srácról és a nagyobbik fiú díjai is helyett kaptak az egyik polcon. Lassú léptekkel indultam el az emelet felé. A kezemet végig húztam a korláton pont úgy, mint gyerekkoromban. A folyosó végi szobából káromkodás hallatszódott. Óvatosan benyitottam, Vitaly az ablakkal szemben állt és fortyogott a dühtől, becsuktam az ajtót és mögé sétáltam.

- Beszélnünk kell – végig simítottam a vállán, amire ijedten fordult meg, majd hosszú pillanatokig csak nézet, ha a tekintettel ölni lehetne, én már nem élnék.

- Mindenről tudtál ugye? – kiabált rám.

- Tegnap tudtam meg én is – suttogtam.

- Igazi jó barát vagy, vagyis várjál mi féle jó barátról beszélek én? 18 éves korodban leléptél és az óta semmit, sem tudtam rólad. Most meg előkerülsz és nem is akármilyen ötlettel. Nem fogadom el apád ajánlatát, ha ezért kirúg a csapat, akkor kirúg, nem érdekel – továbbra is kiabált velem.

- De…

- Nem vagyok kíváncsi a magyarázatodra – dühösen távozott.

A könnyeim szüntelenül potyogtak, leültem Vitaly ágyára, és csak néztem magam elé. Gondoltam, hogy neki sem fog tetszeni az ötlet, de azért azt nem vártam, hogy ennyire ki fog borulni. Utálom az apámat, utálom a családomat, utálom az életemet. Erőt vettem magamon és kisétáltam a szobából. Lent is fagyos volt a hangulat. Apa és Alexander az asztalnál beszélgettek, anya és húgi némán ültek, Maria pedig Vitalyt próbálta nyugtatgatni. Nem tudtam, hogy mégis hova kellene mennem, de itt nem akartam maradni. Csendben kisétáltam a házból és útnak indultam, nem érdekelt, hogy merre megyek csak el innen. Hosszú percekig céltalanul sétáltam, majd leültem az egyik padra és újra eleredtek a könnyeim. Mióta új életet kezdtem egyáltalán nem sírtam, boldog voltam, de most, hogy újra hazajöttem visszatért minden a régi kerékvágásba. Egy járókelőtől megkérdeztem, hogy hol is vagyok pontosan és hívtam egy taxit. Miután elmondtam neki az úti célom nem akart elvinni, de mivel jelentős pénzösszeget ígértem neki szívesen hazafuvarozott. 

Elegem volt mindenből egyszerűen nem tudtam itt maradni. Előszedtem a bőröndömet és beledobáltam az összes ruhát, azután pedig foglaltam jegyet a következő Spanyolországi járatra. Minél hamarabb el akartam tűni, nem akarok még több veszekedést generálni. Apáék még mindig nem értek haza így nyugodtam el tudtam hagyni a családi házat.

Még volt több mint 3 óra a gép indulásáig, addig vettem egy újságot és azt olvastam. Semmi izgalmas nem volt benne, csak a hülyébbnél hülyébb pletykák. Valaki megérintette a kezemet én, pedig ijedtem húztam el, felnéztem a gazdájára és nem akartam elhinni, hogy itt van.

- Miért jöttél?- próbáltam közömbös maradni.

- Azért, hogy ne menj el – leült mellém és figyelt.

- De elmegyek, így a lesz a legjobb mindkettőnknek – a táskámban kutattam.

- Sajnálom, hogy kiabáltam veled, de ez egy kicsit sokkolt – kezdett bele – nem mindennap közlik az emberrel, hogy játszd el, hogy a legjobb barátod a menyasszonyod.

- Tudom – a padlót figyeltem. – Én nem akarok a terhedre lenni és esküszöm, hogy semmiről sem tudtam, tegnap előtt érkeztem és velem is csak akkor közölték. Azért, mert nem láttalak, már nagyon régóta még szeretlek – lehajtottam a fejem és az utolsó szavakat már csak suttogtam.

- Én is szeretlek – a kezemre csúsztatta a sajátját és magához ölelt – menjünk vissza és beszéljük meg a dolgokat rendben?

- Nem akarok hazamenni – ráztam meg a fejem.

- Akkor gyere hozzánk – felállt és felém, nyújtotta a kezét.

- Oké – elfogadtam a gesztust, de amikor már két lábon álltam, akkor sem engedte el a kezem.

- Azt hiszem figyelnek – az egyik sarokban kiszúrtam egy fotóst.

- Nem érdekel, ha már úgy is a menyasszonyom vagy – húzott magához nevetve.

- Dilis – nevettem én is.

2. rész: A találkozás

A nap további részét a szobámban töltöttem. Hogy tehetnek velem ilyet apuék? Egy idióta üzlet miatt képesek tönkre tenni az életemet. Erre nem szolgáltam rá, tudom nem voltam egy jó kislány sohasem, de már 6 éve nem élek itthon, új életet kezdtem egy új országban. Egyszer sem hoztam rájuk szégyent, sosem kértem tőlük segítséget, most akkor miért büntetnek? Ráadásul ismerem is a srácot, de mégis honnan? Nem emlékszem rá, hogy sportolok körében, mozogtam, csupán egy fiút ismerek, aki régebben oda volt az autósportokért, de az nem lehet, hogy ő. Erre még apáék se lennének képesek. Emlékszem Ő volt életem első szerelme, ami nem is volt igazi szerelem, mert sosem vallottam be neki az érzéseimet. Szerettem vele lenni olyankor minden sokkalta könnyebbnek tűnt, nem kellett arra gondolnom, hogy mit teszek, csak egy egyszerű tini lány voltam. Milyen szép is volt…

Nem igazán tudtam aludni az éjjel. Állandóan forgolódtam és a következő napon agyaltam. Épp átlépni készültem álomország kapuját, amikor kivágódott az ajtóm és valaki leült mellém.  

- Tamara ébredj – anyám volt az – el fogunk késni – az ablakhoz sétált és elhúzta a függönyt

- Nem akarok menni – a fejemre húztam a párnát.

- Jönnöd kell – jelentette ki magabiztosan, majd leemelte a párnát a fejemről – Azt hiszem itt szükség lesz a segítségemre, szörnyen nézel ki – állapította meg.

- Köszönöm a bókot – a fürdőszobába csörtettem.

Fél óra a forró víz alatt elegendő időnek tűnt, hogy felkészüljek a mai napra. Lassú léptekkel közelítettem meg az ebédlőt. Már mindenki az asztalnál ült és a reggeliét fogyasztotta.

- Jó reggelt! – leültem a helyemre.

- Neked is - biccentett apa- remélem már nem haragszol rám, annyira.

- Hát persze, hogy nem. Végül is csak az életemet akarod tönkre tenni – mosolyogtam rá negédesen. Ezzel le is zárult a beszélgetés. Tegnap délután óta nem ettem egy falatot sem, de mégsem éreztem magam éhesnek. Nagy nehezen egy fél szelet pirítóst megettem. Ezek után felmentem a szobámba, hogy átöltözzek. Mivel nyár van felvettem egy spagetti pántos toppot és egy rövidnadrágot. A hajamat leengedtem és halványan kisminkeltem magam. Már az egész család a nappaliban gyülekezet és meglepődtem, hiszen anyámon kívül mindenkin laza viselet volt.

- Hogy- hogy nem valamelyik luxusautóddal megyünk? – fordultam apa felé, amikor megláttam a mindennapi Mercedest.

- Nem akarok feltűnést kelteni – mosolygott rám.

- Végre valahára – az ég felé emeltem a tekintettem.

Egész úton meg sem szólaltam. Az utat figyeltem és megpróbáltam láthatatlanná válni. Egyszer csak hevesebben kezdett el verni a szívem. Ismerős utca, ismerős ház és az autó megállt. Az nem lehet, suttogtam magam elé. Már mindenki kiszállt csak én maradtam egyedül, a húgom megkocogtatta az ablaküveget, amitől összerezzentem és kiszálltam az autóból. Ahogy beléptünk megannyi emlék eszembe jutott, a közös játékok, beszélgetések és bolondságok, amiket együtt követtünk el. A hátsó udvaron már ott várt minket a család, csak egyedül Ő hiányzott. Maria a kerti asztal körül tevékenykedett, Alexander és Szergej a sütőbe próbáltak életet lehelni.

- Üdv újra itt – jött oda Alexander és az egész családot megölelte.

- Kész nő lettél – ölelt magához Maria – Vitaly biztosan nagyon fog neked örülni – erre a névre összeszorult a gyomrom.

Leültem az egyik székre a narancslevemmel a kezemben és próbáltam nem arra gondolni, hogy nem sokára itt lesz. Szergej odajött hozzám és mindenféléről fecseget, de nem igazán figyeltem rá. Vajon ő is tudja már, hogy mit terveznek a szüleink? Ha igen akkor mit szól hozzá?

- Végre megjött – kiáltotta el magát az anyukája.

Az arcom elfehéredett és még levegőt is nehezebben vettem. A poharat jobbnak láttam, ha leteszem az asztalra, és csak nagyon lassan álltam fel. Ekkor pillantottam meg, farmert és kék pólót viselt, a felsője a kellő helyen rátapadt a felsőtestére, így jól láthatóvá vált az a pár kocka a hasán. Először a szüleit üdvözölte, majd lepacsizott az öcsével is. Ezek után köszönt a szüleimnek és húgomnak, majd mikor meglátott széles mosollyal az arcán felém sétált.

- Tami, ezer éve nem láttalak – magához szorított én pedig tétlenül álltam ott és csak pillanatokkal később reagáltam.

- Én is rég láttalak – nyögtem ki nehezen.

- Mesélj mi történt veled – a kerti székekhez húzott.

- Elhúztam itthonról és Spanyolországban élek, röviden ennyi – a poharamért nyúltam – Most te jössz.

- Gondolom, azt tudod, hogy teljesült az álmom – nézett rám csillogó szemekkel – második évet töltöm a Renault-nál ráadásul, megszereztem az első dobogós helyezésemet is.

- Tényleg? – nevettem fel zavaromban.

- Igen, de ahogy látom, te erről nem tudsz semmit sem – közölte morcosan.

- Nem sokat, nem igazán követem figyelemmel a Forma 1-et – ingattam meg a fejem.

- Mi köti le annyira a figyelmedet? – öntött magának egy pohár narancslevet és az én poharamba is öntött még egy kicsit.

- A munkám – mosolyodtam el.

- A mosolyodból ítélten összejött az, amire vágytál.

- Igen, és úgy érzem, így teljes az életem – ami nem sokára romokban fog heverni tettem hozzá magamban.

- Örülök neki, és akkor most hol laksz?

- Barcelonában, imádom a várost, az egész országot és az embereket is, akikkel dolgozok.

- Kiket tanítasz?

- Jelenleg a legkisebbekkel foglalkozom, nekik segítek abban, hogy minél hamarabb elsajátítsák a spanyol táncokat, illetve ha úgy van, akkor Dan-nek segítek a nagyobbaknál.

- Értem. Kérdezhetek valamit?

- Persze – mosolyogtam rá.

- Barát ügyileg, hogy állsz?

- Van egy srác, aki tetszik, de nem lesz belőle semmi, most már biztosan nem – közöltem lemondóan, még mindig apám szavai csengtek a fülemben – És neked van barátnőd?

- Nincs, és most nem is lenne rá időm.

- Fiatalok gyertek ide egy kicsit – intett Alexander. A gyomrom borsó nagyságúra zsugorodott össze, hiszen tudtam, hogy mit akarnak mondani.

- Akkor kezdeném is – vette át a szót apa – A cégem belement abba, hogy támogassalak – fordult Vitaly felé – De csak azért, mert azt mondtam nekik, hogy a lányom vőlegénye vagy – Maria és Szergej döbbenten néztek apára és Alexandere.

Vitaly lassan rám pillantott, majd megrázta a fejét és elrohant.

Új történet!

Sziasztok! 
Nos, úgy döntöttem, hogy újra megnyitom a blogomat és visszatérek. Az eddigi történteim ugyanúgy megtalálhatóak, mint eddig nem törlöm le őket, hátha valaki esetleg el szeretné olvasni. 
Az utolsó be nem fejezett művemet nem tudom, hogy mikor fogom folytatni, nem tudom mit hoz a jövő az egy kicsit már megfáradt volt, így pihentettem. Az új vagyis annyira nem új csak még nem tettem közkincsre történet kicsit másabb, mint az eddigiek. A szereplő választásból is jól látszódik, hogy nem egy felkapott fanfiction alanyt választottam, hanem egy kevésbé megosztó személyiséget. De nem szeretném tovább húzni, felteszem az első részt! Jó olvasást mindenkinek és igazán jól esne, ha kapnék pár sor kritikát! 
Puszi, Nikíí

1. rész: Újra itthon

Nos, újra itthon vagyok. A napszemüvegemet lecsúsztattam a szememre, a copfba fogott hajamon még egyszer végig simítottam és elindultam. Magabiztos léptekkel sétáltam végig a terminálon. A tekintetemmel egy sofőrt kerestem, de helyette az egész családomat találtam. Persze, mint mindig most is a VIP helyiségben vártak rám. De hát mit várok, hiszen az édesapám Mihail Prohorov az Onexim csoport főrészvényese ez által egy milliárdos. Édesanyám pedig egy kiégett modell, aki ma már divattervezéssel foglalkozik, és nem hiányozhatott a húgom sem, aki a család legnormálisabb tagja. Mosolyt erőltetettem az arcomra és úgy folytattam tovább az utamat feléjük. A biztonságiak kérdés nélkül átengedtek.

- Sziasztok – mindenkit megöleltem.

- Jó végre látni – adott kép puszit apa, igazából egy nagyon is normális és rendes apa csak néha rájön az üzletember mánia és olyankor kibírhatatlan.

- Haza tért a tékozló lány – közölte flegmán anyám.

- Én is örülök neked – sosem volt jó a kapcsolatunk. Ő mindig is egy modellt akart belőlem nevelni, de engem nem kötnek le a ruhák a sminkek és a kamerák. Szeretem a divatot, de örökmozgó vagyok, így nem tudnék nyugton maradni, ha egy fotózásról lenne szó.

- Katja, egyre szebb vagy – szorosan magamhoz öleltem a kishúgom. Meglátszik, hogy anyám kezelésbe vette, szép lassan topmodell lesz belőle.

- Miért is kellett haza jönnöm?

- Beszélnünk kell veled és ez nem telefon téma – váltott komoly hangnemre apa.

- Rendben, akkor végre haza mehetnénk? Egy táncóráról jövök, és hulla vagyok.

- Persze, a kocsi készen áll – elindultunk a tömegen keresztül, ahol mindenki minket figyelt. Ezt nagyon utáltam már kiskoromban is, ha valaki meghallotta azt a nevet, hogy Prohorov már rögtön királykisasszonyként kezeltek. Részben ezért is léptem le Spanyolországba ott legalább normális életet élhetek és csak egy egyszerű lány, vagyok a sok közül. Az autóút a szokásosnál is hosszabb volt, végig magamon éreztem anyám lenéző tekintetét. Haza érve azonnal berohantam a házba, vagyis inkább a villába ugyanis itt rajtunk kívül még vagy 3 -4 család simán élhetett volna. Felmentem a szobámba, ahol minden ugyanúgy volt, ahogy azt hagytam. A falakon poszterek, a polcokon cd-k és mese figurák, rengeteg plüss. Ledőltem a hatalmas ágyamra és minden régi emlék a felszínre tört. A felhőtlen gyermekkor, a sok hazug barát, a féktelen bulik. Milyen boldog voltam akkor, de ma már tudom, hogy az a boldogság nem volt igaz csak egy cukormázas álomkép. A sok barátból ma már egy sincs meg, szerintem azt se tudják, hogy hol élek jelenleg. Nagyon örülök, hogy leléptem innen, ez az élet nem nekem való. Otthon Barcelonában minden más, az emberek kedvesek, vidámak és szeretetre méltóak, míg itthon mindenki csak az üzlettel foglalkozik, és csak az számít, hogy kinek van több milliója.  Pár órát pihentem, majd lezuhanyoztam és utána  lesétáltam a konyhába, ahol pár szobalány tevékenykedett.

- Mit szeretne Tamara kisasszony? – kérdezte meg az egyik idősödő nő.

- Csak egy szendvicset, de mielőtt felajánlaná, hogy megcsinálja elkészítem magamnak – mosolyogtam rá.

- Ahogy parancsolja.

Nem értem, hogy miért van erre szükségünk, anyám  igazán megtanulhatott volna főzni, amióta az eszemet tudom azóta szakácsok főztek nekünk, sosem láttam azt, hogy anya itt állna és valami finomságot készítene a családnak. Pedig kislányként én is szerettem volna a konyhában sertepertélni, de nekem ez sohasem adatott meg. Miután elfogyasztottam a szendvicsemet átsétáltam a nappaliban, ahol a húgom tv-zet és valamilyen felismerhetetlen italt szürcsölt.

- Végre tudunk személyesen is beszélni – huppantam le mellé.

- Igen, már nagyon hiányoztál – mosolygott rám én pedig közelebb csúsztam hozzá és megöleltem.

- Mesélj mi történt veled, amióta nem beszéltünk – felhúztam a lábaimat törökülésbe.

- Hát – letette azt az ismeretlen üdítőt az asztalra – mostanában egyre több fotózásra hívnak meg és lehet, hogy szerepelni fogok egy reklámban is.

- Ez nagyszerű, gratulálok – adtam neki egy puszit – akkor, gondolom anya örül – komolyodtam el.

- Igen, nagyon is. Azt mondta, hogy jobban örül nekem, mint anno a saját a sikereinek – közölte vidáman, majd miután rám nézett elkomorodott – bocsánat.

- Semmi baj, már megszoktam, hogy számára te vagy a legfontosabb – próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra. Sosem mutattam ki, de nagyon fájt, hogy ilyen velem. Tudom, nem vagyok egy minta gyerek, de akkor is a lánya vagyok. Nekem is, szükségem lett volna rá nem is egyszer, de ő mindig ellökött magától.

- Tamara, végre meg vagy – jelent meg az előbb említett személy. Mint mindig most is úgy nézett ki, mint akinek bármelyik pillanatban a kifutón kellene lennie.  

- Eddig is itt voltam – vágtam vissza.

- A modorod még most is tűrhetetlen, de most nem ezért jöttem. Apád beszélni szeretne veled a dolgozószobájában, megtalálod – sarkon fordult és ott hagyott minket.

- Akkor jobb lesz, a megkeresem – fordultam Katja felé.

Végig sétáltam a hosszú folyosón, aminek a végében egy hatalmas terem volt. Bekopogtattam, majd beléptem.

- Itt vagyok – leültem az egyik székre.

- Rendben - a kezében lévő aktát letette és rám nézett – holnap Vyborgba fogunk utazni, mert van egy elég fontos üzleti ügy, amit el kell intéznünk és ebben neked is, kell a segítséged.

- Én nem értek az üzlethez – ráztam meg a fejem.

- Tudom - mosolyodott el - nem is tudom, hogy hogyan is kellene elmondanom, mert biztosan ki fogsz akadni – vakarta meg a fejét.

- Bökd már ki apa.

- Támogatni fogok egy sportolót, de a cég nem nagyon rajong az ötletért, ezért azt mondtam neki, hogy azért kell ezt tennem, mert a srác a vőlegényed – félve nézett rám.

- Tessék? – pár oktávval feljebb szólalt meg a hangom.

- Nyugi nem kell hozzámenned csak eljátszanod – védekezően felemelte a kezeit.

- Normálisak vagytok? – felálltam és fel-alá járkáltam – Anyám ötlete volt ugye? – idegesen beletúrtam a hajamba.

- Az nem számit, hogy ki találta ki. Egyébként meg ismered a srácot, és ha nem haragszol még rengeteg munkám van – tért vissza a papírjaihoz.

- Az istenért sem szeretnélek zavarni – bevágtam magam után az ajtót és az emeletre szaladtam. Bekapcsoltam a kedvenc zenémet és max hangerőn hallgattam, nem érdekel senki sem. Gyűlölöm a családom. http://www.youtube.com/watch?v=GdZn7k5rZLQ&feature=related